A határon túl

„Kérdés: Mi történik az emberrel egy pillanattal a Machsom előtt, amikor két rendszer felcserélődik benne?

Válasz: Teljes elszakadás. A kudarc érzése, a teljes reménytelenség és a tökéletes tehetetlenség. Minden tulajdonság, minden megértés, tudás és felhalmozott tapasztalat eltűnik – csak az üresség marad.

Megjegyzés: Egyrészt ez egy olyan állapot, amelyben könnyű elszakadni a megszokott dolgoktól és a világról alkotott eddigi felfogásunktól, másrészt azonban rendkívül fájdalmas elszakadni attól, amit addig a saját „énünknek” hittünk.

Válaszom: Nem. A helyzet az, hogy ekkor az ember már maga is ezt akarja. Olyan ez, mint amikor valaki hosszú szenvedés után a halál előtt már maga is vágyik rá. Megérti, hogy korábbi tulajdonságaiban már nincs élet. Megérti, hogy mindaz, amin keresztülment, azért történt, hogy eljusson arra az állapotra, amikor saját maga akar megszabadulni mindettől, és a világot többé ne a befogadás tulajdonságain, hanem az adakozás tulajdonságain keresztül szemlélje.”
– Dr. Michael Laitman, KabTV, „Kaptam egy hívást – A tökéletes születés”, 2012. november 15.

Minden emberben létezik egy rejtett határ.

Láthatatlan a szem számára.

Lehetetlen megmérni.

És lehetetlen pusztán az értelemmel átlépni.

Az egyik oldalán található minden, amit valaha ismertünk.

Az idő.

A tér.

A véletlen.

A félelem.

A remény.

A csalódás.

A siker.

A kudarc.

Egy világ, ahol úgy reagálunk, hogy közben nem értjük, mi történik.

Vágyunk.

Gondolkodunk.

Döntéseket hozunk.

Szenvedünk.

És mégsem tudjuk igazán, hogy miért.

Az élet olyan, mintha egy hatalmas gépezet előtt állnánk, amelynek belső működése teljesen rejtve marad előttünk.

Valami történik bennünk.

Gondolatok jelennek meg.

Vágyak ébrednek.

Olyan döntéseket hozunk, amelyekről azt hisszük, hogy a sajátjaink.

Aztán az élet válaszol.

Néha azonnal.

Néha csak évek múlva.

Megérkezik az öröm.

Megérkezik a fájdalom.

Váratlan áldások.

Váratlan csapások.

És egész életünkben ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel.

„Miért?”

„Mit rontottam el?”

„Mit kellett volna másképp tennem?”

Olyanok vagyunk, mint gyermekek, akik térkép nélkül bolyonganak egy hatalmas városban.

Újra és újra olyan valóságokba ütközünk, amelyeknek az okai rejtve maradnak előttünk.

Olyan láthatatlan törvények következményeit tapasztaljuk meg, amelyeket nem értünk.

Ez az ember valódi állapota.

Nem a gyengeség.

Hanem a vakság.

A Machsom előtt az ember nem gonosz.

Egyszerűen nem lát.

Nem tudja, mit hoz a holnap.

Nem tudja, honnan származnak a gondolatai.

Nem tudja, miért jelenik meg a szenvedés.

Nem tudja, hogyan hat belső világa a valóságra.

Úgy halad át az életen, mintha minden nap a nulláról kezdődne.

Minden hibát újra el kell követnie.

Minden leckét fájdalom árán kell megtanulnia.

Minden korrekciót számtalan csalódás előz meg.

Ez az elrejtettség a legnagyobb száműzetés.

Nem egy helytől való száműzetés.

Hanem a megértéstől való száműzetés.

Aztán egy napon valami felfoghatatlan történik.

A határ megnyílik.

Nem azért, mert sok tudást halmozott fel.

Nem azért, mert könyveket memorizált.

Nem azért, mert nagyobb lett az értelme.

Hanem azért, mert a lélek egy új érzékszervet szerzett.

Hirtelen a láthatatlan láthatóvá válik.

A rendszer, amely addig a függöny mögött működött, lassan feltárja önmagát.

Nem teljesen.

Nem egyszerre.

De annyira igen, hogy az ember tudatosan kezdjen élni.

Először történik meg, hogy már nem csupán átéli a valóságot.

Hanem kezdi megérteni is.

Látni kezdi, hogy minden gondolatnak következménye van.

Minden szándék mozgást indít el.

Minden belső hozzáállás pontos választ vált ki a felső rendszerből.

Semmi sem véletlen.

Semmi sem esetleges.

Semmi sem volt soha értelmetlen.

Ami korábban káosznak tűnt, most tökéletes pontosságként tárul fel.

A legnagyobb meglepetés nem az, hogy felfedezzük, miként irányítja a Teremtő a valóságot.

A legnagyobb meglepetés az, hogy ráébredünk: mindig is végtelen szeretettel irányította.

A csapások soha nem büntetések voltak.

A késedelmek soha nem elhagyást jelentettek.

A zuhanások soha nem elutasítások voltak.

Minden egyes tapasztalat pontos korrekció volt.

Minden sötétség gondosan kimért.

Minden akadály végtelen bölcsességgel lett elhelyezve.

Ami kegyetlenségnek tűnt, mindig is irgalom volt álruhában.

Átlépni a Machsomot nem azt jelenti, hogy elmenekülünk az életből.

Hanem azt, hogy végre megértjük az életet.

Olyan ez, mint amikor egy vak ember hirtelen látni kezd.

A világ nem változott meg.

Csak az ő érzékelése.

Tegnap még minden kőben megbotlott.

Ma már látja maga előtt az utat.

Tegnap rettegett a holnaptól.

Ma a holnap olyasmivé válik, aminek a megszületésében maga is részt vesz.

Ez az egyik legnagyobb ajándék, amely a határon túl vár ránk.

A jövő többé nem csupán valamire várakozás.

A jövő előkészül.

Nem a külső események irányításával.

Hanem a belső korrekció által.

Az ember lassan megérti, hogy a holnap a mai szándék méhében születik meg.

Többé nem várja tehetetlenül, hogy az élet megtörténjen vele.

Részt vesz annak kibontakozásában.

Ez mindent megváltoztat.

A jóság többé nem parancsolat.

Hanem az egyetlen értelmes módja a létezésnek.

Amikor az ember valóban látja, hogyan válaszol a valóság, akkor a másik ember bántása éppoly értelmetlenné válik, mint saját kezünket a tűzbe tenni.

Nem azért, mert valaki megtiltotta.

Hanem mert látjuk.

A szeretet többé nem erkölcsi eszmény.

Az adakozás többé nem idealizmus.

Hanem maga a valóság természetes nyelve.

A lélek elkezd együttműködni azzal a rendszerrel, amely korábban megfejthetetlen titoknak tűnt.

És ekkor valami még csodálatosabb jelenik meg.

Az idő lassan elveszíti zsarnoki uralmát.

A Machsom fölött a valóságot többé nem a múlt, jelen és jövő töredezett sorozataként éljük meg.

Az ember kezdi érzékelni az okokat, mielőtt azok következményei teljesen megjelennének ebben a világban.

A lélek megérint egy olyan szintet, ahol a következmények már láthatók, miközben a hétköznapi érzékelés számára még rejtve vannak.

Az élet többé nem meglepetések sorozata.

Hanem élő párbeszéddé válik.

A Teremtő többé nem tűnik távolinak.

A párbeszéd elkezdődött.

És ezzel a párbeszéddel együtt megszületik a felelősség.

Nem a kötelesség nehéz terhe.

Hanem a társulás örömteli felelőssége.

Az ember többé nem pusztán túléli a teremtést.

Hanem részt vesz benne.

Többé nem csupán ezt kérdezi:

„Mi történik velem?”

Hanem ezt:

„Mit adhatok hozzá most?”

„Milyen korrekció vár rám?”

„Hogyan vihetek több jóságot ebbe a rendszerbe?”

Ez az igazi szabadság születése.

A szabadság nem azt jelenti, hogy azt tesszük, amihez kedvünk van.

A szabadság azt jelenti, hogy végre olyan tisztán látjuk a valóságot, hogy helyesen tudunk választani.

Először válik a választás többé nem vak ösztönné, hanem tudatos döntéssé.

Az ember saját életének urává válik.

Nem azért, mert mások fölött uralkodik.

Hanem mert többé nem öntudatlan, egoista impulzusok uralják.

Életét már nem láthatatlan erők sodorják.

Hanem együtt kezdi kormányozni azt Azzal, aki mindig is vezette őt.

És ekkor egy újabb horizont nyílik meg.

Az első feltárulkozás mögött végtelen fokozatok várnak.

Mindegyik nagyobb szeretetet tár fel.

Nagyobb bölcsességet.

Nagyobb felelősséget.

Nagyobb hasonlóságot a Teremtőhöz.

Az út nem a Machsomnál ér véget.

Ott kezdődik.

Mert e rejtett határon túl végtelen felemelkedés húzódik, a teljes tökéletesség, az örök élet, és a határtalan szeretet felé.

És talán ez a legnagyobb csoda.

A határ soha nem közöttünk és egy másik világ között állt.

Hanem az öntudatlan létezés… és az igazán élő élet között.