„És egy ember rátalált, és íme, a mezőn bolyongott. Az ember megkérdezte tőle: »Mit keresel?« Ő pedig így felelt: »A testvéreimet keresem. Kérlek, mondd meg nekem, hol legeltetik a nyájat?«” (Mózes első könyve, 37).
A „mezőn vándorló” ember arra a helyre utal, ahonnan a világ fenntartásához szükséges termésnek kell kinőnie. A mező munkái pedig a szántás, a vetés és az aratás. Erről azt mondják: „Akik könnyekkel vetnek, örömmel aratnak”, és ezt „az Úr által megáldott mezőnek” nevezik.
Baal HaTurim elmagyarázta, hogy a mezőn vándorló ember arra utal, aki eltér az ész útjától, aki nem ismeri az igazi utat, amely elvezet ahhoz a helyhez, ahová el kell jutnia, mint „a mezőn vándorló szamár”. És olyan állapotba kerül, amikor azt gondolja, hogy soha nem fogja elérni azt a célt, amelyet el kell érnie.
„És az ember megkérdezte tőle: »Mit keresel?«”, ami azt jelenti: „Hogyan segíthetek neked?” „És ő azt mondta: »Testvéreimet keresem.«” Azzal, hogy testvéreimmel vagyok, vagyis egy olyan csoportban, ahol baráti szeretet van, képes leszek feljutni az ösvényre, amely Isten házához vezet.
Ezt az ösvényt „az adás útjának” nevezik, és ez az út ellentétes a természetünkkel. Ahhoz, hogy elérjük, nincs más út, csak a baráti szeretet, amelyen keresztül mindenki segíthet a barátjának.
„És az ember így szólt: »Elmentek innen.«” RASHI úgy értelmezte, hogy ők maguk távoztak a testvériségből, vagyis nem akarnak kötődni hozzád. Ez végül Izrael egyiptomi száműzetéséhez vezetett. És hogy megszabaduljunk Egyiptomból, magunkra kell vállalnunk, hogy csatlakozzunk egy olyan csoporthoz, amely a baráti szeretetben akar élni, és ezáltal megjutalmaznak minket az egyiptomi kivonulással és a Tóra átvételével.”
Rabash, A baráti szeretet-1
Van egy pillanat a spirituális úton, amikor a szív végre annyira megtörik, hogy megértse az igazságot: senki sem lép be egyedül a spiritualitásba.
Az ember évekig tanulhat, gyűjthet tudást, gyönyörű szavakat és magasztos gondolatokat, mégis fogságban maradhat önmagában, bezárva az önszeretet vasfalai közé. Aztán hirtelen, egy napon rájön, hogy a spiritualitás nem egyéni teljesítmény. Nem magánjellegű megvilágosodás, nem személyes győzelem, nem menekülés mások elől egy magasabb belső világba.
A spiritualitás pontosan ott kezdődik, ahol az én véget ér.
És ez a felismerés félelmetes.
Mert abban a pillanatban az ember megérti, hogy az örökkévalóság kapuja nem a saját kezében van, hanem a másokkal való kapcsolatában. A Teremtő a lelkét önmaga kívülre helyezte, a barátok szívébe szórta szét. A spirituális világ bejárata a szeretet, az átadás, a türelem, a kölcsönös felelősség és a végtelen adakozás mögött rejtőzik, amit az ego megaláztatásként és halálként él meg.
Az ember hirtelen megérti, hogy egyedül nem emelkedhet fel. Csak úgy emelkedhet fel, ha másokat visz magával.
Nem tudja felfedni a Teremtőt önmagában. Csak a lelkek közötti kapcsolatban tudja felfedni a Teremtőt.
Így kétségbeesetten keresi testvéreit.
„Testvéreimet keresem.”
Nem kényelmet nyújtó társakat.
Nem csodálókat.
Nem olyanokat, akik igazolják, dicsérik vagy egyetértenek vele.
Olyanokat keres, akikkel feloldhatja saját egoista létezését. Olyanokat, akikkel „egy szívű, egy lelkű” lehet. Olyanokat, akik hajlandóak vele együtt belépni egy, az emberi természetnek teljesen ellentétes valóságba – egy olyan valóságba, amely nem a kapáson, hanem a szereteten alapszik.
Egy rövid pillanatra ez a látomás tűzként ég benne.
Készen áll mindenre.
Készen áll arra, hogy feláldozza büszkeségét.
Készen áll arra, hogy feladja értelmét.
Készen áll arra, hogy elveszítse régi életét.
Készen áll arra, hogy belevesse magát a szeretet és a kapcsolat munkájába.
És akkor jön a sivatag.
Hirtelen a barátok eltűnnek a szívéből.
Hétköznapivá válnak.
Kicsivé.
Zavarodottá.
Közömbössé.
Távoliakká.
Az ihlet elpárolog. Az álom összeomlik. A szív kiszárad.
Körülnéz, és elhagyatottnak érzi magát egy végtelen pusztaságban, a csendes ég alatt. Nincs melegség. Nincs mozgás. Nincs kinyilatkoztatás. Nincs bizonyosság.
Csak homok.
Csak üresség.
Csak az a szörnyű érzés, hogy talán senki sem akarja igazán a spiritualitást.
Az ego azonnal felemelkedik benne, mint a fáraó, és suttogja:
„Te készen álltál, de ők nem.”
„Te az igazságot akartad, de ők aludtak tovább.”
„Te szerelmet akartál, de ők nem tudtak felülemelkedni önmagukon.”
„Egyedül vagy.”
És ez a hang teljesen meggyőzőnek tűnik.
Az ember sírni kezd a sivatagban.
Nem csak külső könnyek, hanem belső könnyek – a csalódás, a magány, a tehetetlenség és a kimerültség könnyei. Könnyek attól, hogy rájön, nem kényszerítheti másokat az ébredésre. Könnyek attól, hogy látja, ő maga sem képes az igazi szerelemre.
Mert amíg a barátai inspirálták, tisztelték, válaszoltak neki, vele együtt haladtak, könnyű volt érezni az odaadást.
De most?
Most nincs érzelmi visszajelzés.
Nincs visszacsatolás.
Nincs látható siker.
Nincs jutalom.
Most rájön, hogy valójában mit szolgált egész idő alatt.
A Teremtő ezután elvezeti a legmélyebb felismeréshez: a probléma soha nem a barátok voltak.
A barátok mindig tökéletesek voltak.
A csoportot mindig pontosan a Teremtő választotta ki.
Minden körülötte lévő lélek abszolút pontossággal volt elrendezve, saját korrekciójának részeként. És ha ő töröttnek, távoliaknak, jelentéktelennek vagy méltatlannak látja őket, akkor csupán saját belső romlásának kivetülését látja.
Ez a felismerés összetöri az embert.
Mert most már nincs hová menekülni.
Nem hibáztathatja a csoportot.
Nem hibáztathatja az utat.
Nem hibáztathatja a Teremtőt.
Minden egy pontra vezethető vissza:
„Ami meg kell változzon, az én vagyok.”
És itt kezdődik az igazi imádság.
Nem a kinyilatkoztatásért való imádság.
Nem az örömért való imádság.
Még csak nem is a spiritualitásért való imádság.
Hanem az imádság, hogy képes legyek szeretni.
Az imádság, hogy meghajoljak.
Az imádság, hogy feltételek nélkül szolgáljak.
Az imádság, hogy továbbra is adjak, amikor a szívem üresnek, ellenállónak, hidegnek és hálára képtelennek érzi magát.
Az ember szinte lehetetlen dolgot kér:
„Teremtő, ne változtasd meg a barátaimat. Változtass meg engem.”
„Lágyíts meg.”
„Törj meg a büszkeségemet.”
„Taníts meg szeretni.”
„Taníts meg úgy szolgálni, hogy ne kérjek semmit cserébe.”
„Hadd térjek vissza újra és újra ugyanazokhoz a barátokhoz, és hajoljak meg előttük vég nélkül.”
Ez az átadás az egó számára a halálhoz hasonló.
Mert az ego elviseli a kemény munkát, a szenvedést, az aszkézist, sőt az áldozatot is – mindaddig, amíg végül kap valamit magának.
De a feltétel nélküli szolgálat?
A végtelen adás elismerés nélkül?
A viszonzás nélküli szeretet?
A jutalom nélküli odaadás?
Ezt az ego nem bírja elviselni.
És mégis pontosan ott, abban az elviselhetetlen helyen, a spiritualitás kapui lassan kinyílni kezdenek.
Mert maga a Teremtő az abszolút adás.
Ő számítás nélkül szeret.
Ő jutalom nélkül ad.
Ő fenntartja a valóságot anélkül, hogy elismerést követelne.
És amíg az ember titokban még mindig elismerésre, bizonyítékra, érzelmi kielégülésre, látható fejlődésre vagy személyes eredményre vár, addig ellentétben áll ezzel a tulajdonsággal.
A sivatag azért létezik, hogy feltárja ezt az igazságot.
A végtelen szárazság.
Az ismétlődő csalódások.
A hiábavalóság érzése.
Az az érzés, hogy semmi sem változik.
Mindez a szándék megtisztítására szolgál.
Az ember fokozatosan megtanulja mondani:
„Nem tudom, mi lesz ebből, és már nem is érdekel.”
„Csak azt akarom, hogy legyen erőm tovább szolgálni.”
Ez már egy teljesen más ember.
Nem valaki, aki az eredményekért dolgozik.
Nem valaki, aki alkudozik a Teremtővel.
Nem valaki, aki méri a sikert.
Hanem valaki, aki egyszerűen csak a Teremtőre akar hasonlítani.
És furcsa módon, ebben a végtelen megadásban egy csendes öröm kezd megjelenni.
Nem a kapás öröme.
Nem a győzelem öröme.
Nem a bizonyosság öröme.
Hanem az öröm, hogy végre elmenekülhetünk önmagunk elől, még ha csak egy pillanatra is.
Az öröm, hogy talán, minden ellenállás ellenére, minden belső gyűlölet és büszkeség ellenére, minden sivatag és sötétség ellenére, a Teremtő még mindig megengedi az embernek, hogy tovább szolgáljon.
Ez elég lesz.
Hogy újra meghajoljunk.
Hogy újra visszatérjünk.
Hogy újra szeressünk.
Hogy újra szolgáljunk.
Feltételek nélkül.
Garanciák nélkül.
Vég nélkül.
És akkor a sivatag könnyei lassan „azokká válnak, akik könnyekkel vetnek”.
Mert valahol az emberi számításon túl, a kétségbeesésen és a kimerültségen túl, minden büszkeségen és önzésen túl, a lélek meze végre előkészül az igazi aratásra.
„Akik könnyekkel vetnek, örömmel aratnak.”
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás