„Az embernek azt is hinnie kell, hogy a Teremtő adja neki a leszállásokat is, mert közelebb akarja őt hozni Magához. Ezért mindent, amit csak képes megtenni, úgy kell megtennie, mintha felemelkedés állapotában lenne. Amikor tehát egy kicsit is felülkerekedik a leszállás idején, azt „alulról jövő ébredésnek” nevezik. Minden cselekedetéről azt hiszi, hogy az a Teremtő akarata, és éppen ezáltal érdemli ki a nagyobb közeledést, vagyis azt, hogy maga az ember kezdje érezni: a Teremtő közelebb hozta őt Magához.”
Rabas, Mikor használja az ember a büszkeséget a munkában?
Eljön egy pillanat minden valódi spirituális úton, amikor minden, ami korábban biztosnak tűnt, csendben eltűnik.
Az ihlet elhalványul.
A vágy eltűnik.
A szív elcsendesedik.
Ami egykor élőnek tűnt, hirtelen távolivá, kiszáradttá és szinte értelmetlenné válik.
Az ember, aki korábban el sem tudta képzelni az életét spiritualitás nélkül, most saját maga is meglepődik azon, hogy mégis képes rá. A cél nagysága elhomályosul. A Teremtő távolinak tűnik. Az ima üres szavakká válik. A tanulás nehézzé lesz. Még a folytatás iránti vágy is mintha elpárologna.
Nincs fájdalmasabb annál, mint elveszíteni azt, ami egykor értelmet adott az életnek.
A legtöbben ilyenkor azt hiszik, hogy valami elromlott.
Úgy érzik, kudarcot vallottak.
Azt képzelik, hogy elutasították őket.
Pedig talán éppen az ellenkezője igaz.
Talán ez az első pillanat, amikor valóban megengedték nekik, hogy elkezdjenek járni.
Az emberi lélek soha nem arra rendeltetett, hogy pusztán passzív teremtmény maradjon.
Ha a Teremtő egyszerűen állandó spirituális örömmel töltene meg bennünket, folyamatosan inspirálna, és minden erőfeszítés nélkül vinne előre, valóban kellemes állapotokat érnénk el – de soha nem válnánk önállóvá.
Gyönyörű gépek lennénk.
Tökéletesen programozottak.
Teljesen engedelmesek.
Teljesen élettel teliek…mégsem élnénk igazán.
A Teremtő ennél végtelenül többet akar.
Olyan lényt akar, aki képes Vele szemben állni.
Nem lázadásban, hanem önállóságban.
Olyat, aki megért.
Aki választ.
Aki szeret.
És ezért hasonlóvá válik Hozzá.
Ezért létezik az elrejtés.
Ezért léteznek a leszállások.
Nem azért, mert a Teremtő visszavonta a szeretetét, hanem mert nem hajlandó bábként meghagyni bennünket.
Ha minden gondolat, minden érzés, minden ébredés megszakítás nélkül közvetlenül Felülről érkezne, egyszerűen mindig azt az erőt követnénk, amely éppen akkor húz bennünket.
Nem lenne több szabadságunk, mint a Nap körül keringő bolygóknak.
A természet tökéletesen így működik.
Az élettelen, növényi és állati világ engedelmeskedik minden törvénynek, amelyet belé helyeztek.
Nem kérdez.
Nem habozik.
Nem választ.
Tökéletessége az engedelmességben rejlik.
Az ember tökéletessége egészen másban rejlik.
Abban, hogy tudatosan hasonlóvá válik a Teremtőhöz.
Ezt a hasonlóságot nem lehet ajándékba kapni.
Ezt választani kell.
Ez tárja fel a létezés egyik legnagyobb paradoxonát.
Az életünkben szinte minden előre meghatározott.
A tehetségünk.
A természetünk.
A neveltetésünk.
A hirtelen felbukkanó gondolataink.
A bennünk felébredő vágyak.
Azok a körülmények, amelyek körülvesznek bennünket.
Még azoknak a küzdelmeknek is nagy része, amelyeket teljesen egyedinek gondolunk, jóval azelőtt elő lett készítve, hogy tudomást szereznénk róluk.
Ha láthatnánk az összes erőt, amely bennünk és körülöttünk működik, rájönnénk, hogy életünk szinte minden mozdulata megmásíthatatlan törvények szerint bontakozik ki.
Sokkal kevésbé vagyunk önállóak, mint gondoljuk.
Mégis marad egyetlen csodálatos kivétel.
Egy apró nyílás, amelyen keresztül az örökkévalóság belép az emberi életbe.
Egyetlen hely, ahol valódi szabadság létezik.
A szabadság arra, hogy hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz.
Semmi más.
Nem azt választjuk meg, milyen vágy jelenik meg.
Nem azt választjuk meg, milyen érzések támadnak bennünk.
Nem azt választjuk meg, hogy elérkezik-e a sötétség.
Hanem azt választjuk meg, milyen jelentőséget adunk a Felé vezető iránynak.
Ezt az egyetlen pontot nevezzük szabad választásnak.
Ezért a spirituális út nem hasonlíthat egy jól kitáblázott országútra.
Ha a cél nyilvánvaló lenne… ha minden lépést fény világítana meg…ha minden döntést bizonyosság kísérne… akkor nem létezne választás.
Az ember egyszerűen követné a táblákat.
Ehelyett ez az út olyan, mint egy végtelen sivatagon való átkelés.
Nincs látható ösvény.
Nincsenek lábnyomok.
Nincs bizonyosság.
Nincsenek megnyugtató tájékozódási pontok.
Csak egy láthatatlan irány, amelyet újra és újra választani kell.
A következő lépést nem lehet a hétköznapi értelemmel kiszámítani.
Ha lehetne, a spiritualitás csupán egy újabb tudománnyá válna.
A közönséges értelem csak azt tudja felmérni, ami már benne van a saját tapasztalatában.
A spirituális világ azonban egészen másféle érzékeléshez tartozik.
Nem fedezhető fel ugyanazokkal az eszközökkel, amelyekkel az anyagi világban tájékozódunk.
Egy új érzéknek kell megszületnie.
Ezért olyan titokzatos a spiritualitás felé vezető első ébredés.
Éveken, talán életeken át az ember hétköznapi beteljesüléseket kerget.
Élvezetet.
Tiszteletet.
Tudást.
Sikert.
Hatalmat.
Mindegyik boldogságot ígér.
És mindegyik végül maga után hagy egy megmagyarázhatatlan ürességet.
Aztán egy napon csendesen megjelenik egy másik vágy.
Semmi külső nem idézte elő.
Semmi ezen a világon nem képes betölteni.
Nem egy jobb élet utáni vágy.
Hanem egy egészen másfajta élet utáni sóvárgás.
Egy szavak nélküli kérdés.
Egy tárgy nélküli éhség.
Egy emléke valaminek, amit az ember soha nem ismert tudatosan.
Ez a szívben lévő pont felébredése.
Nem az ember teremti.
Ajándékba kapja.
De ami ezután történik… az már egészen más kérdés.
A Teremtő nem húzza örökké előre a lelket.
Miután megízlelteti vele a magasabb valóságot, gyakran visszavonja ezt az érzést.
A Fény visszahúzódik.
A szív lehűl.
Megjelenik a sivatag.
Talán ez a legkegyetlenebb szeretet, amelyet el lehet képzelni.
Mert most először képes az ember úgy haladni, hogy nem kap érzelmi jutalmat.
Öröm nélkül.
Lelkesedés nélkül.
Bizonyosság nélkül.
Jutalom nélkül.
A mozdulat most már az övé.
Azért halad tovább, mert az igazság fontosabbá vált számára, mint a pillanatnyi érzése.
Azért folytatja, mert megérti, hogy maga a hiány is céllal érkezett.
Összeszorítja a fogát, és megy tovább.
És különös módon ezek a sötétségben megtett apró lépések végtelenül értékesebbé válnak, mint azok a hatalmas ugrások, amelyeket az ihlet vitt előre.
Mert csak ezek a lépések tartoznak igazán hozzá.
Minden más ajándék volt.
Ezek azonban megszerzett tulajdonok.
A legmélyebb leszállások gyakran teljes elhagyatottságnak érződnek.
Az ember egyszerre elveszíti a jelent és a jövőt.
A jelen nem tartalmaz semmiféle beteljesülést.
A jövő sem kínál reményt.
Nem lehet abból élni, ami van.
És abból sem, ami talán egyszer lesz.
Olyan, mintha az ember egy végtelen pusztaságban állna irány nélkül, víz nélkül, még kiáltani sem lenne ereje.
És mégis éppen itt válik láthatóvá valami rendkívüli.
Az ember kezdi meglátni, hogy valójában ki ő akkor, amikor már nem érkezik folyamatos segítség Felülről.
Felfedezi, hogy minden korábbi ereje is ajándék volt.
Minden korábbi bizonyosságot kölcsön kapott.
Minden korábbi lelkesedés kegyelemből szállt alá.
Most önmagával találkozik.
És ez a találkozás fájdalmas.
De igaz.
Az igazság mindig megelőzi az átalakulást.
Ezeknek a leszállásoknak nem a büntetés a céljuk.
Nem is az elutasítás jelei.
Hanem feltárások.
A Teremtő éppen annyira vonja vissza érzékelhető támogatását, hogy az ember felismerhesse teljes függőségét Tőle.
Paradox módon éppen ez a függőség a valódi szabadság kezdete.
Mert a szabadság nem a Teremtőtől való függetlenséget jelenti.
A szabadság attól a tévképzettől való függetlenség, hogy nélküle is létezhetünk.
Lassan egy új kapcsolat kezd kialakulni.
Ahelyett, hogy kellemes érzéseket kérnénk, egyre inkább azt kezdjük értékelni, Aki ezeket adja.
Ahelyett, hogy a megvilágosodást hajszolnánk, magát a Forrást keressük.
Ahelyett, hogy bizonyosságot követelnénk, csupán erőt kérünk a folytatáshoz.
Így születik meg a spirituális felnőttkor.
Végül az ember megért valami egészen megdöbbentőt.
A sivatag soha nem volt üres.
A csend soha nem jelentett elhagyatottságot.
Az elrejtés soha nem jelentett távolságot.
A Teremtő csupán annyira lépett hátrébb, hogy a teremtmény megtehesse első önálló lépését.
Minden leszállás erre az egyetlen pillanatra készítette elő.
Minden elrejtés a valódi szabadságot védelmezte.
Minden sötétség helyet készített egy olyan szeretet számára, amelyet már nem az élvezet kényszerít ki.
Mert csak akkor választhatja a szeretet, hogy megmaradjon, amikor a Fény eltűnik.
És talán mindig is ez volt a Teremtő legmélyebb vágya: nem szolgák, akik azért követik Őt, mert húzza őket, hanem gyermekek, akik szívük legmélyebb szabadságából választják Őt, és ezért járnak Felé.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás