„Meg van írva: „Nincs más Rajta kívül.” Ez azt jelenti, hogy nincs más erő a világon, amely képes lenne bármit is tenni Ellene. És amit az ember lát, hogy vannak dolgok a világban, amelyek tagadják a Felső Irányítást, annak az az oka, hogy ez az Ő akarata.
Ezt nevezik olyan korrekciónak, hogy „a bal kéz eltaszít, a jobb kéz közel von”, vagyis amit a bal kéz elutasít, az is korrekciónak számít. Ez azt jelenti, hogy vannak dolgok a világban, amelyek kezdetben azért jelennek meg, hogy letérítsék az embert a helyes útról, és amelyek által eltávolodik a Kedusától [Szentségtől].
Az elutasítások haszna az, hogy általuk az ember valódi szükséget és vágyat kap arra, hogy a Teremtő segítsen neki, mert látja, hogy különben elveszett; nemcsak hogy nem halad előre a munkában, hanem azt is látja, hogy visszafelé halad…”
Baal HaSulam, Shamati 1.
Első pillantásra ezek a szavak egyszerű hitvallásnak tűnnek.
Valójában azonban olyan képet tárnak fel a valóságról, amely szinte mindent felforgat, amit természetes módon a spirituális munkáról gondolunk. Nem csupán azt írják le, hogy ki a Teremtő. Azt fedik fel, hogy ki az, aki minden egyes pillanatban valóban cselekszik.
Amikor ez a felismerés lassan megtelepszik a szívben, a spiritualitás egész képe csendesen átalakul.
Azt hisszük, nekünk kell felépítenünk a spiritualitást
Amikor először találkozunk a Kabbala bölcsességével, egy hatalmas belső világ tárul fel előttünk.
Hallunk az Iburról (fogantatás), a születésről, a Yenikáról (szoptatás), a Mochinról (felnőttség), emelkedésekről és zuhanásokról, jobb és bal vonalról, megszorításokról, masachokról, imákról, ünnepekről, korrekciókról, világokról, Partzufimról és megszámlálhatatlan spirituális állapotról.
Természetes módon arra a következtetésre jutunk:
„Mindezt nekem kell véghezvinnem.”
Úgy képzeljük a spiritualitást, mint egy hatalmas hegyet, amelyet saját erőnkből kell megmásznunk.
Ha csak többet imádkozunk…
Többet tanulunk…
Jobban összpontosítunk…
Önzetlenebbé válunk…
Talán akkor végre előrehaladunk.
Az igazság azonban szinte ennek az ellenkezője.
A Teremtő hajt végre minden valódi spirituális cselekedetet.
Minden emelkedést.
Minden zuhanást.
Minden ébredést.
Minden elrejtést.
Minden imát.
Minden megvilágítást.
Minden korrekciót.
Minden spirituális születést.
A lélek minden egyes mozdulatát.
Semmi sem velünk kezdődik.
Semmi sem tőlünk ered.
A Teremtő az egyetlen Cselekvő.
A legnagyobb megkönnyebbülés — és a legnagyobb megrázkódtatás
Elsőre ez a felismerés óriási megkönnyebbülést hoz.
Hány éven át próbáltuk kimerülésig megváltoztatni önmagunkat?
Jobb emberré válni.
Spirituálisabbá válni.
Közelebb kerülni a Teremtőhöz.
Szeretetet előállítani.
Hitet kierőszakolni.
Vágyakozást felébreszteni.
„Jól” imádkozni.
Talán legmélyebb, rejtett szenvedésünk mindig is ez a csendes meggyőződés volt:
„Ha csak jobb lennék, már rég spirituális lennék.”
Ez az elviselhetetlen teher egyszer csak lehullik.
A Teremtő maga hajt végre minden valódi spirituális cselekedetet.
De szinte azonnal felmerül egy új kérdés.
Ha Ő tesz meg mindent…akkor mi marad számunkra?
A mi munkánk nem a cselekvés
Hanem a felismerés.
A Teremtő változtatja az állapotokat.
Mi pedig megtanuljuk felismerni őket.
Minden pillanat meghívássá válik egy kérdésre:
Mit érzek most?
Miért jelent meg ez a vágy?
Miért tűnt el az öröm?
Miért érkezett ez a nehézség?
Miért tért vissza a lelkesedés?
Miért van zavar?
Miért van tisztánlátás?
És végül a legmélyebb kérdés: Ki teremtette ezt az állapotot?
Nem filozófiai gondolatként.
Nem vallási hitként.
Hanem élő, belső kutatásként.
Ha minden érzés a Teremtőtől érkezik, akkor minden pillanat beszélgetéssé válik Vele.
Semmi sem véletlen.
Semmi sem esetleges.
Minden gondolat, amely belép az elmébe…
Minden érzés, amely megérinti a szívet…
Minden zavar…
Minden ihlet…
Minden üresség…
Minden vágyakozás… a Teremtő újabb mondata.
A spirituális munka annak megtanulása, hogyan halljuk meg ezt a nyelvet.
A valóság már most teljes
Talán az egyik legmegdöbbentőbb felismerés az, hogy nem egy távoli spirituális világ felé utazunk.
Már most is benne létezünk.
Minden spirituális fokozat már létezik.
Minden jövőbeli elérés.
Minden feltárulás.
Minden kijavított állapot.
Minden világ.
Még a Végtelenség Világa is.
Semmit sem kell még felépíteni.
Semmit sem kell feltalálni.
Semmi sem vár valahol a jövőben.
Képzeljük el, hogy egy csodálatos palotában járunk.
Minden szoba már be van rendezve.
Minden lámpa már világít.
Minden kincs már ott van.
Az egyetlen dolog, ami változik, az az, hogy melyik szobába léphetünk be.
Nem azért, mert a palota növekszik.
Hanem mert a mi érzékelésünk tágul.
A Teremtő egyszerűen kinyit még egy ajtót.
Aztán még egyet.
Majd még egyet.
Az utazás nem a térben történik.
Hanem az érzékelésben.
A Fény tesz meg mindent
A Teremtő nemcsak feltár minden új állapotot.
Ő maga teremti meg az iránta való vágyat is.
Hogyan vágyhatnánk egy olyan valóságra, amelyet még soha nem ízleltünk meg?
Az ember nem tud igazán vágyakozni valami után, ami teljesen ismeretlen számára.
Még a vágyakozásunk is Felülről érkezik.
A Teremtő felébreszti a hiányt.
Aztán elrejtőzik.
Majd felébreszti a keresést.
Aztán feltárul.
Kijavít.
Betölt.
A spirituális élet teljes ritmusa Hozzá tartozik.
Mint egy szerető szülő, aki járni tanítja gyermekét, egyetlen pillanatra sem hagyja magára.
A gyermek azt hiszi, ő fedezi fel a világot.
A szülő csendben minden lépést előkészít.
Az érzékelés munkája
Mi fejlődik valójában?
Nem a Teremtő.
Nem a valóság.
Csak a mi érzékenységünk.
Amikor a látásunk romlik, a szemüveg nem teremti meg a világot.
Csupán lehetővé teszi, hogy meglássuk azt, ami mindig is ott volt.
A hallókészülék sem hozza létre a hangot.
Csak hallhatóvá teszi.
Egy virág illata már régen létezett, mielőtt valaki végre észrevette volna.
Ugyanígy a Teremtő soha nem szűnik meg adni.
Soha nem szűnik meg szeretni.
Soha nem szűnik meg betölteni a valóságot.
A probléma soha nem az Ő távolléte.
Hanem a mi képtelenségünk arra, hogy érzékeljük Őt.
Ezért a spiritualitásra való felkészülés nem rendkívüli erőfeszítés kérdése.
Hanem annak a belső érzékszervnek a fokozatos finomodása, amelyen keresztül felismerhetővé válnak az Ő cselekedetei.
Lassan, apránként kezdjük észrevenni azt, ami mindig is jelen volt.
Miért előzi meg a hiány a Fényt?
Természetesen felmerül a kérdés:
„Ha minden már létezik, akkor miért nem kapjuk meg most?”
Mert edény nélkül a legnagyobb ajándék sem fogadható be.
Képzeljünk el egy fiút, akinek az apja elképzelhetetlenül gazdag.
Csecsemőkorától kezdve azonban a családi kastély alatt, egy sötét pincében él. Minden nap csupán annyi száraz kenyeret és vizet kap, hogy életben maradjon.
Évről évre átkozza azt az apát, akit valójában soha nem ismert.
„Ha az apám szeretne, miért hagyna itt?”
Aztán egy napon kinyílik az ajtó.
Lassan felvezetik az emeletre.
Szobáról szobára tárul fel előtte a csoda.
Elképzelhetetlen kertek.
Zene.
Szépség.
Melegség.
Öröm.
Végtelen bőség.
Csak ekkor döbben rá, hogy minden kincs mindig is az övé volt.
Apja soha nem hagyta el.
Csak felkészítette.
Ha a gyermek közvetlenül ebbe a felfoghatatlan gazdagságba született volna, soha nem tudta volna értékelni.
A sötétség évei hozták létre azt az edényt, amely képes felismerni a fényt.
Így van ez a lélekkel is.
Minden elrejtés mélyebbé teszi a feltárulás befogadásának képességét.
Minden hiány megnöveli a jövőbeli edényt.
Ami késlekedésnek látszik, valójában előkészület.
A jutalom maga az út
Ha a Teremtő tesz meg mindent, akkor mi marad jutalomként számunkra?
A válasz meglepő.
Maga a munka válik jutalommá.
Nem azért, mert az erőfeszítés önmagában nemes.
Hanem mert minden új lehetőség a további előrehaladásra annak bizonyítéka, hogy a Teremtő továbbra is közelebb von bennünket.
Minden új hiány…
Minden új zavar…
Minden új tisztázás…
Minden új lehetőség arra, hogy felismerjük Őt…
már önmagában az Ő szeretetének kifejezése.
A legnagyobb jutalom nem a megérkezés.
Hanem az, hogy meghívást kapunk a további útra.
Az egyetlen valódi büntetés
Mi tehát a büntetés?
Nem a fájdalom.
Nem a betegség.
Nem a veszteség.
Nem a nehézség.
Az igazi fájdalom az, amikor elszakítottnak érezzük magunkat az előrehaladástól.
Amikor felkiáltunk:
„Miért hagytál el engem?”
Nem azért, mert a Teremtő bárkit is elhagyna.
Soha nem teszi.
Hanem mert az elrejtés ideiglenesen elveszi tőlünk annak érzését, hogy Ő vezet bennünket.
És éppen ez a fájdalom ébreszt még mélyebb vágyakozást.
Később valami csodálatosat fedezünk fel.
Maga az elrejtés is szeretet volt.
Csak más ruhába öltözött.
Azért létezünk, hogy érezzünk
A Teremtő cselekszik.
Mégis a teremtmény nélkülözhetetlen.
Egyetlen különleges szerepe az, hogy megtapasztaljon.
Érezze a feltárulást.
Érezze az elrejtést.
Érezze a közelséget.
Érezze a távolságot.
Érezze a vágyakozást.
Érezze a beteljesülést.
Nem az a feladata, hogy ezeket az állapotokat létrehozza.
Hanem az, hogy tisztázza őket.
Újra és újra ugyanazok a kérdések térnek vissza:
Mit élek át?
Ki küldte ezt?
Miért most?
Mit tanít nekem ezen keresztül a Teremtő?
Minden tisztázás egy kicsit tovább csiszolja az érzékelést.
És amikor az adott állapoton belüli munka befejeződik…
egy új állapot csendesen megérkezik.
Már most a végtelenségben élünk
Maga a valóság már teljes.
Semmi sem szorul korrekcióra rajtunk kívül.
Csak az érzékelésünk.
Képzeljük el, hogy a ragyogó déli napfényben állunk, szorosan lehunyt szemmel.
A napfény egyetlen pillanatra sem tűnt el.
Csak a szemhéjunk akadályoz meg bennünket abban, hogy lássuk.
A spirituális út nem arról szól, hogy megteremtsük a napot.
Hanem arról, hogy lassan megtanuljuk kinyitni a szív szemét.
Az ima érése
Ez az átalakulás talán az imában válik a leglátványosabbá.
Kezdetben az ima önmagunk körül forog.
„Könnyítsd meg az életemet.”
„Vedd el a szenvedésemet.”
„Segíts, hogy sikeres legyek.”
Lassan azonban érettebbé válik.
„Segíts spirituálissá válnom.”
„Javíts ki engem.”
„Tegyél Hozzád hasonlóvá.”
De még itt is gyakran megmarad az önérdek finom árnyalata.
Végül az ima szinte elcsendesedik.
Már nem vigaszt kér.
Nem jutalmat.
Nem megértést.
Még csak nem is spirituális elérést.
Csak egyetlen dolgot kíván.
Hogy a Teremtő egy olyan edényen keresztül nyilatkozhasson meg, amely örömet szerez Neki.
Ekkor a saját én szinte teljesen eltűnik a kérésből.
Ez a Lismá kezdete — amikor az ember kizárólag a Teremtő kedvéért cselekszik.
Az egyetlen kapcsolat, ami igazán számít
Lassan az egész spirituális út meglepően egyszerűvé válik.
Nem könnyűvé.
Hanem egyszerűvé.
Van a Teremtő.
Van a teremtmény.
És közöttük van egy kapcsolat.
Minden más csupán ezt a kapcsolatot mélyíti.
Minden elrejtés azt kérdezi:
„Továbbra is keresni fogsz Engem?”
Minden feltárulás ezt kérdezi:
„Jobban tudod szeretni az Ajándékozót, mint az ajándékot?”
Minden zuhanás ezt kérdezi:
„Emlékezni fogsz arra, hogy Ki küldte ezt?”
Minden emelkedés halkan ezt suttogja:
„Ez is az Én munkám.”
Lassan áthelyeződik a belső súlypont.
Kevesebb figyelem önmagunkra.
Több figyelem Rá.
Kevesebb erőfeszítés arra, hogy megváltoztassuk belső időjárásunkat.
Több figyelem arra, hogy felismerjük Azt, aki minden felhőt és minden napsugarat küld.
Talán ez a legmélyebb vigasz, amely ezekben a szavakban rejtőzik.
Sosem jártunk egyedül.
Egyetlen pillanatra sem.
Minden imát, amelyről azt hittük, hogy mi alkottuk…
Ő ébresztett fel.
Minden könnyet…
Ő készített elő.
Minden vágyakozást…
Ő ültetett el.
Minden korrekciót…
Ő hajtott végre.
Minden feltárulást…
Ő fedett fel szeretettel.
Mindig is a Teremtő volt az egyetlen Cselekvő.
Örök kiváltságunk nem az, hogy a helyébe lépjünk.
Hanem hogy egyre mélyebben felébredjünk annak csodájára, amit Ő kezdettől fogva végez.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás