„Ha két elektromos vezetéket csatlakoztatunk egymáshoz, az egyiket pozitív, a másikat negatív feszültséggel, rövidzárlatot kapunk. A plusz és a mínusz egymással való összekapcsolása lehetetlen. Ezért terhelést, egy ellenállást kell közéjük helyezni, hogy működésbe hozzuk őket.
Ha természetünk felett együttműködünk, akkor erőfeszítéseinket összegyűjtjük egymás iránti ragaszkodásunkban. Azáltal, hogy minden ember igyekszik alkalmazkodni a másikhoz, egy mini-Teremtői rendszert építünk ki közöttünk. Végül is én szeretettel bánok veled, te pedig ugyanúgy bánsz velem. Mindannyian átvesszük a Teremtőtől az adás erejét, és azzal fordulunk a másik felé, így építve ki közöttünk egy kis Teremtőt, egy kis rendszert hűséges kapcsolatokból, majd végül a szeretetből is.
Így épülnek ki a mini-rendszerek mindenki között: Én adok neked, te pedig adsz nekem. De az adás máris a Teremtő ereje, vagyis így építjük fel a Teremtőt magunk között, ahogy az mondat: „Te teremtettél engem.”
Ilyen átjárókat építünk mindenki és mindenki között – a Teremtő tulajdonságát, amely összeköt minket. Amikor mindenki így egyesül mindenkivel, kiderül, hogy felépítettük a Teremtőt és kinyilatkoztattuk Őt.
Ezért törte meg a Teremtő a közös lelkünket, hogy kinyilatkoztassuk Őt, úgy érezzük, mintha nem Ő teremtett volna minket, hanem mi szültük volna a Teremtőt. Így hasonlóvá válunk a Teremtőhöz, és megértjük a tervét, vagyis teljes összetartozást érünk el Vele.”
A napi kabbala lecke 1. részéből, 2020.11.29., „Hit a józan ész felett”
A szörnyű távolság közöttünk
Az ember úgy születik, hogy fogságban van önmagában.
Minden, amit természetesen érzünk, gondolunk, számolunk, vágyunk, elutasítunk, követünk vagy félünk, egy központi ösztönből fakad: az önérdekből. Még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy szeretünk, általában a saját kiteljesedésünk mértékében szeretünk. Még akkor is, amikor adunk, titokban önmagunkat keressük az adásban.
És mégis, mélyen eltemetve bennünk, létezik egy másik emlék.
Egy emlék, ami nem ebből a világból való.
A teljesség emléke.
Folyamatosan keressük a tökéletességet, az örökkévalóságot, az értelmet, az igazságot, a csalás nélküli szeretetet, a félelem nélküli kapcsolatot, az üresség nélküli beteljesülést. Valami után szomjazunk, amit egyetlen földi öröm sem tud tartósan kielégíteni. Az ág vágyakozik a gyökere után, még ha nem is tudja, mi az, ami hiányzik neki.
Ez a vágyakozás kínozza az emberiséget.
Mert magunkban hordozzuk egy magasabb valóság lenyomatát, miközben egy azzal teljesen ellentétes természetben élünk.
És minél mélyebbre fejlődik az ember, annál elviselhetetlenebbé válik ez az ellentmondás.
Egyrészt a szív a végtelen kapcsolatra vágyik.
Másrészt az ego elszigetel, ítélkezik, összehasonlít, irigyel, uralkodik és elválaszt.
Olyanok vagyunk, mint egy egykor élő lélek törött darabjai, amelyek szétszóródtak a hideg univerzumban, és egyik darab sem képes természetesen újra összekapcsolódni a többivel. Minden kísérlet a valódi kapcsolatra azonnal súrlódást, elutasítást, félreértést, büszkeséget, kritikát és kimerültséget eredményez.
Mint a pozitív és negatív pólusok közvetlen érintkezése, mi is lelki rövidzárlatot okozunk.
A probléma nem az, hogy gonoszak vagyunk.
A probléma az, hogy maga a természetünk ellentétes a kapcsolattal.
Miért tört össze a lélek
A közös lélek összetörése nem büntetés volt.
Képzelhetetlenül nagy szeretet cselekedete volt.
Ha ösztönösen összekapcsolva maradtunk volna, úgy léteztünk volna, mint az angyalok, mint programozott lények, akik automatikusan működnek a tökéletességben. Soha nem tudnánk meg, mi is valójában a szeretet, mert soha nem választanánk azt. Soha nem értenénk meg a Teremtőt, mert soha nem válnánk függetlenné Tőle.
Ezért szükség volt a rejtőzködésre.
Szükség volt a távolságra.
Szükség volt az elválasztottság érzésére.
A Teremtő annyira teljesen elrejtette magát a széttört lelkek rendszerében, hogy minden egyes töredék függetlennek, elszigeteltnek, magányosnak kezdte érezni magát.
És pontosan ebből a sötétségből merült fel egy új lehetőség:
Tudatosan kapcsolatot építeni.
A szeretetet választani az elutasítás helyett.
Egységet teremteni a gyűlölet helyett.
Az adást értékelni a fogadás helyett.
Saját erőfeszítéseinkkel megteremteni a Teremtő kinyilatkoztatását közöttünk.
Ez a nagy titok.
A Teremtő nem egyszerűen egy már létező képként tárul fel előttünk.
Inkább a köztünk lévő helyrehozott kapcsolatokból bontakozik ki.
„Te teremtettél engem”
Ez a kijelentés mélységében szinte ijesztő.
„Te teremtettél engem.”
Hogyan teremtheti a teremtett lény a Teremtőt?
Hogyan építheti a véges a Végtelent?
De pontosan ez a spirituális fejlődés célja.
A Teremtő szándékosan elrejtette formáját, hogy mi magunk építsük fel azt szabad választásunk révén.
Valahányszor az ember felemelkedik az egója fölé, hogy kapcsolatba lépjen egy másik emberrel, valami új születik közöttük.
Egy aprócska átjáró nyílik meg.
Egy spirituális híd.
Az adakozás vékony szála.
Egy hely, ahol az önszeretet már nem uralkodik abszolút módon.
És ezen az átjárón belül kezd megjelenni a Teremtő minősége.
Nem mint képzelet.
Nem filozófiaként.
Nem vallásként.
Hanem élő erőként, amely magában a kapcsolatban lakozik.
Ezért nem tud egyetlen ember sem egyedül feltárni a szellemiséget.
A Teremtő nem található meg az elszigeteltségben.
Ő kifejezetten a lelkek közötti helyesbített kapcsolatban nyilvánul meg.
Két ember között, akik felülemelkednek az elutasításon.
Barátok között, akik a belső ellenállás ellenére is folytatják.
Olyan szívek között, amelyek az elválasztottság érzése ellenére is az egységet választják.
Minden erőfeszítés felhalmozódik.
Minden engedmény egy újabb spirituális sejtet épít.
Minden kritika feletti emelkedés újabb szálat ad az újjáépülő Ádám HaRishon lelkéhez.
És lassan, több ezer belső erőfeszítésből egy teljesen új valóság alakul ki közöttünk:
A Teremtő, akit mi magunk építettünk fel.
A függetlenség születése
A spirituális út legmegdöbbentőbb része, hogy az igazi összetartozáshoz ideiglenes elszakadásra van szükség.
Egy gyermek nem válhat függetlenné, miközben teljesen ragaszkodik szüleihez.
Hasonlóképpen, a lélek sem válhat a Teremtőhöz hasonlóvá, miközben az Ő passzív kiterjesztéseként létezik.
Ezért a teremtett lénynek elszakadtnak kell éreznie magát.
Elhagyatottnak.
Függetlennek.
Szabadnak.
Szemben kell állnia a Teremtővel.
Kérdőjeleznie kell Őt.
Ellenállnia kell Neki.
Függetlenül kell keresnie.
Önállóan kell választania.
Még a kapcsolódás iránti vágy is végül szabadnak kell lennie.
Nem azért, mert a gyökér kényszeríti rá.
Hanem azért, mert a lélek maga vizsgálta meg a valóságot, és tudatosan választotta a kapcsolatot.
Ezért mondták a bölcsek:
„Fiaim legyőztek engem.”
Nem lázadás révén.
Hanem azáltal, hogy elérték ugyanazt a függetlenséget, bölcsességet, szeretetet és szándékot, mint maga a Teremtő.
A Teremtő olyan független lényeket kíván, akik képesek önként felépíteni a szeretetet.
Nem bábokat.
Nem engedelmes gépeket.
Hanem igazi partnereket.
A Teremtő felépítése a barátok révén
És hol történik ez a munka?
Csak másokkal való kapcsolatban.
Nem elméletekben.
Nem szép gondolatokban.
Nem misztikus érzésekben.
Hanem pontosan ott, ahol az ego a legjobban szenved: a barátokkal való valódi kapcsolatban.
Mert a barátok feltárnak mindent, ami bennünk rejtőzik.
Büszkeséget.
Irigységet.
Gyűlöletet.
Versengés.
Közöny.
Fáradtság.
Elutasítás.
A törés csak a kapcsolatteremtési kísérletek révén válik láthatóvá.
És ezért válik a társadalom maga a teremtés laboratóriumává.
Minden barát olyan anyag lesz, amelyen keresztül felépíthetem a Teremtőt.
Ha megtanulom a barátaimat az egoista számításaim felett értékelni, az adás fontosságát a fogadás fölé emelem.
Ha a belső elutasítás ellenére is folytatom a kapcsolatteremtést, a spirituális valóság egy újabb rétegét építem fel.
Ha kölcsönösen támogatjuk a szeretet, az egység és a cél nagyságát a természetes ösztöneink felett, elkezdünk építeni egy rendszert, amelyet egyetlen egyén sem tudna egyedül létrehozni.
Ekkor a Teremtő már nem egy elvont fogalom.
Ő lesz a törvény, amely a kapcsolatunkban él.
A köztünk lakozó erő.
A közös adáson keresztül létrehozott kölcsönös mező.
És ez a kinyilatkoztatás folyamatosan megújul.
Minden szint egy új Teremtőt igényel.
Egy magasabbat.
Egy tisztábbat.
Egy teljesebb kapcsolati formát.
Újra és újra az előző elért eredmény csupán egy ponttá zsugorodik a következő szinthez képest, és újra meg kell építenünk a Teremtőt egy új ego, egy mélyebb elválasztás, egy erősebb ellenállás felett.
Így épül fel maga az örökkévalóság.
A Teremtő kikel közülünk
Végül a lélek valami megdöbbentőt fedez fel:
A Teremtő végig a kapcsolatban rejtőzött.
Minden leküzdés pillanatában.
Minden fájdalmas egyesülési erőfeszítésben.
Minden csendes engedmény.
Minden imádság a barátokért.
Minden kísérlet az ésszerűség feletti szeretetre.
Mindez a Teremtő kinyilatkoztatását építette.
Nem valahol messze a mennyben.
Hanem pontosan a szívek közötti térben.
És akkor az ember hirtelen megérti, miért tört össze a világ.
Miért létezik a rejtőzködés.
Miért nem lehet a szeretet ösztönös.
Miért olyan kegyetlen az ego.
Miért olyan nehéz az út.
Mert csak azok a lények válhatnak igazán Hozzá hasonlóvá, akik önállóan építik a Teremtőt.
És amikor az emberiség végre megtanul helyesen összekapcsolódni minden elutasítás, minden különbség, minden gyűlölet felett, akkor az egész összetört rendszer újra életre kel.
Mint számtalan, egymástól elválasztott vezeték, amely hirtelen egy végtelen áramot vezet.
És ebben a tökéletes kölcsönös kapcsolatban megjelenik maga a Teremtő.
Nem mint Aki felülről kényszerítette magát – hanem mint Aki akit a lelkek maguk hoztak létre a szereteten keresztül.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás