Kérdés: Hogyan fog átalakulni a társadalom, ha a Kabbalát helyesen alkalmazzák? Hogyan fog ez külsőleg és belsőleg megnyilvánulni?
Válasz: Először is, az országok többségének egyetlen döntésével az összes tömegkommunikációs eszköznek irányt kell váltania. Mindennek arra kell irányulnia, hogy elmagyarázza a tömegeknek: csak az egységünk mentheti meg a világot, és állíthatja vissza a természet pozitív hatását ránk.
A tömegmédia egy olyan rendszer, amelyet gyorsan meg lehet változtatni a globális közösség javára, és így megfordítani fejlődésünk irányát.
Azonnal pozitív hatásokat fogunk látni minden területen: az egészségügyben, a terror megszűnésében, az időjárási viszonyokban, a társadalomban és még sok másban. Hirtelen látni fogjátok, hogy minden megnyugszik, kiegyensúlyozódik és békéssé válik: a gyermekek szüleikkel való kapcsolata, a fiatalabb generációval kapcsolatos problémák, minden azonnal megnyugszik ezekben a megnyilvánulásokban. A hatalmas egoizmus, a nagy gonoszság és az egymás iránti ellenállás hirtelen eltűnik. Nem arról van szó, hogy angyalok járnak majd a földön, nem; az emberek kezdenek megérteni ezt a rendszert, átitatódnak vele, és érzik, hogy felülemelkedhetnek a halálon.
Ezt kell megmutatnunk az emberiségnek: „Lehetőségetek van felülemelkedni a halálon, elérni az örökkévalóság és a tökéletesség érzését! Ezt kínáljuk nektek a földi élet mellett, amely valóban mennyei lesz, ellentétben azzal, amikor kimentek, és nem tudjátok, visszatértek-e, vagy lesz-e holnap mit lélegezni.”
— Rav Dr. Michael Laitman, a KabTV „I Got A Call. Rise Above Death” című műsorából (2010.10.01.)
Az ember rejtett vágya
Az emberi élet célja az, hogy kézzelfoghatóan és reálisan feltárjuk, megérezzük, sőt, társuljunk azzal az egyetlen pozitív erővel, amely megteremti és fenntartja a valóságot, azáltal, hogy hasonlóvá válunk hozzá.
Ez azt jelenti, hogy olyan tulajdonságokat kell elsajátítanunk és ápolnunk, amelyek ellentétesek velünk született természetünkkel: a tiszta önzetlenség, a feltétel nélküli szeretet és a valódi adakozás. Teljesen más operációs rendszerrel születünk. Eredeti természetünk önző, önigazoló, szubjektív, egoista és individualista. Minden, amit gondolunk, érzünk és érzékelünk, átmegy a „Mit jelent ez számomra?” szűrőjén.
Az emberi létezés egyik legnagyobb tragédiája a haláltól való félelem.
Ahogy öregszünk, a halandóság tudata lassan közeledik hozzánk. Tanúi vagyunk testünk öregedésének, szeretteink elmúlásának és mindannak a törékenységének, amit kedvesnek tartunk. Minél közelebb kerülünk a fizikai élet határaihoz, annál inkább érzékeljük az árnyékot, amely minden pillanat mögött áll.
A történelem során az emberiség megoldást keresett. Az orvostudományon, a teljesítményeken, a hagyatékon, a gyermekeken, az emlékműveken, a valláson és a túlvilágba vetett hitben kerestük a halhatatlanságot. Mégis mindezen törekvések mögött ugyanaz a kétségbeesett kérdés rejlik:
Maradhat-e belőlem valami igazán?
Minden ember magában hordoz egy néma félelmet, amely születésünk napjától kísér minket.
A végtől való félelem.
A félelem, hogy minden, amit felépítünk, amit szeretünk, amit elérünk, egy napon eltűnik.
Mindenhol látjuk ezt. A virágok kinyílnak, majd elhervadnak. A testek növekednek, majd öregszenek. Az öröm megérkezik, majd elhalványul. Azok a beteljesülés pillanatai, amelyek oly értékesnek tűntek, szinte azonnal kicsúsznak a kezeink közül, amint megjelennek.
Életünket az elégedettség hajszolásával töltjük, abban a meggyőződésben, hogy a következő eredmény, a következő birtok, a következő élmény vagy a következő kapcsolat végre tartós beteljesülést hoz majd. Mégis minden öröm ugyanazt a furcsa ürességet hagyja maga után.
Egy rövid pillanatra élve érezzük magunkat.
Aztán valami elhalványul.
A vágy eltűnik.
És vele együtt az élet érzése is.
Miért nem tart örökké a beteljesülés
Ez a nagy titok rejtőzik természetünkben.
A kapni akarás soha nem élhet igazán.
Folyamatosan a beteljesülés felé rohan, mégis minden beteljesülés eloltja azt a vágyat, amely a beteljesülést lehetővé tette. Ami életnek tűnt, a vágyakozás és az üresség közötti rövid villanássá válik. Az ember éveket tölt az örömök üldözésével, mégis rájön, hogy semmi sem marad.
A csésze megtelik.
A vágy eltűnik.
Az érzés eltűnik.
És így kezdődik újra a körforgás.
Ezért nem talál soha nyugalmat az emberi szív.
Legmélyen belül érezzük, hogy nem csupán a múló örömök sorozatára teremtettünk. Valami bennünk nem hajlandó elfogadni, hogy a létezés egy beteljesülés és a következő közötti rövid pillanatokra korlátozódik.
Valami bennünk az örökkévalóságra vágyik.
Ez a vágy nem illúzió.
Hanem emlék.
Egy másfajta létezés emléke.
Egy olyan forma, amely nem a kapástól függ.
Egy olyan formára, amely nem omlik össze abban a pillanatban, amikor beteljesül.
Egy olyan formára, amelyet adásnak nevezünk.
Az én börtöne
Amíg bezárva maradunk önmagunkba, és önközpontú, szubjektív észlelésünk szerint cselekszünk, nem menekülhetünk el a személyes halál elől.
Az ok egyszerű.
Összeazonosítjuk magunkat a testünkkel.
Összeazonosítjuk magunkat a személyiségünkkel.
Összeazonosítjuk magunkat a vágyainkkal, emlékeinkkel, eredményeinkkel és tapasztalatainkkal.
Mindezek pedig egy ideiglenes kerethez tartoznak.
A Kabbala bölcsessége azt tanítja, hogy van egy másik lehetőség is.
Az ember fokozatosan abbahagyhatja, hogy kizárólag önmagán keresztül élje meg a létezést, és elkezdheti másokon keresztül élni azt. Elhagyhatja az önérdek szűk börtönét, és beléphet egy tágabb valóságba, amelyet a szeretet, az adás és a kapcsolat irányít.
Mégis szinte lehetetlennek tűnik ezt az elképzelést elfogadni.
Nem tudjuk elképzelni.
Nem tudjuk érezni.
Még megfelelően meg sem tudjuk határozni.
Az egónk annyira mélyen gyökerezik bennünk, hogy bármilyen gondolat, miszerint önmagunkon kívül élhetnénk, természetellenesnek és fenyegetőnek tűnik.
Valójában az ego szemszögéből nézve ez valóban fenyegető.
Az ego tudja, hogy egy ilyen átmenet az ő abszolút uralmának végét jelentené.
Azt jelentené, hogy feladja azt a trónt, amelyet születése óta elfoglal.
Ezért minden erejével ellenáll.
A hosszú út egy új valóság felé
A Kabbala valami egyedülállót kínál.
Nem csupán egy filozófiát.
Nem csupán egy hitet.
Hanem egy gyakorlati módszert és laboratóriumot, amelyben az ember fokozatosan megtanulhatja, hogyan lépjen ki önmagából, és kezdje el másokon keresztül érzékelni a valóságot.
Ez a folyamat lassú, mert a létezés teljesen újfajta érzékelését igényli.
Először is fel kell fedeznünk jelenlegi természetünk korlátait.
Aztán meg kell látnunk, milyen mélyen irányítja az egónk minden gondolatunkat, érzésünket és cselekedetünket.
Fokozatosan kezdjük megérteni, hogy legnagyobb akadályunk nem a körülöttünk lévő világ, hanem az önközpontú lencse, amelyen keresztül mindent nézzük.
Csak sok erőfeszítés után jelenik meg az igazi vágy.
Nem csupán az a vágy, hogy javítsunk magunkon.
Hanem az, hogy túllépjünk önmagunkon.
A vágy, hogy megszabaduljunk a fogadás, a fogyasztás és az üresség végtelen körforgásából.
A vágy, hogy egy teljesen másfajta életmódba lépjünk.
A sötét átjáró
Az út legnehezebb része maga az átmenet.
Eljön egy pont, amikor a régi élet már nem elégít ki.
Azok az örömök, amelyek egykor fontosnak tűntek, kezdenek elveszíteni ízüket.
A teljesítmények már nem inspirálnak.
A birtokok már nem elégítenek ki.
Az ego ígéretei már nem győznek meg.
Mégis, az új valóságot még nem értük el.
Az ember két világ között áll.
Az egyik már elvesztette vonzerejét.
A másik rejtve marad.
Ez olyan állapotot teremt, amely vákuumnak tűnik.
Sötétségnek.
Két létezésforma közötti lebegésnek.
Sokan visszavonulnak ebben a szakaszban.
Az ismeretlen túl ijesztőnek tűnik.
Az áldozat túl nagynak tűnik.
Az ego suttogja:
„Térj vissza ahhoz, amit ismersz.”
„Ott legalább érted a szabályokat.”
De a spirituális út valami teljesen mást követel.
Nem a fizikai élet feláldozását.
Hanem a bennünk lévő hamis uralkodó feláldozását.
Fizikai létezésünk folytatódik.
Továbbra is dolgozunk, eszünk, alszunk, szeretünk, családot alapítunk és a világban élünk.
Amit fel kell adnunk, az valami sokkal mélyebb:
Az a személyazonosság, amely csak önmagáért létezik.
Az az illúzió, hogy az élet kizárólag „nekem” tartozik.
Csak az adakozáson keresztül léphetünk be az örökkévalóságba
A felismerés ezen a küszöbön egyszerre ijesztő és felszabadító.
El kell fogadnom, hogy az a „én”, aki az örök életet magának keresi, soha nem fogja megtalálni.
Az ego nem örökölheti az örökkévalóságot.
Az önközpontú személyiség nem léphet be a végtelenbe.
Csak az a részem érinthet az örök élethez, amely megtanul másokban élni.
Csak az a részem, amely szeret.
Csak az a részem, amely ad.
Csak az a részem, amely megfeledkezik önmagáról, miközben valami önmagánál nagyobbat szolgál.
Az a részem másokon keresztül kezdi megérezni az örökkévalóságot.
Az a részem kezd részt venni egy olyan valóságban, amelyet nem korlátoznak egyetlen test vagy egyetlen élethossz határai.
Az örök élet titka
Az adakozás nem csupán egy erkölcsi eszme.
Nem az a kedvesség, ahogyan azt a társadalom általában érti.
Nem az a nagylelkűség, amelyet elismerés vagy jutalom reményében tanúsítunk.
Az adakozás egy teljesen másfajta létezésmód.
A befogadásban a vágy és a beteljesülés egymással ellentétben állnak.
A beteljesülés elpusztítja a vágyat.
Az adakozásban a vágy és a beteljesülés egymást támogatják.
Minél többet ad az ember, annál nagyobb lesz a vágya.
Minél nagyobb lesz a vágy, annál nagyobb lesz a beteljesülés.
Semmi sem szűnik meg.
Semmi sem tűnik el.
Az élet folyamatosan tágul.
Mint egy forrás, amely soha nem apad ki.
Mint egy láng, amely egyre fényesebbé válik anélkül, hogy elhasználná az üzemanyagát.
Mint a szerelem, amely inkább elmélyül, mint elhalványul.
Ezért nevezik az adakozást életnek.
Nem szimbolikus életnek.
Hanem valódi életnek.
Végtelen életnek.
Belépés a soha véget nem érő áramlatba
A Teremtő végtelen vágyat érez az adakozásra.
Öröme az adásban rejlik.
Öröme a szeretetben rejlik.
Bősége soha nem csökken, mert szeretete soha nem csökken.
Amikor az ember elkezdi elsajátítani ezt a tulajdonságot, valami rendkívüli történik.
Az én szűk falai feloldódni kezdenek.
A saját apró létezés megőrzéséért folytatott kétségbeesett küzdelem gyengülni kezd.
Az ember egy sokkal nagyobb valóságban kezd részt venni.
Ahelyett, hogy mindent magába szívna, csatornává válik, amelyen keresztül az élet kifelé áramolhat.
Semmi sem vész el.
Semmi sem merül ki.
Minden növekszik.
Az egyén továbbra is egy apró pont marad, de ez a pont összekapcsolódik egy végtelen forrással.
És ezen a kapcsolaton keresztül egy teljesen új érzés jelenik meg.
Először az élet már nem tűnik ideiglenesnek.
Először a beteljesülés nem jár veszteséggel.
Először a létezés már nem a test alapján mérhető.
Egy új érzés jelenik meg.
Az örökkévalóság érzése.
Nem azért, mert a test halhatatlanná vált.
Nem azért, mert a nehézségek eltűnnek.
Nem azért, mert a szenvedés megszűnik.
Hanem azért, mert az ember belépett a létezés egy teljesen más dimenziójába.
Az adás minősége nem függ a haláltól.
A halál csak ahhoz tartozik, ami önmagáért létezik.
Ami a szeretetben, az adásban és az élet Forrásával való kapcsolatban létezik, az belép egy soha véget nem érő áramlatba.
Megnyílik egy ajtó
Ezért a spirituális út végső soron nem a tudásról szól.
Nem a misztikus élményekről szól.
Nem a magasabb világok megértéséről szól.
Hanem arról, hogy megtanuljuk, hogyan kell élni.
Igazán élni.
Hogy a fogadás múló életét felcseréljük az adás örök életére.
Hogy a mindent elveszíteni való félelemtől eljussunk ahhoz a bizonyossághoz, hogy semmi valóságos nem veszhet el soha.
Ha szorosan ragaszkodunk az egységhez, ha továbbra is arra törekszünk, hogy természetünknél is többet szeressünk és adjunk, és ha folyamatosan segítséget kérünk a Teremtőtől, halvány fény kezd megjelenni azon a falon túl, amely az egyik valóságot a másiktól elválasztja.
Eleinte szinte észrevehetetlen.
Egy távoli fény.
Egy finom ígéret.
De fokozatosan irányt ad.
Majd bizonyossággá válik.
Majd élő tapasztalattá.
Maga a szeretet és az adás cselekvése kezd életerőt adni.
A mások szolgálatának gondolata kezd örömöt ébreszteni.
Az önmagán túli létezés lehetősége megszűnik elmélet lenni, és érzéssé válik.
És végül, a Teremtő segítségével, az ember megteszi az utolsó hűséges lépést.
A lépést az önszeretettől a szeretet felé.
A fogadásból az adásba.
A halandóságból az örökkévalóságba.
Mert az örökkévalóság nem valahol az életen túl található.
Az örökkévalóság magában az adás minőségében rejtőzik.
És minden mozdulat e minőség felé máris egy lépés a halálból az életbe.
Egy lépés a korlátozottságból a végtelenbe.
Egy lépés afelé, hogy hasonlóvá váljunk ahhoz, akinek a szeretete soha nem ér véget.
Aki bősége soha nem ér véget.
Aki élete soha nem ér véget.
Hozzászólás