„Baal HaSulam elmagyarázta ennek a kérdésnek a jelentését: Ismeretes, hogy nincs Fény edény (Kli) nélkül. Vagyis lehetetlen betöltést kapni, ha nincs hiány. A hiányt Klinek nevezik. Amikor Ábrahám meglátta, mit akar a Teremtő fiainak adni, ezt mondta: »Nem látom, hogy fiaimnak szükségük lenne a föld spirituális örökségére.« Azt mondta: »Ha egy kis megvilágítást kapnak, elégedettek lesznek vele, mert a spiritualitás legkisebb foka is nagyobb örömöt ad, mint e világ minden testi élvezete együttvéve. Ennek megfelelően, amikor kapnak egy kis megvilágítást, azt gondolhatják majd, hogy nincs ennél magasabb fokozat, mint amit már elértek, ezért nem lesz szükségük arra, hogy bármi nagyobbat kérjenek.«
És ezért kérdezte Ábrahám a Teremtőt: »Miről fogom tudni, hogy szükségük lesz arra, hogy örököljék a spirituális földet?« Vagyis azt kérte a Teremtőtől, mondja meg neki, miként történhet meg az, hogy Fényük legyen Kli nélkül. Ábrahám megértette, hogy a Fényt a Teremtő adja, de a Kelimet – vagyis azt a vágyat, hogy nagyobb Fényeket akarjanak, mint amelyeket már megkaptak –, ki fogja megteremteni bennük? Ki fogja elérni, hogy felismerjék: nagyobb felemelkedést kell elérniük annál, mint amit jelenleg éreznek?…”
RABASH: Miért kell edényeket kölcsönözni az egyiptomiaktól?
Van egy kérdés, amely csendesen elkísér minden lelket, amely őszintén keresi a Teremtőt.
Ha a szívben lévő pont már maga is a Teremtő szikrája…ha már eleve csak az igazságra vágyik…akkor miért nem elegendő ez?
Miért kell a léleknek alászállnia Egyiptomba?
Miért kell belegabalyodnia éppen abba az egóba, amelyből menekülni szeretne?
Miért kell a rabszolgaságnak megelőznie a szabadságot?
Első pillantásra ez szinte kegyetlennek tűnik.
Nem lenne egyszerűbb, ha a Teremtő egyszerűen feltárná Önmagát?
Nem lenne jobb, ha a lélek tiszta maradna, érintetlenül az önzéstől és az elkülönüléstől?
Ám a teremtés egyik legmélyebb törvénye egészen mást tár fel.
Egyiptom nélkül nincs Izrael.
A Fáraó nélkül nincs Kivonulás.
A száműzetés nélkül nincs kinyilatkoztatás.
Az az ébredés, amelyet Ábrahámnak nevezünk, még nem a teljes lélek.
Csupán az első pont.
Az első kérdés, amelyet a világ semmilyen sikere sem képes elhallgattatni.
Miért létezem?
Mi az élet célja?
Ki irányítja a valóságot?
Honnan származik minden?
Ez a pont nem tartozik e világ szokásos vágyai közé.
Valami egészen más.
Egy apró szikra, amely Felülről ereszkedik alá.
Már most az adakozásra vágyik.
Már most a Teremtő után sóvárog.
Ám éppen azért, mert Felülről érkezik, még nem igazán a miénk.
Ez a spirituális fejlődés egyik legnagyobb paradoxona.
A spiritualitás iránti első vágyunk ajándék.
Nem mi érdemeltük ki.
Nem a saját erőfeszítésünkből épült fel.
Csupán egy mag.
Egy irány.
Egy iránytű, amely hazafelé mutat.
De egy iránytű önmagában még nem épít örökkévaló lelket.
A lélekhez edényekre van szükség.
Mélységre.
Vágyra.
És ezek a vágyak nem az Ábrahámnak nevezett apró pontban találhatók.
Hanem valahol egészen máshol.
Egyiptomban.
Egyiptom a hatalmas befogadási vágyat jelképezi.
Minden ragaszkodást az önszeretethez.
Minden vágyat arra, hogy csak önmagunkért élvezzünk.
Minden illúziót, hogy a beteljesülés megtalálható a Teremtőtől függetlenül is.
Kezdetben Egyiptom bőkezűnek tűnik.
A Tóra a bőség éveiről beszél, mielőtt eljönnének az éhínség évei.
Ez nem véletlen.
Az ego először elcsábít.
Csak utána tesz rabszolgává.
Ugyanazok az élvezetek, amelyek egykor boldogságot ígértek, lassan láncokká válnak.
Ugyanazok a vágyak, amelyek egykor szabadságot kínáltak, fokozatosan börtönbe zárják a szívet.
Végül az ember már nem azért szenved, mert hiányzik az élvezet.
Hanem azért, mert maga az élvezet vált üressé.
És éppen ebben a pillanatban kezdődik valami rendkívüli.
A szenvedés többé nem büntetés.
Hanem irány.
A szív most először akarja igazán elhagyni Egyiptomot.
Nem azért, mert valaki ezt mondja neki.
Nem azért, mert a vallás ezt parancsolja.
Nem azért, mert az erkölcs ezt követeli.
Hanem mert felismerte, hogy az önszeretet soha nem képes betölteni a lelket.
Csak ekkor válik valódivá a szabadság utáni kiáltás.
És ekkor következik a spirituális munka egyik legmegdöbbentőbb alapelve.
Nem üres kézzel hagyjuk el Egyiptomot.
Magunkkal visszük Egyiptomot.
Semmi sem pusztul el.
Semmit sem vetünk el abból, amit a Teremtő alkotott.
Maguk az edények megmaradnak.
Csupán a gazdájuk változik meg.
Azok a hatalmas vágyak, amelyek egykor a Fáraóhoz tartoztak, végül a Teremtő feltárásának edényeivé válnak.
A probléma soha nem a vágy nagysága volt.
A végtelen vágyat maga a Teremtő teremtette.
A probléma mindig a szándék volt.
Ugyanaz az edény, amely egykor mindent önmagának követelt…
végül képes lesz mindent kizárólag azért befogadni, hogy örömet szerezzen Annak, aki adja.
Ez az a csoda, amelyet korrekciónak nevezünk.
Ez azt is megmagyarázza, miért nem maga az első spirituális fokozat a végső cél.
Az első korrekciót úgy nevezzük: adakozás az adakozás érdekében.
Itt az ember megtanulja, hogy ne engedelmeskedjen az egónak.
Megfékezi azt.
Nem engedi, hogy az ego uralja döntéseit.
Felfedezi az adás szépségét anélkül, hogy jutalmat várna érte.
Ez rendkívüli eredmény.
Ám még mindig csupán a kezdet.
Mert a nagy edények még hallgatnak.
Óriási lehetőségük még nem lépett be a munkába.
Csupán vissza vannak tartva.
A Teremtő nem azért teremtette a végtelen vágyat, hogy örökre kihasználatlan maradjon.
Hanem azért, hogy Hozzá hasonlóvá váljon.
Ezért az igazi munka csak ezután kezdődik.
Befogadás az adakozás érdekében.
Most azok a vágyak, amelyek egykor elválasztottak bennünket a Teremtőtől, maguk válnak a Hozzá való tapadás eszközeivé.
Ugyanaz a szív, amely korábban mindent önmagának akart…
lassan megtanul mindent csak azért befogadni, mert ezzel örömet szerez a Teremtőnek.
Ez nem önmegtagadás.
Ez átalakulás.
Semmi sem tűnik el.
Minden felemelkedik.
Ez a megértés teljesen megváltoztatja a spiritualitásról alkotott képünket.
A cél nem az, hogy kisebbé váljunk.
Nem az, hogy érzéketlenné váljunk.
Nem a vágy elpusztítása.
Nem az élvezet elfojtása.
A Teremtő soha nem azt kéri tőlünk, hogy kevésbé legyünk élők.
Hanem azt, hogy Hozzá hasonlóvá váljunk.
Ezért a testi élvezetek elfojtása soha nem vezethet el a spiritualitáshoz.
Lehet valaki kevesebbet eszik.
Kevesebbet alszik.
Kevesebbet birtokol.
Visszavonul a társadalomtól.
Csodálják egyszerű életéért.
Mégsem változik meg ettől a szíve.
Csupán az egyik ego cserélte le a ruháját egy másikra.
Most már nem a kényelemben talál örömöt…hanem abban, hogy igaznak érezheti magát.
A befogadó ugyanaz marad.
A spiritualitás csak ott kezdődik, ahol a szándék megváltozik.
Semmi köze az élvezet mennyiségéhez.
Minden köze ahhoz, hogy kit szolgál az az élvezet.
Ezért foglalkozik a Kabbala bölcsessége szinte kizárólag a lélek és a Teremtő kapcsolatával.
A külső cselekedetek másodlagosak.
A belső irányultság minden.
Valaki ülhet egy király lakomáján, miközben egész szíve a Teremtőhöz tapad.
Egy másik böjtölhet magányában, miközben egész gondolata csak önmaga körül forog.
Kívülről ellentétesnek látszanak.
Spirituálisan azonban lehet, hogy éppen fordított sorrendben állnak.
A Teremtő nem a kenyeret nézi.
Nem az asztalt.
Hanem a szív mélyén rejtőző szándékot.
Talán ezért nem távolítja el a Teremtő soha Egyiptomot addig, amíg az be nem tölti küldetését.
Minden Fáraó mélyén ott rejtőzik a szentség jövendő szolgája.
Minden száműzetés mélyén ott várakozik a megváltás.
Minden alászállás mélyén egy még nagyobb felemelkedés alszik.
Az Ábrahámnak nevezett pont szinte semmiként indul.
Ám amikor végül felölti Egyiptom kijavított edényeit, képessé válik arra, hogy magába foglalja magát a Végtelenséget.
Talán ez az egész teremtés legmélyebb titka.
A Teremtő soha nem akarta elpusztítani a vágyunkat.
Át akarta alakítani.
Mert egyedül a végtelen vágy – amelyet a végtelen szeretet kijavított – képes feltárni azt a végtelen jóságot, amelyet a Teremtő a kezdetektől fogva teremtményeinek szánt.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás