Zohár mindenkinek, Aharei Mot [A halál után], „Íme, milyen jó és milyen kellemes”, 65. szám
„Íme, milyen jó és milyen kellemes, ha a testvérek együtt ülnek.” Ezek a barátok, akik együtt ülnek, és nem válnak el egymástól. Először úgy tűnik, mintha háborúban állnának, és meg akarnák ölni egymást. Aztán visszatérnek a testvéri szeretethez.
A Teremtő így szól róluk: „Íme, milyen jó és milyen kellemes, ha a testvérek együtt ülnek.” A „szintén” szó arra utal, hogy a Shechina is velük van. Sőt, a Teremtő hallgatja szavaikat, és elégedett velük, örömét leli bennük.
Baal HaSulam, 5. levél
„Örülök azoknak a kinyilatkoztatott romlásoknak és azoknak, amelyek most kinyilatkoztatódnak.
Sajnálom azonban és panaszkodom azok miatt a romlások miatt, amelyek még nem jelentek meg, de amelyeknek megjelenése elkerülhetetlen, mert a rejtett romlás reménytelen, és annak felszínre kerülése nagy megváltás a mennyből. A szabály az, hogy az ember nem adhatja oda azt, amije nincs. Ezért, ha most megjelent, akkor kétségtelen, hogy eleve itt volt, csak rejtve. Ezért örülök, amikor előbújnak a lyukaikból, mert ha ránézel rájuk, csontkupaccá válnak.”
Életünk célja meglepően egyszerűen leírható, de lehetetlenül nehéz megvalósítani.
Azért lettünk teremtve, hogy hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz.
Nem hatalomban.
Nem tudásban.
Nem nagyságban.
Hanem tulajdonságokban.
Hogy elsajátítsuk az Ő szeretet, adakozás, gondoskodás, gyengédség és feltétel nélküli adás tulajdonságait.
Hogy megtanuljuk, hogyan éljünk nem magunkért, hanem mások életéért.
Mégis ennek a teljes ellentéteként érkezünk erre a világra.
Minden ösztönünk az önfenntartás felé irányít.
Minden gondolatunk természetesen visszatér önmagunkhoz.
Minden vágyunk tudatosan vagy tudat alatt azt kérdezi: „Mit nyerek ezzel?”
Hallhatunk a szeretetről, az egységről és az adakozásról, de a hallás nem egyenlő a tudással.
A tudás nem egyenlő az érzéssel.
Az érzés pedig nem egyenlő a válással.
Ezért a Teremtő előkészített egy egyedülálló helyet, ahol az ember újjászülethet.
Egy spirituális inkubátort.
Egy méh.
Egy hely, ahol a lelkek megtanulhatják, hogyan éljenek teljesen más törvények szerint.
Ez a hely a spirituális csoport.
Első pillantásra semmi különlegesnek tűnik.
Hétköznapi emberek gyülekezete.
Különböző személyiségek.
Különböző háttérrel.
Különböző szokásokkal.
Különböző gyengeségekkel.
Mégis, e gyülekezetben rejtőzik a létező legkülönlegesebb laboratórium.
Egy hely, ahol a lélek formálódhat.
Egy hely, ahol egy új szív kezdhet el dobogni.
Egy hely, ahol maga a Teremtő is megnyilvánulhat.
Mégis, a kezdet ritkán kellemes.
A Zohár tökéletesen leírja ezt.
Eleinte a barátok „mintha háborúban állnának egymással”.
És valóban így is van.
Nem azért, mert rossz emberek lennének.
Nem azért, mert ártani akarnának egymásnak.
Hanem azért, mert az egész életen át rejtőzködő ego hirtelen fenyegetve érzi magát.
Amíg magunkért élünk, az egónk viszonylag kényelmes helyzetben van.
El tud rejtőzni.
Erénynek álcázhatja magát.
Lelki ruhát ölthet magára.
Úgy tehet, mintha szeretne.
De abban a pillanatban, amikor elkezdünk őszinte erőfeszítéseket tenni a kapcsolódás érdekében, valami felébred.
A felszín alatt rejtőző valódi természet kezd előtűnni.
Éles élek válnak láthatóvá.
Ítéletek jelennek meg.
Haragok keletkeznek.
Felébred a versengés.
Felszínre kerül az elutasítás.
Hirtelen olyan erőket fedezünk fel magunkban, amelyekről nem is tudtuk, hogy léteznek.
És ez a felismerés ijesztő lehet.
Elkezdünk tűnődni:
„Hogyan fedezhet fel ennyi gyűlöletet az, aki a szeretetet kívánja?”
„Hogyan fedezhet fel ennyi elválasztottságot az, aki az egységet keresi?”
„Hogyan fedezhet fel ilyen sötétséget magában az, aki a Teremtőt keresi?”
Pedig pontosan itt kezdődik a csoda.
Mert a rejtett romlást nem lehet kijavítani.
Csak a felfedett romlás gyógyítható meg.
Minden kellemetlen érzés, ami felszínre kerül.
Minden önző számítás.
Minden másokat elutasító ösztön.
Minden belső ellenállás a kapcsolódás ellen.
Ezek egyike sem akadály.
Ezek meghívások.
A Teremtő feltárja a rejtett dolgokat, hogy azok végre átalakulhassanak.
Mint egy betegség, amelyet először diagnosztizálni kell, mielőtt gyógyíthatóvá válik.
Mint a méreg, amelynek felszínre kell kerülnie, mielőtt eltávolíthatóvá válik.
Mint a sötétség, amelyet látni kell, mielőtt a fény felválthatja.
Ezért örülnek a bölcsek a gonosz feltárulásának.
Nem azért, mert maga a gonosz kívánatos lenne.
Hanem azért, mert a feltárulás azt jelenti, hogy megkezdődött a gyógyulás.
Fokozatosan, ha a barátok hűségesen követik az utat, valami rendkívüli kezdődik.
Megváltozik a légkör.
Az inkubátor működésbe lép.
Új környezet alakul ki.
A védekezés szükségessége lassan gyengül.
A folyamatos éberség kezd enyhülni.
A maszkok kezdenek lehullani.
A falak kezdenek omladozni.
Az emberek mernek sebezhetővé válni.
Az emberek mernek őszinték lenni.
Az emberek mernek megnyílni.
Egy finom bizalom kezd kialakulni.
Aztán valami szinte leírhatatlan jelenik meg közöttük.
Valami finom.
Valami gyengéd.
Valami élő.
Először alig észrevehető.
Mint a mag első mozdulata a talaj alatt.
Mint az első szívverés, amit az ultrahang képernyőjén észlelnek.
Apró.
Törékeny.
Szinte láthatatlan.
De tagadhatatlanul él.
A közös lélek kezd felébredni.
Egy új teremtmény alakul ki.
Nem egyetlen emberben.
Közöttük.
A csoport olyan lesz, mint egy anyaméh, amely magzatot hordoz.
A magzat önállóan nem tud megélni.
Melegre van szüksége.
Védelemre.
Táplálékra.
Folyamatos gondoskodásra.
Ugyanígy ez az új spirituális élet is.
Minden támogató cselekedet táplálja.
Minden kapcsolatra irányuló erőfeszítés erősíti.
Minden elválasztottság leküzdése ápolja.
Minden közös ima védi.
A barátok egy náluk nagyobb élet őrzőivé válnak.
És lassan rájönnek, hogy a spiritualitás egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelték.
A legtöbb ember tűzijátékot vár.
Nagy kinyilatkoztatásokat.
Lenyűgöző extázist.
A mennyek drámai megnyílását.
De a spiritualitás első ízét gyakran pont az ellenkezője adja.
Csendes.
Gyengéd.
Finom.
Majdnem észrevehetetlen.
Mint egy lágy szellő egy egész életen át tartó viharok után.
Mint egy suttogás, elrejtve a végtelen zaj alatt.
Mint egy anya keze finom érintése az alvó gyermekén.
Minél jobban fejlődik valaki szellemileg, annál érzékenyebbé válik erre a gyengédségre.
Kezd érzékelni egy tulajdonságot, amely mindig is jelen volt, de korábban láthatatlan volt.
Az adakozás tulajdonságát.
A szeretet tulajdonságát.
A számítás nélküli adakozás tulajdonságát.
Azt a tulajdonságot, amelyen keresztül a Teremtő folyamatosan fenntartja a valóságot.
Mindig is ott volt.
Körülvett minket.
Támogatott minket.
Életet lehelve minden pillanatba.
Mégis, egoista természetünk nem tudta érzékelni.
Hangosságot kerestünk, miközben a szellemiség suttogva szólt.
Hatalmat kerestünk, miközben a szellemiség gyengédségbe öltözött.
Teljesülést kerestünk, miközben a szellemiség szeretetet kínált.
Ekkor az ember kezd megérteni, miért mondja a Zohár: „Milyen jó és milyen kellemes.”
Kellemes.
Nem robbanó.
Nem drámai.
Kellemes.
A kölcsönös törődés kellemes érzése.
A bizalom kellemes érzése.
Az a kellemes érzés, hogy biztonságban érezzük magunkat mások szívében.
Az a kellemes érzés, amikor felfedezünk egy valóságot, amely nem követel magának semmit.
A szeretetben való létezés kellemes érzése.
Ez hasonlít egy meg nem született gyermek életéhez.
Védett.
Táplált.
Életet adó erő veszi körül.
Félelem nélkül.
Küzdelem nélkül.
Elválasztás nélkül.
A barátok kezdik érezni, hogy valami náluknál nagyobb dologban léteznek.
Egy élő rendszerben.
Egy közös lélekben.
Egyetlen szívben.
És abban a szívben lakozik a Shechina.
A Teremtő nem absztrakt fogalommá válik, hanem érzékelhető jelenlétté.
Nem azért, mert hirtelen megjelent.
Hanem azért, mert végre kialakult az a hordozó, amely képes érzékelni Őt.
Ekkor a világ keménysége kezd elveszíteni a hatalmát.
Az ego végtelen csatái.
A folyamatos versengés.
Az önmegvalósítás kimerítő törekvése.
A zaj.
A konfliktusok.
A szétválasztások.
Mindez kezd elhalványuló álomnak tűnni.
Mögöttük egy másik valóság válik láthatóvá.
Egy kapcsolatokból épült valóság.
Egy adakozás által fenntartott valóság.
Egy valóság, amelyet a szeretet világít meg.
És ott, abban a gyengéd szellemi méhben, olyan barátok között, akik együtt törekednek egy szívre, egy célra és egy Teremtőre, az ember felfedez valamit, amiről nem is tudta, hogy létezik.
A szellemi élet finom gyengédségét.
A szeretet csendes szépségét.
A testvérek együtt ülésének kellemes érzését.
A közös lélek első szívverését.
És ahogy az a szívverés erősödik, az embrió érik.
Az anyaméh felkészül a születésre.
És egy nap, szinte észrevétlenül, a lélek átlép egy teljesen új valóságba.
Egy olyan valóságba, ahol a szeretet minden vétket elfed.
Egy olyan valóságba, ahol a sötétség a fényt szolgálja.
Egy olyan valóságba, ahol minden feltárt romlás a gyógyulás kapujává vált.
Egy olyan valóságba, ahol a Teremtő végig várt.
Nem felettünk.
Nem túl rajtunk.
Hanem közöttünk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás