„A mi munkánk az, hogy állandóan tapadásban legyünk a Teremtővel. Kapunk egy pontot, valamit, ami nem tőlünk függ, és ebből kezdjük el a munkánkat.
Ez a pont a mi valóságunk a végtelenség, a tökéletesség és az örökkévalóság állapotában. De a végtelenség állapotából csak ezt a pontot érzékeljük; szenvedélyesen vágyunk valamire, és érezzük, hogy valami hiányzik. Valójában azonban csak egy pont hiányzik, és ez még nem valódi vágy. Ebből az állapotból kell az embernek eljutnia odáig, hogy ürességet érezzen az edényeiben, hogy végül a végső korrekcióban az NRNHY teljes Fényével telhessen meg.
Minden munkánk arra irányuló erőfeszítés, hogy állandóan a végtelenség feltárására összpontosítsunk. Ez azt jelenti, hogy teljes tapadásban vagyunk a Teremtővel, amit a következő szavak foglalnak össze: „Nincs más Rajta kívül”, és erre kell törekednünk. Minden akadály csupán azért van, hogy különböző irányokba lökjön bennünket spirituális természetünkben: büszkeség, félelem, különféle érzések és gondolatok formájában, amelyeket a Klipot hoznak elénk.
Úgy tűnik, mintha a Klipot el akarnának húzni ettől a ponttól. Nekünk azonban arra kell törekednünk, hogy visszatérjünk hozzá, annak ellenére, hogy az ellentmondások különböző irányokba húznak bennünket. Tegyük fel, hogy egy Klipa tíz centiméterrel jobbra húz engem, vagyis idegen gondolatot, bizonytalanságot ad. Ennek ellenére vissza kell térnem a középponthoz, mert ott van a Teremtővel való tapadás pontja. Ha ezt megteszem, akkor máris tíz centiméterrel kitágítottam az állapotomat jobbra.
Ezután tíz centiméteres zavar ér balra, lefelé vagy felfelé – nem számít, milyen irányban, ettől a középponttól eltérően –, és így építek fel egy Szfirát. Éppen a Klipot adják azt az anyagot, amelyből a pontból egy üres edényt építek. És miközben megkapom a zavarást, ezt az ürességet tapadással töltöm meg.
Így abból a pontból kiindulva elkezdek kitágulni egy kis Szfirává, majd egyre nagyobbá, míg végül megkapom az összes zavarást, felülemelkedem rajtuk, és – azok ellenére vagy éppen velük együtt – megszakítás nélküli tapadásban (Zivugban) maradok a Teremtővel. Ezt nevezik úgy, hogy befejeztem a munkámat, és elértem a végső korrekciót.
Ebből következik, hogy a Klipa segít a növekedésemben, és egyúttal őriz is növekedésem során. Ezért nem kell félnünk az idegen gondolatoktól és a különféle zavarásoktól. Ezek mindig a jelenlegi állapotunknak megfelelően ébrednek fel bennünk, és segítségükkel haladunk előre, valamint építjük fel jövőbeli állapotainkat – a jövőnket. Nem arról van szó, hogy ezek a zavarások visszahúznának bennünket; ellenkezőleg, lehetőséget adnak arra, hogy ugyanakkora mértékben előrehaladjunk.
Ez a különbség a Teremtőért végzett munka és az önmagunkért végzett munka között. Az egész bölcsesség abban rejlik, hogyan használjuk a befogadás vágyát. A Kabbala a befogadás vágyának, vagyis a Klipotnak, a zavarásoknak a helyes használatának tudománya, míg más módszerek félnek ezektől, arra tanítva az embert, hogy akadályozza meg a zavarásokat, meneküljön előlük, ahelyett hogy felhasználná őket.”
Rav Dr. Michael Laitman, Napi Kabbala Lecke, 2026. január 31., Rabash: „Három alkalom a munkában”
„A legmagasabb gondolatnak mindig annak kell lennie, hogy kapcsolatban vagyok Vele. Minden cselekedettel, minden gondolattal, minden vággyal, amely most bennem van – együtt vagyunk kapcsolódva.”
Van egy vágyakozás, amely mélyebben él bennünk minden más vágyakozásnál.
Nem mindig szól hangosan.
Néha eltűnik a mindennapi élet zajában. Néha aggodalmak, ambíciók, csalódások vagy akár maga a spirituális munka temeti maga alá. Vannak időszakok, amikor élénken érezzük, és vannak hosszú szakaszok, amikor úgy tűnik, teljesen eltűnt.
Mégsem tűnik el soha igazán.
Valahol minden gondolat és minden érzés alatt, minden siker és minden kudarc alatt, minden felemelkedés és minden zuhanás mélyén ott marad egy apró pont, amely csendesen továbbra is csak egyetlen dolgot keres:
A kapcsolatot a Teremtővel.
Az egész spirituális út akkor kezdődik, amikor az ember felismeri, hogy ez a pont értékesebb minden más vágyánál.
A legtöbben úgy képzelik, hogy a spirituális munka azt jelenti, hogy többet tanulunk, többet értünk meg, többet imádkozunk vagy kijavítjuk önmagunkat.
De mindezek előtt van valami sokkal egyszerűbb.
A felkészülés.
Nem az értelem felkészítése.
Hanem a szívé.
Mielőtt tanulni kezdenénk… mielőtt imádkoznánk… mielőtt bármit is megpróbálnánk megérteni…
Az ember megállhat egyetlen pillanatra, és felteheti magának a kérdést:
Miért teszem ezt?
Mit remélek valójában megtalálni?
Mi az az egyetlen dolog, amit semmiképpen sem akarok elveszíteni?
Lassan, fokozatosan a válasz megváltozik.
Eleinte megértést keresünk.
Aztán inspirációt.
Aztán vigaszt.
Aztán bizonyosságot.
De végül mindez másodlagossá válik.
Csak egyetlen dolog marad igazán lényeges: A vágy, hogy ne veszítsük el a kapcsolatot Azzal, aki mindent irányít.
Ez a felkészülés nem végezhető el abban a pillanatban, amikor már benne vagyunk a helyzetben.
Amikor az élet eláraszt bennünket…
Amikor a gondolatok minden irányba szétszóródnak…
Amikor az érzelmek elöntik a szívünket…
Akkor rendszerint már túl késő.
A felkészülés előtte történik.
Olyan ez, mint amikor valaki beállítja az iránytűjét, mielőtt belépne a viharba.
A tengerész nem akkor dönti el, merre van észak, amikor a hullámok már elnyelték a hajóját.
Ugyanígy a lélek is előre meghatározza az irányát, mielőtt megérkezne az elrejtés.
Az ember csendben kialakít magában egyetlen szándékot:
Bármi történjék…
Bármit érezzek…
Bármit értsek meg, vagy ne értsek meg…
Azt akarom, hogy minden tapasztalat közelebb vezessen a Teremtő felismeréséhez.
Ez a belső felkészülés lassan egy belső rendszerré válik.
Legmagasabb gondolata meglepően egyszerű:
Veled akarok lenni.
Nemcsak imádság közben.
Nemcsak tanulás közben.
Nemcsak az ihletett pillanatokban.
Hanem minden gondolattal.
Minden vággyal.
Minden cselekedettel.
Akár beszélek…
Akár vezetek…
Akár dolgozom…
Akár nevetek…
Akár szenvedek…
Akár egyszerűen csak lélegzem…
Minden újabb lehetőséggé válik arra, hogy emlékezzek arra a kapcsolatra, amely már most is létezik.
Nem létrehozni azt.
Hanem emlékezni rá.
Természetesen ez lehetetlennek hangzik.
Mert az is.
Az elme perceken belül elfelejti.
Néha másodperceken belül.
Az egyik pillanatban még a Teremtő tölti be a szívet.
A következőben már teljesen önmagunkkal vagyunk elfoglalva.
A pont eltűnik több ezer fölösleges gondolat alatt.
Ez a feledés azonban nem kudarc.
Éppen ez az a mező, ahol a munka történik.
Minden visszatérés megerősít valami láthatatlant.
Minden emlékezés egy kicsit mélyebbre vési a lelket.
Minden újabb erőfeszítés tágítja azt az edényt, amely egy napon képes lesz befogadni a kinyilatkoztatást.
Egyetlen erőfeszítés sem vész el.
Ezért válik a spirituális élet szelíd visszatérések sorozatává.
Újra…
És újra…
És újra.
Nem drámai győzelmek.
Nem rendkívüli élmények.
Egyszerűen csak visszatérés.
„Elfelejtettem.”
Most emlékszem.
„Eltávolodtam.”
Most visszatérek.
„Magamba merültem.”
Most ismét Felé fordulok.
Ez a ritmus fokozatosan a spirituális élet szívverésévé válik.
Mivel a szív ilyen könnyen felejt, az ember emlékeztetőket kezd teremteni.
Némelyik belső.
Csendes figyelemgyakorlatok.
Egy rövid megállás, mielőtt valamibe belekezdene.
Egy néma kérdés napközben.
Egy rövid, szavak nélküli ima.
Mások külsők.
Egy idézet a falon.
Egy ismerős dallam.
Barátok látványa, akik ugyanazon az úton járnak.
Bármi, ami gyengéden felébresztheti az alvó pontot.
Nem azért, mert a külső emlékeztetők önmagukban erővel bírnának.
Hanem azért, mert segítenek visszatérni ahhoz a belső helyhez, amelyet újra és újra elhagyunk.
Idővel valami különleges történik.
Maga a pont válik azzá a középponttá, amely körül az egész élet forog.
Ahelyett, hogy időnként emlékeznénk a Teremtőre, az ember fokozatosan egész életét e köré az egyetlen vágy köré rendezi.
Minden más másodlagossá válik.
Nem azért, mert a világ elveszíti az értékét.
Hanem mert minden tapasztalat új célt kap.
Az öröm Felé mutat.
A fájdalom Felé mutat.
A siker Felé mutat.
A kudarc Felé mutat.
Minden újabb meghívássá válik arra, hogy elmélyítsük a kapcsolatot.
Eleinte azonban a Teremtő szinte megfoghatatlan.
Természetes hajlamunk az, hogy elképzeljük Őt.
Elképzeljük a nagyságot.
A hatalmat.
A végtelenséget.
A Fényt.
Talán még valamilyen képet is.
De ezek közül egyik sem a Teremtő.
A spirituális út arra kér bennünket, hogy elengedjük a képzelődést.
A Teremtőt nem lehet fantáziával elérni.
Nem lehet az értelemmel felépíteni.
Nem lehet elképzelni.
Minden kép, amelyet alkotunk, hozzánk tartozik.
Nem Hozzá.
Mit lehet akkor keresni?
Csak egyetlen dolgot.
A kapcsolat pontját.
Szinte lehetetlen leírni.
Nincs alakja.
Nincs színe.
Nincs formája.
Nincsenek szavai.
Nem érzés.
Nem gondolat.
Nem eszme.
Csupán egy apró belső bizonyosság, hogy valahol bennünk létezik egy hely, amely egyedül a Teremtőhöz tartozik.
Eleinte alig nagyobb egy gombostű fejénél.
Törékeny.
Könnyű elveszíteni.
Könnyű kételkedni benne.
Szinte lehetetlen elmagyarázni.
Mégis rendkívüli erővel vonz bennünket.
Nem tudjuk, mi ez.
Csak azt tudjuk, hogy nem tudjuk abbahagyni a keresését.
Ahogy ezt a pontot újra és újra megőrizzük, emlékezünk rá, és ezerszer meg ezerszer visszatérünk hozzá, valami lassan megváltozik.
Ami egykor csupán pont volt, fokozatosan kitágul.
Nem kifelé.
Hanem befelé.
Mélységet nyer.
Kiterjedést.
Érzékenységet.
Életet.
Ami korábban üresnek tűnt, lassan egy egész spirituális világot kezd feltárni.
A bölcsek ezt a lélek kibontakozásának nevezik.
Ebben a kitágult edényben a Teremtő többé nem csupán egy gondolat.
Élő jelenlétté válik.
Nem azért, mert közelebb jött.
Mindig is közel volt.
Az edény vált végre képessé arra, hogy érzékelje azt, ami kezdettől fogva ott volt.
Talán ezért olyan gyönyörűen egyszerű a spirituális munka.
Minden egyetlen kérdéshez tér vissza.
Nem ehhez:
Mennyit értek?
Nem ehhez:
Mennyire érzem magam spirituálisnak?
Nem ehhez:
Mennyire vagyok ma inspirált?
Hanem csak ehhez:
Képes vagyok-e ismét visszatérni ahhoz a ponthoz, amely egyedül Őrá vágyik?
Újra.
És újra.
És újra.
Mígnem egy napon, megszámlálhatatlan elfeledett pillanat és megszámlálhatatlan csendes visszatérés után, a pont csendesen megnyílik.
És ami egykor csupán hit volt, felismeréssé válik.
Ami egykor csupán vágyakozás volt, találkozássá válik.
És Azt, akit soha nem tudtunk elképzelni, végül megismerjük – nem képeken vagy fogalmakon keresztül, hanem azon az élő kapcsolaton át, amely a kezdetektől fogva ott várt bennünk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás