Az adakozás játéka

„A valóság képét kizárólag az önző vágyam prizmáján keresztül érzékelem. Úgy tűnik, hogy létezik egy bizonyos valóság rajtam kívül. Ami engem illet, úgy érzem, hogy egy bizonyos térfogatot elfoglaló szilárd test vagyok.

Hatással van rám a meleg és a hideg, a gravitáció, a szél, a hullámok és sok más tényező. Így érzek egy bizonyos valóságot magamon kívül, bár csak akkor, amikor annak hatása megnyilvánul a testemen. Maga a forrás elérhetetlen számomra. Közvetlenül mellettem zajlhatna a világvége, de ha nem kerül a látómezőmbe, nem érzékelem. Ki tudja, hány dimenzió vesz körül, és milyen hatalmas események zajlanak bennük? Egyszerűen nincsenek érzékelőim hozzájuk.

A saját valóságomban élek, több más, egymással párhuzamosan létező valóság között. Hasonlóan ahhoz, ahogy két hullám érintkezés nélkül halad át egymáson, mivel különböző tartományokban terjednek. Így én is, több világ között, a saját világomban élek, a teljes egésznek azon részében, amelyet érzékelni tudok.

De eljön egy pillanat, amikor a világomat szűknek és kicsinek kezdem érezni. Szenvedek benne. És akkor egy csoporthoz kerülök, egy útmutatóhoz, valamint utasításokhoz és könyvekhez, hogy megtapasztalhassam mindazokat a világokat, amelyeket még nem érzékelek, annak ellenére, hogy bennük vagyok. Összességében ezt a bölcsességet Kabbalának hívják, az érzékelés, az érzés és a kinyilatkoztatás tudományának.

A teremtés valósága összességében a felsőbb erő, a Teremtő. Hogyan érhetem el, ha nem érzem? Ehhez azt mondják nekem, hogy tegyek erőfeszítéseket érzékszerveim fokozatos fejlesztésére. Ellenkező esetben nem fogok tudni velük dolgozni. Meg kell tanulnom irányítani és kezelni őket, hogy később segítségükkel felfedezhessem a hatalmas külső valóságot.

Hogyan tegyük ezt? A kabbalisták azt mondják nekünk: „Rájöttünk, hogy ez gyakorlatok segítségével lehetséges, ha azokat a barátaiddal való kapcsolataid keretében végzed. Ők sem érzékelik a tág valóságot, de elkezdhettek játszani egymás között. Kezdjetek el egyesülni, törődjetek egymással, építsetek fel egy olyan társadalmat, ahol mindenki motiválja a többieket az adakozásra, a szeretetre és a viszonzásra.”

Ez hasonló ahhoz, mintha felülemelkednél az egoizmusodon, és bár a valóságban ez mind csak játék, és az ego vezérel, mégis maguk az erőfeszítések új tendenciákat alakítanak ki benned. Ezeknek az új benyomásoknak köszönhetően fejlődni fogsz. Még ha az adakozás és az egység elérhetetlen is, folytasd a játékot, cselekedj ebben a kis világodban.

Mire van erre szükségünk? Arra, hogy érezzétek a hiányt, hogy tisztázzátok, mitek van és mi hiányzik. Ezek az új észlelési részletek egy bizonyos hozzáállást alakítanak ki bennetek, és rájöttök, hogy telítődtek olyan új érzésekkel, amelyek kifejezetten az új dimenzióhoz tartoznak. Hirtelen rájöttök, hogy valóban lehetséges nem a fogadásba és a fogyasztásba merült világotokban létezni, hanem az óriási külső világokban, ahol minden fordítva van.

Mit jelent az, hogy „fordítva”? Hogyan tapasztalhatom meg? Úgy fogod érezni, hogy egymás között játszotok. Akkor mindenki érezni fogja, hogy van egy bizonyos tulajdonságuk kívül, egy mások felé irányuló tulajdonság. Még ha egoisztikusan is közelítesz hozzá, mint a gyerekek, amikor versenyautósok, pilóták vagy cowboyok játékát játsszák, ami fejleszti őket, úgy haladsz előre az életedben is.”

Rav Dr. Michael Laitman blogjából, 2011. április 21.

Eljön egy pillanat, amikor az ember már nem tud lélegezni a saját világában.

Minden ismert. Minden kimért. Minden érzés visszatér ugyanabba a szűk önmagának szentelt kamrába – befogad, számol, fogyaszt. És még akkor is, amikor az élet telinek tűnik, valami belülről fojtogat. Egy csendes, kitartó nyomás: ez még nem minden.

És akkor – anélkül, hogy megértené, miért – mások körébe kerül.

Nem azért, mert készen áll.

Nem azért, mert tiszta.

Hanem azért, mert nincs más útja előre.

És itt valami teljesen természetellenes dolgot kérnek tőle.

Nem azt, hogy változtassa meg a természetét.

Nem azt, hogy önzetlenné váljon.

Nem azt, hogy hirtelen szeressen.

Hanem valami sokkal egyszerűbbet. Szinte már kínosan egyszerűt.

Játssz.

Viselkedj másokkal úgy, mintha már birtokolnád azt, ami hiányzik belőled.

Add oda azt, amit te magad éhezel.

Ha inspirációt akarsz – beszélj inspirációról.

Ha nagyságot akarsz – sugározz nagyságot.

Ha melegséget akarsz – sugározz melegséget.

Nem azért, mert érzed.

Hanem pontosan azért, mert nem érzed.

Eleinte hamisnak tűnik. Mechanikusnak. Sőt cinikusnak.

Belül – üresség, közöny, számítás.

Kívül – bátorító szavak, gondoskodó gesztusok, a cél iránti csodálat.

De pont ez a lényeg.

Ez nem képmutatás.

Ez az egoizmus első tudatos alkalmazása.

Mert az ember önmagából nem tud előállítani egyetlen új vágyat sem.

Zárt rendszer.

Lezárt edény.

Ha önmagában marad – még a legjobb szándékkal is – soha nem mozdul el egy centimétert sem.

Így kap egy furcsa eszközt: hogy befolyásolja másokat, hogy azok befolyásolhassák őt.

Mint belépni egy partnerségbe.

Mint megközelíteni valakit, akitől valamit akarsz.

Mosolyogsz. Befektetsz. Érdeklődést mutatsz. Felemeled őket.

Nem azért, mert szereted őket – hanem azért, mert szükséged van arra, amit adni tudnak.

És itt ez az ugyanaz az egyszerű, szinte primitív mechanizmus egy teljesen más valóság kapujává válik.

Mert amikor mindenki elkezd játszani ezt a játékot – amikor mindegyikük a többiek számára az erő, a fontosság, az életerő forrásává válik – valami kezd keringeni közöttük.

Egy légkör.

Egy mező.

Egy közös illúzió… ami lassan már nem is illúzió.

Mindenki olyan nagyságot sugároz, amit nem érez.

Mindenki olyan célról beszél, amit még nem tud megragadni.

Mindenki olyan lelkesedést mutat, amivel nem rendelkezik.

És mégis – pontosan azért, mert mindenki ezt csinálja – ez hatással van mindenkire.

Ez a játékban rejlő csoda.

Nem vársz arra, hogy inspirációt érezz.

Inspirációt teremtesz magad körül.

És akkor, mint a levegő, ami kitölti az üres tüdőt, beléd hatol.

De még ez sem elég.

Mert a fejlődés nem csupán az inspirációból fakad.

Az embernek két erőre van szüksége – egy belső feszültség két lángoló végére.

Az egyik oldalon: egy növekvő hiány, egy éhség, egy hiányosság, ami korábban soha nem volt benne.

A másik oldalon: a cél nagysága, fontossága, ígérete.

És ezek közül egyik sem létezik benne természetesen.

Sem az éhség.

Sem a magasság.

Mindkettőnek a környezetből kell származnia.

Ha nem kapcsolódik – olyan marad, amilyen volt.

Mozdulatlan. Zárt. Állatszerű az észlelésében.

De ha megnyílik – ha hagyja, hogy mások hatással legyenek rá – elkezdi gyűjteni az idegen vágyakat.

Elkezdi érezni, mi hiányzik nekik.

Szenvedni, amit ők szenvednek.

Azt akarja, amit ők akarnak.

Mintha üres terek nyílnának meg benne – terek, amelyek soha nem voltak az övéi.

És ugyanakkor magába szívja tőlük a cél nagyszerűségét – szavaikat, csodálatukat, törekvésüket – még ha mindez továbbra is ugyanazon játék része is.

És akkor valami rendkívüli történik.

E kettő között – a hiány mélysége és a cél magassága – rés kezd kialakulni.

Egy feszültség.

Egy távolság, amelyet egyedül nem tud áthidalni.

És pontosan ez a rés – ez a kibírhatatlan szakadék aközött, ami ő és aközött, amihez most vonzódik – válik előrelépésévé.

Ez a hajtóerő.

Ez egy új dimenzió születése.

Így a feladat egyszerű marad. Szinte primitív.

Cselekedj másokkal szemben úgy, ahogy szeretnéd, hogy ők cselekedjenek veled szemben.

Beszélj a nagyságról akkor is, ha semmit sem érzel.

Ébreszd fel őket – hogy ők is felébresszenek téged.

Fogadd el tőlük azokat a hiányosságokat, amelyek neked soha nem voltak.

Fogadd el tőlük azt a magasságot, amit soha nem tudtál volna elképzelni.

És tartsd meg mindkettőt.

Tartsd meg az ürességet.

Tartsd meg a magasztosságot.

Hagyd, hogy a rés növekedjen.

Mert abban a résben – abban a lehetetlen távolságban az éhség és a beteljesülés között – új érzékelés születik.

Egy új világ kezd érezhetővé válni.

Nem benned – hanem köztetek.

És onnan, csendesen, fokozatosan, tagadhatatlanul – egy másik valóság nyílik meg.