„A teremtésnek két oldalra, két tulajdonságra van szüksége, amelyek nélkül nem tudja megkülönböztetni magát a Teremtőtől. Csak azt érzékeli, ami önmagán belül létezik, ezért a teremtésen kívül nincs Teremtő.
Csak az első cselekedet, a valami a semmiből való teremtése volt látszólag külső, amely az örökkévaló, tökéletes lényegből áradt ki. Így tárják fel a kabbalisták ezt az üzenetet: az adakozás tulajdonsága megteremtette a teremtés fekete pontját, valamit önmagán kívül.
Minden ezt követő cselekedet már a teremtésen belül, ebben a pontban történik. Ebben kezd el terjedni a Fény; az adakozás tulajdonsága kezd megnyilvánulni, és ehhez viszonyítva a teremtés megismeri önmagát, érzékeli a különbséget a befogadás és az adakozás között.
Miután felismerte saját természetét, a teremtés természetes módon hatalmas vágyat érez a korrekcióra, arra, hogy elérje az eredeti adakozó tulajdonsággal való maximális egyenlőséget és hasonlóságot.
Ennek a folyamatnak egy része kényszerűen zajlik. A két ellentétes tulajdonság egymásra hatása idézi elő a világok alászállását, mígnem kölcsönhatásuk létrehoz valami különlegeset – egy köztes, semleges tulajdonságot, amely sem a befogadáshoz, sem az adakozáshoz, sem a Teremtő tulajdonságához, sem a teremtéséhez nem tartozik.
A teremtésen belül, a tisztátalanság és a szentség között megjelenik a Klipát Noga – egy semleges rész. Ez az új valóság adja meg a teremtés függetlenségét, azt a képességet, hogy kifejezhesse önmagát. Sőt, ettől kezdve a teremtés nemcsak képes, hanem köteles is eldönteni, hogy micsoda ő, és mihez kíván kapcsolódni.
Ehhez különleges munkára van szükség, mert a teremtésnek mindkét ellentétes erőt egyformán kell elfogadnia. De akkor hogyan döntheti el, mi a jó és mi a rossz?
Ez a dilemma bennünk is tükröződik; világosságként és sötétségként, az érzések zűrzavaraként, a hitként az értelem felett, valamiként, ami felbukkan, majd eltűnik. Ez a köztes tulajdonság gondolatainkban és vágyainkban fejeződik ki mindaddig, amíg végül el nem érjük azt a független állapotot, amelyben saját döntésünkkel tárjuk fel függetlenségünket.
Ez rendkívül nehéz. A természet arra készít fel bennünket, hogy önmagán kívül, a teremtésen kívül váljunk függetlenné. Akkor majd kívülről szemléljük a Teremtőt és a teremtést, az egész világegyetemet. Erre készít fel bennünket ez a két ellentétes erő.
A köztes tulajdonság alapján magunkba foglaljuk a fölötte lévő szentséget és az alatta lévő tisztátalanságot is, hogy felépítsük önmagunkat mint teljes spirituális Partzufot. Ebben a Teremtő és a teremtés eggyé válik, mivel helyesen használjuk fel mindkét erőt, és önmagunkba foglaljuk az egész teremtést.”
– Dr. Michael Laitman, Napi Kabbala Lecke, 2011. március 27., „A globális nevelés alapelvei”
Talán nincs olyan kijelentés, amely jobban megrázná az emberi szívet, mint ez:
A Teremtő nem azért teremtett bennünket, hogy örökké az Ő irányítása alatt maradjunk.
Első hallásra ez szinte felfoghatatlannak tűnik.
Hogyan lehetne a teremtés legmagasabb célja az, hogy függetlenné váljunk attól, aki megteremtett bennünket?
Pedig éppen ez az a titok, amely a teremtés legmélyén rejtőzik.
A Teremtő soha nem engedelmes gépeket akart.
Gyermekeket akart.
Nem olyan gyermekeket, akik azért engedelmeskednek, mert nincs más választásuk.
Hanem olyanokat, akik egy napon képesek lesznek szabad lényekként megállni Előtte, és saját döntésükből szeretni Őt.
Ez az igazi függetlenség értelme.
Amikor először kezdünk őszintén önmagunkba nézni, a felismerés szinte megalázó.
Függetlennek képzeljük magunkat.
„Az én gondolataim.”
„Az én véleményem.”
„Az én döntéseim.”
„Az én vágyaim.”
„Az én életem.”
Ám lassan egy egészen más kép bontakozik ki.
A jellemünket kaptuk.
A vágyaink az engedélyünk nélkül ébrednek fel.
A félelmeink maguktól jelennek meg.
Az ösztöneink hamarabb szólalnak meg, mint ahogy gondolkodni kezdenénk.
A neveltetésünk formált bennünket.
A környezetünk folyamatosan hat ránk.
A testünk szüntelenül követel.
Az egónk szüntelenül számol.
Még az is, amit olyan büszkén „saját választásomnak” nevezünk, sokszor nem más, mint a természet hangja bennünk.
Akkor mi az, ami valóban a miénk?
Nagyon kevés.
Talán semmi.
Egészen addig, amíg valami teljesen új meg nem születik.
Maga a Teremtő helyezett bennünket ebbe a börtönbe.
Nem azért, mert foglyul akart ejteni bennünket.
Hanem azért, mert szabadság nem létezhet addig, amíg nincs valami, amiből szabaddá lehet válni.
Belénk ültette a befogadás vágyát.
Ő irányítja e vágy minden mozdulatát.
Ő vezérli az önfenntartás minden ösztönét.
Ő működteti minden természetes számításunkat.
És aztán…
Vár.
Arra vár, hogy a teremtmény felismerje ezt a láthatatlan irányítást.
Csak ekkor kezdődhet el az igazi utazás.
A legnagyobb csoda nem a Teremtő kinyilatkoztatása.
A legnagyobb csoda egy olyan lény megszületése, aki képes Vele szemben megállni.
Valaki, aki képes kimondani:
„Nem akarok tovább saját természetem rabszolgája maradni.”
Nem azért, mert elutasítja a Teremtőt.
Hanem mert éppen az Ő célja kívánja ezt.
Hiszen szeretet szabadság nélkül nem szeretet.
Adakozás választás nélkül nem adakozás.
Hasonlóság nem létezhet ott, ahol a függetlenség még meg sem született.
Minden szülő ismeri ezt a titkot.
Eljön az a nap, amikor a gyermeknek ki kell lépnie a szülő teljes irányítása alól.
Ha soha nem válik önállóvá, soha nem érik igazán felnőtté.
Engedelmessége megmaradhat.
Függősége is megmaradhat.
De saját személyisége soha nem bontakozik ki.
Mennyivel inkább igaz ez a Teremtőre!
Ő olyan lényeket szeretne felnevelni, akik képesek szabadon a jót választani.
Akik azért hasonlítanak Hozzá, mert ezt akarják.
Nem azért, mert muszáj.
De hogyan válhat valaki függetlenné attól az Erőtől, amely mindent irányít?
Nem lázadással.
Nem tagadással.
Nem azzal, hogy úgy teszünk, mintha a Teremtő nem létezne.
Az ilyen függetlenség csupán az egó újabb illúziója.
Az igazi függetlenség egy belső megszorítással kezdődik.
Egy csendes, mégis mély döntéssel:
„Nem akarom tovább, hogy egoista természetem irányítsa minden gondolatomat, minden érzésemet és minden cselekedetemet.”
Ez az első valóban szabad tett.
Nem a befogadás vágyának elpusztítása.
Nem annak meggyűlölése.
Hanem annak megtagadása, hogy továbbra is ő legyen a király.
Olyan ez, mint amikor egy hosszú ideje elvadult mezőt megtisztítanak.
A gazokat még nem váltották fel a virágok.
De végre hely keletkezik.
Egy üres hely.
Egy csendes hely.
Egy hely, ahol egyszer majd valami egészen új növekedhet.
Ez az üres tér az ember születési helye.
Amíg nem létezik, addig csak ösztön létezik.
Amikor azonban megjelenik, lehetővé válik a választás.
Először teheti fel az ember a kérdést:
„Mit akarok én valójában?”
Nem azt:
„Mit akar a természetem?”
Nem azt:
„Mi okoz nekem örömet?”
Nem azt:
„Mi véd meg engem?”
Hanem ezt:
„Milyen lénnyé akarok válni?”
De itt vár ránk az utolsó meglepetés.
Ezt a szabadságot senki sem képes egyedül felépíteni.
Ha a függetlenség csupán magánmeditációból, magántanulásból vagy egyéni erőfeszítésből születne meg, akkor ugyanabból a fogságban lévő énből fakadna.
A szabadságnak önmagunkon kívülről kell érkeznie.
Ezért nem egyetlen elszigetelt lélekként teremtetett az emberiség.
Az egyetlen lélek megszámlálhatatlan darabra tört.
Nem azért, mert valami kudarcot vallott.
Hanem mert csak egy másik lélek válhat azzá a hellyé, ahol a szabadság megszületik.
Csak egy másik szív képes feltárni saját szívem börtönét.
Csak egy másik ember képes láthatóvá tenni egóm láthatatlan falait.
Csak akkor, amikor megpróbálok a különválás fölé emelkedni, találkozom azzal az erővel, amely mindig is uralkodott rajtam.
És csak ott kezdek el valóban ellenállni neki.
Ezért érezzük ezt az utat olyan fájdalmasnak.
Nem azért, mert a szeretet fájdalmas.
Hanem mert az egó nem maradhat életben ott, ahol a szeretet megszületik.
Minden őszinte kapcsolódási kísérlet feltárja az önszeretet újabb rétegét.
Minden próbálkozás, hogy törődjünk a másikkal, leleplez egy újabb rejtett számítást.
Minden lépés az egység felé újabb belső ellenállást hoz felszínre.
Eleinte ezt kudarcnak érezzük.
Valójában ez az első őszinte siker.
Mert végre maga a börtön vált láthatóvá.
És ekkor valami rendkívüli kezd történni.
Az ember többé nem a Teremtővel harcol.
Csak azzal a természettel harcol, amelyet a Teremtő ideiglenesen helyezett belé.
Magát a küzdelmet is a Teremtő készítette elő.
Az ellenállást is a Teremtő készítette elő.
Még a győzelem lehetőségét is Ő készítette elő.
A Teremtő az egóban rejti el Önmagát, csak azért, hogy a teremtmény egy napon fölé emelkedhessen.
Ez a legmélyebb jelentése annak az ősi mondásnak, hogy:
„Fiaim legyőztek Engem.”
Nem azért, mert a Teremtő veszít.
Hanem mert az Ő célja teljesül.
Örömét leli abban, amikor a teremtmény elég szabaddá válik ahhoz, hogy hasonlóvá legyen Hozzá.
Végül megértjük, hogy a Teremtőtől való függetlenség nem az Tőle való elszakadást jelenti.
Hanem függetlenséget attól az egoista irányítástól, amely által kezdetben felnevelt bennünket.
Mint a gyermek, aki végre apja kezének fogása nélkül jár.
Mint a madár, amely elhagyja a fészket.
Mint a tanítvány, aki többé nem kölcsönkapott szavakat ismétel, hanem saját megértéséből beszél.
Az apa nem szomorkodik.
Mosolyog.
Hiszen kezdettől fogva erről álmodott.
És egy napon, megszámlálhatatlan küzdelem, megszámlálhatatlan bukás és megszámlálhatatlan visszatérés után, a teremtmény teljes szabadságban áll a Teremtő előtt.
Semmi sem kényszeríti.
Semmi sem erőlteti.
Semmi sem ígér jutalmat.
Semmi sem fenyeget büntetéssel.
És mégis a szeretetet választja.
Mégis az adakozást választja.
Mégis a hasonlóságot választja.
Abban a pillanatban valami lehetetlen történt.
A teremtett lény függetlenné vált.
És éppen ezen a függetlenségen keresztül közelebb került a Teremtőhöz, mint valaha.
Mert csak az tud igazán szeretni, aki valóban szabad.
És csak az hasonlíthat igazán Ahhoz, aki megteremtette.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás