„Mindig rendkívüli nehézséget okoz számunkra bármit is tanulmányozni, ami az Ádám HáRison (az „Első Ember”) Partzufjára vonatkozik, amely két részből áll: a férfi és a női részből, Ádámból és Évából (Zachar és Nukva). Lehet, hogy ez a legegyszerűbb dolognak tűnik, de mivel a felépítésük más (neki spirituális szerkezete van, míg nekünk anyagi), nálunk 1+1=2, nála pedig 1+1=3 (ahogy írva van: „Férj és feleség, a Teremtő – a Sechina (Isteni Jelenlét) – közöttük”). Ezt képtelenek vagyunk megérteni.
Nincs szükségünk mindarra a végtelen részletre, amelyet a Tíz Szfira tanulmánya leír; ezeket csak azért tanulmányozzuk, hogy magunkra vonzzuk a Reformáló Fényt. Mindenről, amiről tanulunk, valójában csak egyetlen dolog szól: a szándékunkról, arról a várakozásról, hogy a Fény eljön. Erről beszélünk valójában.
Mindig szem előtt kell tartanunk azonban, hogy minden rólam szól: a lelkem felépítéséről, a különféle spirituális állapotokról, amelyeken keresztülmegy. Egyelőre még nem érzem ezeket, de mindegyik egyetlen célból adatott: hogy elejétől a végéig átéljem minden egyes állapotot. Egyetlen olyan állapot elől sem menekülhetek el, amelyet ez a könyv leír.
Mindannyian ugyanazokon az állapotokon haladunk keresztül ezen az úton. Ezért a tanítvány feladata az, hogy ragaszkodjon a felsőhöz, a tanítóhoz. A felső már végigjárta ezeket az állapotokat, és ha hozzá kapcsolódsz, te is keresztülmész rajtuk. Éppen azáltal vonzzuk magunkra a Fényt, hogy azt tanulmányozzuk, ami a saját lelkünkről van megírva.”
Rav Dr. Michael Laitman, a Napi Kabbala Lecke 3. része, 2011. február 13., Tíz szfira tanulmánya
Évezredeken át az emberiség a szentséghez vezető utat kereste.
Voltak, akik hegyekre vonultak fel.
Mások barlangok mélyére rejtőztek.
Voltak, akik addig böjtöltek, míg testük el nem gyengült.
Mások a puszta földön aludtak, szegénységben éltek, lemondtak vagyonukról, elhagyták családi életüket, vagy megtagadtak maguktól minden földi örömöt.
Mindezen törekvések mögött ugyanaz a mélyen emberi feltételezés húzódik meg:
Ha az élvezet eltávolít Istentől, akkor meg kell szabadulnom az élvezettől.
Ez teljesen ésszerűnek hangzik.
Sőt, annyira ésszerűnek tűnik, hogy a történelem szinte minden spirituális hagyománya valamilyen formában magáévá tette.
Ha az ego élvezetét a befogadásban találja…akkor talán a szentség ott kezdődik, ahol a befogadás véget ér.
Ha a vágy a probléma…akkor talán a vágy elpusztítása a megoldás.
Még az értelmünk is ezt sugallja.
Ha egy betegség egy szervből ered, távolítsuk el azt a szervet.
Ha a test az akadály, gyengítsük meg a testet.
Ha az élvezet tesz bennünket rabokká, tagadjuk meg az élvezetet.
Semmi sem tűnik logikusabbnak.
A kabbala bölcsessége azonban csendesen valami egészen megdöbbentőt mond.
Azt mondja: Az egész feltételezés téves.
Nem részben téves.
Hanem alapjaiban.
A Teremtő soha nem a test megmentését akarta
A testet soha nem azért teremtették, hogy spirituálissá váljon.
És soha nem is fog azzá válni.
A természethez tartozik.
Mindig táplálékot fog keresni.
Alvást.
Kényelmet.
Meleget.
Egészséget.
Biztonságot.
Ugyanúgy, ahogyan minden állat.
Ebben semmi bűnös nincs.
A test egyszerűen azoknak a törvényeknek engedelmeskedik, amelyek szerint megteremtetett.
A tragédia csak akkor kezdődik, amikor összetévesztjük a testet a lélekkel.
Az emberek többsége egész életét a test tökéletesítésével tölti, miközben azt hiszi, hogy a lelkét fejleszti.
Mások egész életükben a testet büntetik, mert azt hiszik, ezzel tisztítják meg a lelküket.
Mindkét tévedés ugyanabból a félreértésből fakad.
A lélek nem a testen belül található.
A lélek ott kezdődik, ahol a test véget ér.
Vannak örömök, amelyek meghalnak…és vannak örömök, amelyek soha nem halnak meg
A kabbalisták elmagyarázzák, hogy minden hétköznapi élvezet két csoportba sorolható.
Az első a testi élvezetek.
Az étel.
Az alvás.
A nemiség.
A család.
Az otthon.
Még ha valaki teljesen egyedül élne is egy lakatlan szigeten, ezek a vágyak akkor is léteznének benne.
A második az emberi élvezetek.
A pénz.
A tisztelet.
A hatalom.
A tudás.
Ezek csak azért jelennek meg, mert másokhoz hasonlítjuk magunkat.
A társadalom messze a biológiai szükségleteinken túl növeli fel az egónkat.
Ám mindkét fajta élvezetben van egy közös vonás.
A testtel együtt elmúlnak.
Senki sem viszi magával vagyonát a halálon túl.
Senki sem viszi át rangját az örökkévalóságba.
Semmilyen hírnév nem marad fenn a síron túl.
Aztán felébred valami egészen más.
Egy apró pont.
Szinte láthatatlan.
Egy különös sóvárgás.
Egy kérdés, amely nem hajlandó elhallgatni.
„Mi értelme ennek az egésznek?”
„Mi létezik ezen az életen túl?”
„Ki irányítja a valóságot?”
Ez a szívben lévő pont.
Nem ehhez a világhoz tartozik.
Az örökkévalósághoz tartozik.
És bármi, ami erre a pontra épül, soha nem hal meg.
Mert nem a testhez tartozik…hanem a lélekhez.
A nagy félreértés
Van egy kérdés, amelyet szinte minden őszinte spirituális kereső előbb-utóbb feltesz magának.
Ha az önző befogadás a probléma…akkor miért ne hagynánk egyszerűen fel a befogadással?
Miért ne ennénk kevesebbet?
Miért ne aludnánk kevesebbet?
Miért ne birtokolnánk kevesebbet?
Miért ne lenne kevesebb szükségletünk?
Nem szűnne meg így fokozatosan az egoizmus?
A kabbalisták rendkívüli egyértelműséggel válaszolnak.
Ezek nem is azok az élvezetek, amelyekről a Kabbala beszél.
A Kabbala bölcsessége csak a Machszom átlépése után kezdődik – azon a határon túl, amely elválasztja e világ érzékelését a spiritualitás kézzelfogható, gyakorlati érzékelésétől.
Tárgya nem az étel.
Nem a kényelem.
Nem a gazdagság.
Egyetlen dologról szól.
A lélek és a Teremtő kinyilatkoztatása közötti kapcsolatról.
Soha nem az étel a probléma
Képzeljünk el két embert, akik teljesen egyforma asztalnál ülnek.
Az egyik száraz kenyeret eszik.
A másik gazdag lakomát élvez.
Melyikük áll közelebb a Teremtőhöz?
Nem tudhatjuk.
Lehet, hogy aki száraz kenyeret eszik, titokban ezt gondolja:
„Én szentebb vagyok mindenkinél.”
Ebben a pillanatban a lakoma már nem is a probléma.
A kenyér lett az ego tápláléka.
A másik talán alig figyel az ételre.
Egész szíve kizárólag a Teremtő után vágyakozik.
Kívülről úgy tűnnek, mintha egymás ellentétei lennének.
Belül azonban lehet, hogy éppen fordítva van.
A Kabbala soha nem a tányért vizsgálja.
Csak a szívet.
Ez teljesen felforgatja a hagyományos vallásos gondolkodást.
A Teremtő nem azt vizsgálja, mi kerül a gyomorba.
Hanem azt, mi tölti meg a szándékot.
A legveszélyesebb illúzió
Talán a legerőteljesebb figyelmeztetés akkor hangzik el, amikor a kabbalisták az aszkézisről beszélnek.
Valami mélységesen meglepőt mondanak.
A testi élvezet nem akadályozza meg a spirituális elérést.
Viszont az a hit, hogy az élvezetek kerülése tesz bennünket szentté…az teljesen megállíthatja a spirituális fejlődést.
Miért?
Mert az ego végtelenül alkalmazkodó.
Ha nem lehet büszke a gazdagságára…akkor büszke lesz a szegénységére.
Ha nem lehet büszke a tudására…akkor büszke lesz a tudatlanságára.
Ha nem lehet büszke a sikereire…akkor büszke lesz a szenvedésére.
Még az alázatból is hiúság lehet.
Még az önmegtagadásból is önimádat.
Az ego egyszerűen csak ruhát cserél.
Az ember ízetlen ételeket kezd enni.
Elhasznált cipőben jár.
Kemény padlón alszik.
És közben titokban egyetlen gondolatot dédelget:
„Én spirituálisabb vagyok, mint a többiek.”
Abban a pillanatban a test valóban szegényebb lett…de az ego mérhetetlenül gazdagabbá vált.
Ezért mondják a kabbalisták, hogy ez az út akár még azelőtt véget vethet egy ember teljes spirituális pályafutásának, hogy az egyáltalán elkezdődött volna.
A Teremtő soha nem kérte, hogy angyalokká váljunk
Van itt egy másik, rejtett veszély is.
Ha minden vágyunkat elfojtjuk…egy idő után már semmire sem lesz szükségünk.
Még a Teremtőre sem.
Nyugodttá válunk.
Eltávolodunk mindentől.
Békésnek érezzük magunkat.
Mintha magán az életen kívül lebegnénk.
Sokan ezt az ürességet tévesztik össze a megvilágosodással.
Pedig ez nem spirituális szabadság.
Ez csupán az edények összezsugorodása.
A lélek csak úgy növekszik, hogy egyre nagyobb befogadóképességre tesz szert.
A Teremtő nem azért teremtette a vágyat, hogy eltűnjön.
Hanem azért, hogy átalakuljon.
A cél sohasem az, hogy kisebbé váljunk.
A cél az, hogy mérhetetlenül nagyobbakká váljunk.
Elég nagyokká ahhoz, hogy befogadjuk a végtelen szeretetet…
anélkül, hogy önmagunkért fogadnánk be.
Tápláld az állatot
Az egyik legegyszerűbb tanács egyben talán a legbölcsebb is.
Add meg a testednek mindazt, amire ésszerű módon szüksége van.
Semmi többet.
Ha éhes…etesd meg.
Ha alvásra van szüksége…hagyd aludni.
Ha ruhára van szüksége…öltöztesd fel.
Ha otthonra van szüksége…biztosíts neki otthont.
A tested nem az ellenséged.
Egyszerűen csak az az állat, amely ezen a világon hordozza a lelkedet.
Gondoskodj róla.
De ne imádd.
És ne is harcolj ellene.
Csak hagyd csendesen működni, hogy ne zavarja meg a belső munkádat.
Csak egyetlen erő képes megváltoztatni bennünket
A legnagyobb felismerés szinte csalódást okoz az egónak.
Nincs semmi, amit saját erőnkből kitalálhatnánk vagy véghezvihetnénk, hogy megváltoztassuk önmagunkat.
Sem hősies önfegyelem.
Sem szenvedés.
Sem önmegtagadás.
Sem rendkívüli fizikai erőfeszítés.
Csak egyetlen erő képes megváltoztatni az emberi természetet.
A Reformáló Fény.
Ugyanaz a Fény, amely megteremtette a vágyat…egyedül képes kijavítani a vágyat.
Ugyanaz a Fény, amely elrejtette a Teremtőt…egyedül képes Őt feltárni.
Minden más csupán előkészület.
A tanulás.
Az ima.
A barátokkal való kapcsolat.
Az adakozás cselekedetei.
Ezek önmagukban nem a korrekciók.
Hanem meghívások.
Előkészítik azt a helyet, ahová a Fény beléphet, és elvégezheti azt az egyetlen műveletet, amelyet egyetlen ember sem képes önmagán végrehajtani.
A befogadás átalakítását adakozássá.
A szentséget nem az méri, miről mondunk le
És ezzel eljutunk a Kabbala bölcsességének egyik legfelszabadítóbb igazságához.
A szentséget nem az méri, milyen kevés dolgunk van.
Nem az, mennyit szenvedünk.
Nem az, milyen íztelenné válik az ételünk.
Nem az, milyen kényelmetlen az ágyunk.
És nem is az, hogy hány földi örömről mondtunk le.
A szentség akkor kezdődik, amikor egy egészen másfajta öröm jelenik meg.
A Teremtő feltárásának öröme.
Amikor ez a Fény ragyogni kezd, e világ minden öröme magától a megfelelő helyére kerül.
Nem lesznek többé sem bálványok…sem ellenségek.
Egyszerűen csak eszközökké válnak.
A test továbbra is eszik.
A lélek pedig végre élni kezd.
És az ember először fedezi fel, hogy a spiritualitás soha nem arról szólt, hogy elmeneküljünk ebből a világból.
Hanem arról, hogy minden hétköznapi pillanat mögött felfedezzük Azt, aki ott várt ránk mindvégig.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás