Tetteidből ismerünk meg Téged

„Kérdés: A Bevezetés a Tíz Szfira Tanulmányába című műben Baal HaSulam azt írja, hogy az ember képes rákényszeríteni és kötelezni önmagát a 612 Mitzva megtartására. Mit jelent ez? Milyen cselekedetről beszél?

Válasz: Miután az ember feltárja mind a 612 vágyát a vágyának mind a 125 fokozatán, minden formájában és egymásba foglalódásában, megpróbál bennük a mások érdekében való adakozás szándékával dolgozni. Ez az erőfeszítés a Maszach (szűrő) kérésében nyilvánul meg, amelyet megkap, és amelynek segítségével igyekszik adakozni. Ekkor betölti mindazokat a mások vágyait, amelyek feltárulnak előtte.

Ennek a korrekciónak köszönhetően eljut a 613. vágyhoz, a szeretet végső vágyához, amely magában foglalja az összes többi vágyat. Ez az általános, mindent átfogó vágy nem egyszerűen a 613. vágyként tárul fel előtte, hanem mint az összes vágy egyesülése, mint a teljes spirituális edény (Kli), egy teljesen új és addig ismeretlen vágy, amelyet semmilyen más módon nem lehet elérni. Ebben fedezi fel a Teremtőt.

Meglátja a hatalmas edényt, amelyet betöltött, amikor az adakozás szándékával cselekedett, és úgy viszonyult hozzá, ahogyan a Teremtő. Ekkor az ember hirtelen megérti a Teremtőt — nem csupán az Ő cselekedeteit, hanem Magát a Teremtőt. Ahogy írva van: „Tetteidből ismerünk meg Téged.” Most már nemcsak azt a jóságot érti meg, amellyel a Teremtő mindannyiunkat betölt, hanem Magát a Teremtőt is.

Nem tudjuk igazán, hogy ez mit jelent. Itt már nem a Teremtő hozzánk való viszonyáról van szó, hanem Magáról a Teremtőről, tiszta formájában, tőlünk függetlenül. Elértem a Vele való formaazonosságot. Most már látom, mit jelent az adakozás, és ezekből a cselekedetekből érem el Őt; elérem a Keter felső felét.

Ezt akarja a Teremtő a teremtményétől. Az egész teremtés ezért a legmagasabb csúcsért létezik. Itt érem el a Teremtőt, a teremtéstől függetlenül.”**
Rav Dr. Michael Laitman, Napi Kabbala Lecke, 2012. január 30., 4. rész, „Bevezetés a Tíz Szfira Tanulmányába”

Minden emberi szív ugyanarra vágyik.

Akár beismerjük, akár nem, akár hitnek, igazságnak, boldogságnak, életértelemnek vagy egyszerűen békének nevezzük, legbelül mindannyian azt az Egyet keressük, aki életet adott nekünk.

A Teremtőt keressük.

Úgy képzeljük, hogy egy napon majd felfedi Magát előttünk.

Talán hatalmas Fényként.

Talán egy mindent elsöprő élményként.

Talán egy hangként, amely örökre eloszlat minden kétséget.

De a Hozzá vezető út teljesen más, mint amit elképzelünk.

A legnagyobb meglepetés az, hogy a Teremtőt soha nem találhatjuk meg önmagunkon kívül.

Semmilyen szem nem láthatja Őt.

Semmilyen fül nem hallhatja Őt.

Semmilyen értelem nem képes meghatározni Őt.

Semmilyen képzelet nem tudja megrajzolni az alakját.

Mert bármit is képzelünk el, az csupán a saját elménk által alkotott kép.

A Teremtő minden ilyen kép fölött áll.

Hogyan ismerhetjük meg mégis?

A válasz meglepően egyszerű.

„Tetteidből ismerünk meg Téged.”

Nem elméletek által.

Nem hitek által.

Nem érzelmek által.

Hanem kizárólag olyan cselekedetek által, amelyek életre kelnek bennünk.

Minden lélek úgy érkezik ebbe a világba, hogy tulajdonságai ellentétesek a Teremtő tulajdonságaival.

Ahol Ő adakozik, ott mi ösztönösen kapni akarunk.

Ahol Ő feltétel nélkül szeret, ott mi számítgatunk.

Ahol Ő ad, ott mi önmagunkat védjük.

Ez nem büntetés.

Ez az a hely, ahonnan az utazás elkezdődik.

Minden önző vágy egy befejezetlen mondat.

Minden irigység…minden büszkeség…minden félelem…minden rejtett számítás…minden szeretetre való képtelenség…nem annak bizonyítéka, hogy távol vagyunk a Teremtőtől.

Éppen ezek azok a helyek, ahol Ő arra vár, hogy felfedezzük.

A Teremtő minden kijavítatlan tulajdonság mögött rejtőzik.

Nem azért, mert rejtve akar maradni, hanem azért, mert azt szeretné, hogy a saját átalakulásunkból táruljon fel előttünk.

Képzeld el, hogy megpróbálod elmagyarázni az édesség ízét valakinek, aki még soha nem kóstolt mézet.

Semmilyen magyarázat nem lenne elegendő.

Egyetlen korty többet elárulna, mint ezer könyv.

Így van ez a Teremtővel is.

Semmilyen leírás nem helyettesítheti a Hozzá való hasonlóságot.

Egyetlen kijavított tulajdonság többet tanít, mint végtelen mennyiségű tanulás.

Amikor egy önző vágy adakozássá alakul…valami rendkívüli történik.

Felébred egy új érzékelés.

Nem az öt fizikai érzékszerv egyike.

Hanem egy egészen másfajta észlelés.

Hirtelen az irgalom már nem puszta fogalom.

Élő valósággá válik.

A türelem már nem erkölcsi elv.

Hanem belső valóság.

Az adakozás többé nem kötelesség.

Hanem öröm.

És ebben az átalakult tulajdonságban egy újabb titok tárul fel.

A Teremtő érezhetővé válik.

Nem valahol odakint.

Nem az egekből alászállva.

Hanem éppen abban a tulajdonságban élve, amely hasonlóvá vált Hozzá.

Aztán kijavul egy újabb tulajdonság.

Majd még egy.

Mindegyik feltár egy új Nevet.

Jóságának egy új arcát.

Végtelen szeretetének egy új megnyilvánulását.

Ezért mondják a szent írások, hogy a Teremtő minden Neve egymás után tárul fel.

Nem azért, mert Ő változik.

Hanem mert mi változunk.

Ő mindig jelen volt.

Csak az edényeink még nem voltak képesek érzékelni Őt.

Talán ezért nem válhat a spirituális munka pusztán a tudás keresésévé.

A tudás kielégítheti az elmét.

De nem képes átalakítani a szívet.

Valaki megérthet minden fogalmat, idézhet minden forrást, elmagyarázhat minden spirituális világot, és mégis képtelen lehet megérezni akár a Teremtő legparányibb szikráját is.

Mert a Teremtő nem a magyarázatokban lakozik.

Hanem a kijavított vágyban.

Ezért olyan más az igazi ima, mint ahogyan általában elképzeljük.

Legtöbben vigaszt kérünk.

Sikert.

Válaszokat.

Megkönnyebbülést.

Valami szépet szeretnénk érezni.

De a lélek lassan megtanul egy egészen más imát.

„Ne egyszerűen tölts be engem.

Javíts ki engem.”

Mert a korrekció mindig megelőzi a feltárulást.

A Teremtő soha nem tagadja meg, hogy feltárja Magát.

Csak olyan tulajdonságok előtt nem tárja fel Magát, amelyek azonnal önszeretetté változtatnák az Ő Fényét.

Az elrejtőzése irgalom.

A hallgatása védelem.

Minden késedelem egy olyan edényt készít elő, amely képes az örök közelség befogadására.

És aztán egy napon valami váratlan történik.

Megváltozik maga a kérdés.

Eleinte azt kérdezzük:

„Hol van a Teremtő?”

Később már ezt kérdezzük:

„Mi az bennem, ami még mindig megakadályozza, hogy hasonlóvá váljak Hozzá?”

A keresés az égből a szívbe költözik.

A filozófiából a korrekcióba.

A képzeletből az élő megtapasztalásba.

És ekkor még a fájdalmas pillanatok is új értelmet kapnak.

A kudarcok többé nem az elhagyatottság bizonyítékai.

Hanem újabb helyek, amelyek átalakulásra várnak.

Minden csalódás egy újabb edényt tár fel.

Minden zuhanás az önszeretet egy újabb rejtett rétegét leplezi le.

Minden sötétség meghívássá válik.

Nem a kétségbeesésre.

Hanem arra, hogy ismét hasonlóvá váljunk Hozzá.

Lassan, apránként a lélek mindenütt felismeri a Teremtőt.

Nem azért, mert a világ megváltozott.

Hanem mert a saját tulajdonságai változtak meg.

Ugyanaz a valóság…ugyanazok az emberek…ugyanaz az élet…egyszer csak egy másik Fénnyel telik meg.

A Teremtő soha nem volt távol.

Csak láthatatlan volt.

Nem azért, mert felhők mögé rejtőzött, hanem mert a saját kijavítatlan szívünk mögött rejtőzött.

És talán ez a legmélyebb jelentése azoknak az ősi szavaknak:

„Tetteidből ismerünk meg Téged.”

Nem az Ő világban végzett cselekedeteiből.

Hanem a mi cselekedeteinkből, amikor azok hasonlóvá válnak az Övéihez.

Mert amikor akár csak egyetlen emberi tulajdonság is úgy kezd szeretni, ahogyan Ő szeret…úgy kezd adni, ahogyan Ő ad…úgy kezd megbocsátani, ahogyan Ő megbocsát…úgy kezd adakozni anélkül, hogy bármit kérne önmagának…akkor a Teremtő többé nem Valaki, akit keresünk.

Hanem Valaki, akit lassan elkezdünk felismerni.

Csendesen.

Gyengéden.

Egy-egy kijavított vágy által.