„Van egy különleges ereje (Szegulája) a Tórának és a Mitzváknak, hogy ha valaki ezzel a szándékkal tanul, akkor bár a szíve nem ért vele egyet, és mindaz, amit ezzel a szándékkal tesz, akarata és szíve ellenére történik, mégis a kényszerített munka által kiérdemli, hogy vágya átalakuljon önszeretetből a mások szeretetévé.
Meg kell értenünk, amit írva van, hogy sokkal nehezebb eljutni a mások felé irányuló adakozás fogalmához, mivel ez a természetünkkel ellentétes. Ennek ellenére a Tóra és a Mitzva-k ereje által, amikor azokat az adakozás érdekében végezzük, kiérdemelhetjük, hogy természetünk az adakozásra irányuló szándékká alakuljon át.
Felmerül a kérdés: ha az ember teljesen elmerült az önszeretet természetében, hogyan foglalkozhat a Tórával és a Mitzvákkal az adakozás érdekében, amikor sem vágya, sem képessége nincs arra, hogy bármit is tegyen, hacsak az nem a saját érdekét szolgálja? Hogyan lehet tehát valakit arra nevelni, hogy a Tórával és a Mitzvákkal az adakozás érdekében foglalkozzon?
Azt kell mondanunk, hogy bár az ember természete kizárólag az önszeretet, és minden, ami ezzel ellentétes, rendkívül nehéz számára, olyannyira, hogy egész teste ellenáll neki, mégis létezik a kényszerítés fogalma. Ez azt jelenti, hogy amikor a Tórával és a Mitzvákkal foglalkozik, akarata ellenére tanul; vagyis azt akarja, hogy minden kizárólag a Teremtő érdekében történjen. Ezért csak olyan dolgokat tanul és azokon gondolkodik, amelyek az adakozásról szólnak.
És bár a test nem ért egyet ezzel, mégis azon erőfeszítés által, amellyel arra kényszeríti a testét, hogy ezzel a szándékkal dolgozzon, jóllehet szívének vágya ellenkezik ezzel a szándékkal, a benne lévő Fény kijavítja őt.”
RABASH, Feljegyzések gyűjteménye, 721. A Tóra és a Mitzva-k Szegulája
Minden lélek ugyanazzal az illúzióval kezdi útját.
Azt képzeljük, hogy a spiritualitás valami olyasmi, amit meg kell érteni.
Azt hisszük, hogy ha elég könyvet tanulmányozunk, elég fogalmat megjegyzünk, elegendő bölcsességet szerzünk, vagy elegendő spirituális élményt gyűjtünk össze, akkor végül eljutunk az igazsághoz.
Pedig a Tóra soha nem azért adatott, hogy növelje a tudásunkat.
Azért adatott, hogy átalakítsa az emberi szívet.
A Tóra nem információ.
Nem filozófia.
Nem történelem.
És még csak nem is vallás a hétköznapi értelemben.
A Tóra az a Fény, amely kijavítja a lelket.
Csak azokba a helyekbe hatol be bennünk, amelyek alkalmassá váltak arra, hogy befogadják.
Ez mindent megváltoztat.
Az élet célja többé nem az, hogy egyre okosabbá váljunk.
Hanem az, hogy egyre hasonlóbbá váljunk a Teremtőhöz.
Minden ember számtalan rejtett vágyat hordoz magában.
Mindegyik azért teremtetett, hogy végül az adakozásra alkalmas edénnyé (Klivé) váljon.
Mégis mindegyik önszeretetben, megrontott állapotban kezdi életét.
Ez nem hiba.
Ez a kiindulópontunk.
A Tóra munkája az, hogy türelmesen átalakítsa ezeket a vágyakat, egyiket a másik után, míg mindegyik képessé nem válik szeretni, adni és adakozni.
Csak ezután lép be a Fény.
Először a korrekció jön.
Csak utána a betöltés.
Ez a teremtés egyik legmélyebb törvénye.
Mi mindig először a Fényt szeretnénk.
A Teremtő mindig először a korrekciót adja.
Maga a Fény soha nincs visszatartva.
Egyszerűen az edénynek kell alkalmassá válnia arra, hogy befogadja.
Sokan azt gondolják, hogy elég jó emberré válni.
Valóban, a kedvesség gyönyörű.
Az együttérzés gyönyörű.
A becsületesség gyönyörű.
De a teremtés célja ennél sokkal messzebbre vezet.
A cél nem egyszerűen az erkölcsösség.
A cél a Dvekut, a Teremtővel való tapadás.
A Teremtő nem csupán azért teremtette az embert, hogy jól viselkedjen.
Azért teremtette, hogy hasonlóvá váljon Hozzá.
Minden korrekció egyetlen célt szolgál: alkalmassá tenni a teremtményt arra, hogy belülről érezze a Teremtőt.
Mert a Teremtőt kívülről soha nem lehet megismerni.
Semmilyen értelem nem képes felfogni Őt.
Semmilyen képzelet nem képes ábrázolni Őt.
Semmilyen filozófia nem képes meghatározni Őt.
Csak az átalakult tulajdonságokon keresztül ismerhető meg.
Ahogy egy-egy önző vágy adakozássá alakul, egy újabb kis ablak nyílik meg.
A Teremtő egy újabb tulajdonsága válik láthatóvá.
A Teremtő egy újabb Neve tárul fel.
Ezért mondják a bölcsek, hogy a Tóra a Teremtő Neveiből áll.
Minden kijavított vágy az Ő tökéletességének egy újabb oldalát fedi fel.
Lassan a lélek már nem csupán gondolatokat ismer meg a Teremtőről, hanem az Ő élő tulajdonságait.
Irgalmat.
Türelmet.
Adakozást.
Szeretetet.
Végtelen adást.
Ezért a Tórát nem pusztán a szemünkkel olvassuk.
Hanem a kijavított szívünkkel.
Korrekció nélkül még a legszentebb szavak is csupán hétköznapi történetekké válnak.
Valaki kívülről tudhat minden verset, és mégis teljesen kívül maradhat magán a Tórán.
Mert a Tóra ott kezdődik, ahol a belső átalakulás elkezdődik.
Ám itt újabb titok tárul fel.
Ha minden vágy, minden gondolat és minden belső állapot Felülről ébred fel, akkor hol létezik valójában az ember szabadsága?
A válasz megdöbbentő.
Mindössze egyetlen helyen.
Nem abban, hogy közvetlenül megváltoztatjuk önmagunkat.
Nem abban, hogy erőltetjük az érzéseinket.
Nem abban, hogy spirituális vágyakat találunk ki.
Hanem egyedül abban, hogy megválasztjuk a környezetünket.
Abban, hogy eldöntjük, ki lesz hatással a szívünkre.
Ezért a spirituális csoport nem csupán hasznos.
Hanem teljesen nélkülözhetetlen.
A közös lélek megszakadása számtalan egyéni lélekre nem véletlen volt.
Ha az emberiség egyetlen lélekként maradt volna meg, minden előre meghatározott maradt volna.
Minden ébredés közvetlenül Felülről érkezett volna.
Semmi valóban önálló nem születhetett volna.
De amikor a lélek megszámlálhatatlan darabra tört, valami teljesen új vált lehetővé.
Az egyik darab felébreszthette a másikat.
Az egyik szív lángra lobbanthatta a másikat.
Az egyik vágyakozás közössé válhatott.
És abban az apró térben, amely két lélek között keletkezett, megszületett a szabadság.
Senki sem képes önmagában vágyat létrehozni a Teremtő iránt.
De kölcsönözheti azt.
Csodálhatja egy másik ember erőfeszítését.
Lelkesedhet egy másik ember kitartásától.
Csendesen magába szívhatja egy másik ember vágyakozását.
Ez a kölcsönkapott vágy az egyetlen, amely valóban a sajátunkká válik.
Nem a természet ültette belénk.
Tudatosan választottuk.
Talán ezért olyan egészen más az igazi spirituális barátság minden más barátságnál.
Nem hasonló személyiségekre épül.
Nem közös hobbikra.
Még csak nem is kölcsönös rokonszenvre.
Hanem egyetlen szent felelősségre: felébreszteni egymásban a cél nagyságát.
Minden barát hordoz egy szikrát, amely a másikból hiányzik.
Az egyik kitartást.
A másik örömöt.
A harmadik hitet.
A negyedik hálát.
Az ötödik bátorságot.
A hatodik egyszerűséget.
Senkiben sincs meg minden.
De mindenkiben van valami.
És minden lélek hiányos marad, amíg meg nem tanul ihletet meríteni a többiekből.
Ezért válik a féltékenység megtisztult formájában szentté.
Nem az a féltékenység, amely azt kívánja, hogy a másik elbukjon.
Hanem az, amely halkan ezt súgja:
„Úgy akarok szeretni, ahogyan ő szeret.”
„Úgy akarok törekedni, ahogyan ő törekszik.”
„Úgy akarok vágyakozni, ahogyan ők vágyakoznak.”
Az ilyen féltékenység kitágítja az edényt.
Helyet teremt a nagyobb Fény számára.
Ezért tanítják nekünk, hogy kizárólag a barátaink erényeit nézzük.
Nem azért, mert nincsenek hibáik.
Természetesen vannak.
Hanem mert minden bírálat bezár egy ajtót bennünk.
Amikor mások hiányosságaira összpontosítunk, elveszítjük annak lehetőségét, hogy erőt kapjunk tőlük.
A barát semmit sem veszít.
Csak mi leszünk szegényebbek.
Minden jó tulajdonság, amelyet felismerünk a másikban, egy lehetséges bejárattá válik, amelyen keresztül a Teremtő egyszer majd beléphet hozzánk.
Aztán elkerülhetetlenül megérkezik a sötétség.
Minden lélek találkozik vele.
Néha csendesen érkezik.
Néha viharosan.
Tegnap még égett a szív.
Ma üres.
Tegnap minden szó lelkesített.
Ma minden élettelennek tűnik.
Tegnap a Teremtő közel volt.
Ma végtelenül távolinak látszik.
A kijavítatlan szív ezt kudarcnak nevezi.
A Tóra előkészületnek nevezi.
A sötétség nem a Fény ellentéte.
Hanem az a hely, ahol új edények születnek.
Minden zuhanás mélyebb vágyakat tár fel, amelyeket korábban még lehetetlen lett volna kijavítani.
Semmi sem veszett el.
Csak valami rejtett vált láthatóvá.
A Teremtő nem távozott.
Csupán feltárta a lélek egy újabb szobáját, amely arra vár, hogy az Ő lakóhelyévé váljon.
Ez teljesen megváltoztatja a szenvedéshez való viszonyunkat.
Többé nem csak ezt kérdezzük:
„Miért történik ez velem?”
Hanem ezt:
„Milyen edény tárul fel most?”
„Melyik tulajdonság vár korrekcióra?”
„Milyen új közelséget készít elő a Teremtő?”
A remény még a legsötétebb éjszakába is belép.
Nem azért, mert a sötétség eltűnik.
Hanem mert láthatóvá válik a célja.
Egy napon a lélek valami rendkívülit fedez fel.
Képes egyszerre fájdalmat és reményt érezni.
Képes felismerni saját ürességét, miközben már érzi, hogy a Fény közeledik a horizonton túlról.
Ez a hit kezdete.
Nem a sötétség tagadása.
Hanem a sötétségen való áthaladás, miközben az ember már a Fényhez tartozik.
Lassan a sok szétszórt vágy eggyé válik.
A lélek sok összetört darabja lassan újra egymásra talál.
Az ember felismeri, hogy soha nem is egyedül kellett felmásznia.
A Tóra és a csoport ugyanannak az irgalomnak két megnyilvánulásaként tárul fel.
A Tóra a kijavító Fény.
A csoport az az edény, amelyben megszületik a vágy e korrekció iránt.
Az egyik nem létezhet a másik nélkül.
A Tóra nélkül nincs Fény, amely átalakítaná a szívet.
A csoport nélkül nincs valódi vágy erre a Fényre.
Együtt a Teremtő ölelésévé válnak, amellyel körülvesz minden kereső lelket.
És akkor a teremtés célja csendesen kibontakozik.
Nem csodák által.
Nem hirtelen kinyilatkoztatások által.
Hanem ezernyi apró korrekció által.
Egy vágy a másik után.
Egy adakozó cselekedet a másik után.
Egy barát inspirációja a másik után.
Míg végül az a szív, amely egykor csak önmagát ismerte, alkalmassá válik arra, hogy befogadja a Végtelent.
És a Tóra többé nem olyasvalami lesz, amit tanulmányozunk.
Hanem olyasvalami, ami bennünk él.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás