„Nincs olyan parancsolat, hogy akár egyetlen másodpercig is szenvedni kellene.”
Rav Dr. Michael Laitman
Ezek a szavak szinte lehetetlennek hangzanak.
Minden őszinte spirituális kereső valahol mélyen ennek éppen az ellenkezőjét hitte.
Ha az út nehéz….. ha fáj a szív….. ha a Teremtő távolinak tűnik….. ha minden egyes lépés belső küzdelmet követel… akkor bizonyára maga a szenvedés is hordoz valamilyen spirituális értéket.
Bizonyára minden könnycsepp számít valamennyit.
Bizonyára maga a fájdalom tisztít meg.
Ám a hiteles Kabbala egyik legmélyebb tanítása ezt a meggyőződést teljesen felforgatja.
A szenvedés önmagában semmit sem javít ki.
Egyetlen vágyat sem.
Egyetlen tulajdonságot sem.
Egyetlen lelket sem.
Ez nem azt jelenti, hogy a szenvedés értelmetlen.
Hanem azt, hogy egészen más a célja, mint amit természetes módon gondolunk róla.
Mint egy éles ébresztőóra csengése a hajnal előtti sötétségben, a szenvedésnek egyetlen feladata van: felébreszteni bennünket.
Semmi több.
Amikor a szenvedés először megjelenik, rendkívül személyesnek érezzük.
Az élet nehézzé válik.
A szív összeszorul.
A gondolatok összezavarodnak.
A Teremtő távolinak tűnik.
A természetes reakciónk az azonnali ellenállás.
Menekülni akarunk.
Meg akarunk szabadulni a fájdalomtól.
Vagy ha már spirituális munkát végzünk, még ennél is kifinomultabb hibába eshetünk.
Elkezdjük azt hinni, hogy maga a fájdalom elviselése a munkánk.
Észrevétlenül megszenteljük a szenvedést.
Előrehaladásunkat annak súlyával kezdjük mérni, amit hordozunk.
Minél nehezebbnek érezzük, annál spirituálisabbnak képzeljük magunkat.
Ez az ego egyik legnagyobb illúziója.
Mert az ego kész akár örökké is szenvedni — feltéve, hogy soha nem kell megváltoznia.
A Teremtő valóban használja a szenvedést.
Elküldi az üresség pillanatait.
Elküldi az elrejtettséget.
Elküldi a zavartságot.
Megengedi, hogy a spiritualitás megszokott melege eltűnjön.
Nem azért, mert büntetni akar bennünket.
Nem azért, mert örömét leli a küzdelmünkben.
Nem azért, mert maga a fájdalom fejleszti a lelket.
Hanem azért, mert a szenvedés megszakítja álmunkat.
Amikor minden kényelmesen áramlik az életben, könnyen megfeledkezünk Arról, aki mindent irányít.
A gondolataink elkalandoznak.
Számtalan felesleges dolog tölti ki a figyelmünket.
A szenvedés célja egyszerűen az, hogy megállítsa ezt az elsodródást.
Mintha valaki a vállunkra tenné a kezét, és azt mondaná:
„Ébredj fel.
Emlékezz Rám.”
Abban a pillanatban, amikor újra emlékezünk Rá, a szenvedés már betöltötte a feladatát.
Ám itt egy rendkívüli veszély jelenik meg.
Az ember elkezd így gondolkodni:
„Ha a szenvedés a Teremtőre emlékeztet, akkor talán benne kellene maradnom.”
Ez a gondolat spirituálisnak tűnik.
Sőt, szinte nemesnek.
„Inkább szenvedek, és emlékszem Rá, mint hogy kényelmesen éljek és megfeledkezzem Róla.”
Ebben az érvelésben azonban az egyik legmélyebb csapda rejtőzik.
Mert ettől kezdve maga a kapcsolat is a fájdalomra épül.
A Teremtő a sebekkel kapcsolódik össze.
Minden Rá való emlékezés újabb tövissel együtt érkezik.
Lassan, szinte észrevétlenül a szív elkezdi elhinni, hogy a Teremtőhöz csak a szenvedésen keresztül lehet közeledni.
Pedig semmi sem állhatna távolabb az igazságtól.
A fájdalom felébreszthet.
De a szeretet tart fenn.
A szenvedés rámutathat a Teremtőre.
De a szenvedés nem maga a Teremtő.
A cél sohasem a tövis volt.
A cél a közelség.
A Teremtő nem úgy akar megnyilvánulni előttünk, mint Aki sebeket ejt rajtunk, hogy emlékezzünk Rá, hanem mint Aki mellett örömöt találunk.
Ez mindent megváltoztat.
Ahelyett, hogy azt kérdeznénk: „Mennyi fájdalmat viseltem el?”
a kérdés ez lesz: „Milyen gyorsan tudok visszatérni a kapcsolathoz?”
Ezért teszi Rav Laitman ezt a meghökkentő kijelentést:
„Nincs olyan parancsolat, hogy akár egyetlen másodpercig is szenvedni kellene.”
Nem azért, mert a fájdalom képzeletbeli.
Nem azért, mert könnyű.
Hanem azért, mert a szenvedésben maradás éppen annak az egónak ad erőt, amely a különválást eredetileg létrehozta.
Az ego halkan ezt suttogja:
„Maradj itt. Ez a szenvedés bizonyítja az őszinteségedet.”
Az ego egyáltalán nem bánja a spirituális nyelvezetet.
Szívesen ölt magára szent ruhákat.
Még arról is képes meggyőzni bennünket, hogy a nyomorúságunk maga az odaadás.
Pedig minden egyes plusz pillanat, amelyet a szenvedéssel való azonosulásban töltünk, inkább a különválást erősíti, mint a kapcsolatot.
Az igazi spirituális munka abban a pillanatban kezdődik, amikor az ember emlékezni kezd:
Ez az állapot a Teremtőtől jött.
Nem azért, hogy a fájdalomban hagyjon.
Hanem azért, hogy visszavezessen Önmagához.
Ekkor minden megváltozik.
Ahelyett, hogy a szenvedést bámulnánk szüntelenül, figyelmünk a kapcsolatra irányul.
Mit akar most tőlem a Teremtő?
Milyen tulajdonságot mutat meg bennem?
Hogyan válaszolhatok úgy, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz?
Maga a szenvedés másodlagossá válik.
A kapcsolat válik elsődlegessé.
Ekkor egy újabb csodálatos felismerés születik.
Az öröm nem a komolyság ellentéte.
Az öröm a tapadás légköre.
A Teremtő abszolút jóság.
Hogyan lehetne a Hozzá való hasonlóság végső megtapasztalása a kétségbeesés?
Nem lehet.
A valódi öröm nem érzelmi izgalom.
Hanem annak csendes bizonyossága, hogy még most is, a zavartság közepette, az elrejtettség közepette, a bizonytalanság közepette, csak Egyetlen Cselekvő létezik.
Ugyanaz a Teremtő, aki a szenvedés által felébresztett, most arra hív, hogy túllépjek rajta.
Ez nem jelenti azt, hogy a szenvedés örökre eltűnik.
Újra és újra új elrejtések érkeznek.
Újra és újra a szív feledésbe merül.
Újra és újra eljön egy újabb ébredés.
És minden alkalommal ugyanaz marad a választás.
A tövisre építem a kapcsolatomat — vagy Arra, aki a kezében tartja?
A fájdalmam fogva tart — vagy Azt keresem, aki elküldte?
Minden egyes visszatérés gyengíti a szenvedés hatalmát.
Minden egyes visszatérés erősíti a szeretetet.
Végül valami egészen új születik meg.
Az ember többé nem várja a szenvedést ahhoz, hogy emlékezzen a Teremtőre.
Maga a kapcsolat édesebbé válik, mint az ébresztő, amely egykor felébresztette.
A fájdalom iránti szükséglet lassan elhalványul, mert az emlékezés többé nem attól függ.
A lélek nem azért kezdi keresni a Teremtőt, mert sebet kapott, hanem azért, mert beleszeretett.
Talán ez a legmélyebb átalakulás.
A spirituális út nem akkor ér véget, amikor a szenvedés eltűnik.
Hanem akkor, amikor a szenvedésre többé nincs szükség ahhoz, hogy a szív hazataláljon.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás