„….. Hasonlóképpen, a baráti szeretet tekintetében is: a gyülekezet kezdetén, az összejövetelkor dicsérnünk kell a barátokat, mindegyikük fontosságát. Amennyire az ember felismeri a közösség nagyságát, annyira tudja azt értékelni is.
„És akkor imádkozzunk” azt jelenti, hogy mindenkinek meg kell vizsgálnia önmagát, és meg kell néznie, mennyi erőfeszítést tesz a közösségért. Majd amikor látja, hogy tehetetlen, és semmit sem tud tenni a közösségért, akkor van helye az imádságnak a Teremtőhöz, hogy segítsen neki, és adjon neki erőt és vágyat mások iránti szeretetre.
És utána mindenkinek ugyanúgy kell viselkednie, mint a „Tizennyolc imádság” utolsó három részében. Más szavakkal, miután a Teremtő előtt könyörögtünk, a Zohár azt mondja, hogy a „Tizennyolc imádság” utolsó három részében úgy kell gondolkodnunk, mintha a Teremtő már teljesítette volna kérésünket, és ő elment volna.
A barátok iránti szeretetben ugyanúgy kell viselkednünk: miután megvizsgáltuk magunkat és követtük az imádkozásra vonatkozó ismert tanácsot, úgy kell gondolkodnunk, mintha imádságunk meghallgatásra talált volna, és örülnünk kell barátainkkal, mintha az összes barát egy test lenne. És ahogy a test azt kívánja, hogy minden szerve élvezze az örömöt, mi is azt akarjuk, hogy minden barátunk most élvezze az örömöt.
Így hát a számítások után eljön a baráti öröm és szeretet ideje. Ekkor mindenkinek boldognak kell lennie, mintha épp most kötött volna egy nagyon jó üzletet, amely sok pénzt hoz majd neki. És szokás, hogy ilyenkor italokat kínál a barátainak…”
RABASH, A gyűlés napirendje
Az a hely, ahol az ember épül
Az ember gyakran azt képzeli, hogy a szellemi fejlődés magánügy.
Azt gondolja, hogy többet fog megérteni, többet fog érezni, többet fog imádkozni, és saját belső erőfeszítései révén végül felfedezi a Teremtőt.
A valóság azonban valami egészen mást tanít.
Az út legnagyobb akadálya nem a tudatlanság. Nem az intelligencia hiánya. Nem a vágy hiánya.
A legnagyobb akadály az, hogy az ember képtelen felülemelkedni önmagán.
És pontosan ezért helyezi a Teremtő az embert mások közé.
A társadalom nem véletlenszerű embercsoportosulás.
Hanem egy műhely, ahol egy új emberi lény alakul ki.
Egy laboratórium, ahol az ember megtanul kilépni önmagából.
Ez az a hely, ahol az ego ellenállásba ütközik.
Ezen ellenállás nélkül semmi sem változik.
Ezen ellenállás nélkül az ember pontosan olyan marad, amilyen volt.
Ahogyan az izom csak akkor fejlődik, ha súly ellen nyomja magát, úgy a lélek is csak akkor fejlődik, ha olyan erőkkel találkozik, amelyek ellentétben állnak természetes önszeretetével.
Ezért kíséri a valódi növekedést gyakran a kényelmetlenség.
A társadalom nem csupán azért létezik, hogy támogasson minket.
Azért létezik, hogy átalakítson minket.
A küzdelem szükséges
Sokan úgy vélik, hogy a harmónia egyetértést jelent.
De az igazi fejlődés ott kezdődik, ahol az egyetértés véget ér.
Abban a pillanatban, amikor az ember olyan szabályozással, követelménnyel, elvárással vagy felelősséggel találkozik, amely ütközik a saját vágyával, valami értékes dolog tárul fel.
Kiderül az igazi természete.
Hirtelen felfedezi a véleményeket, ellenvetéseket, kritikákat, ellenállást, lustaságot, büszkeséget és számtalan belső számításokat.
Először ez problémának tűnik.
Valójában azonban ajándék.
Most már van min dolgozni.
Most már van anyag a javításhoz.
Ha az ember egyszerűen csak sodródik, belső reakció, súrlódás és küzdelem nélkül, akkor változatlan marad.
A társadalom ereje csak akkor hat be az emberbe, ha találkozik egy másik erővel benne.
Akkor valami új születik.
Akkor a Teremtőnek van helye a munkára.
Minél nagyobb az ellentét az ego vágyai és a társadalom cél érdekében támasztott követelései között, annál nagyobb a változás lehetősége.
Először elfogadni, aztán javítani
A spirituális munka egyik legmélyebb elve meglepően egyszerű.
Az ember nem csatlakozhat feltételesen egy társasághoz.
Nem mondhatja:
„Ezt a részt elfogadom, de azt nem.”
„Ezekkel a szabályokkal egyetértek, de azokkal nem.”
„Csak akkor veszek részt, ha kényelmesnek érzem.”
Egy ilyen megközelítés az egót a trónon hagyja, hogy eldöntse, mi érdemel engedelmességet és mi nem.
A spirituális út egy másfajta mozgással kezdődik.
Először elfogadás.
Aztán vizsgálat.
Aztán hozzájárulás.
Aztán fejlesztés.
Az ember nem azért fogadja el a keretet, mert az tökéletes, hanem mert megérti, hogy keret nélkül saját magában marad fogságban.
Utána nem kell passzívvá válnia.
Épp ellenkezőleg.
Gondolkodnia kell.
Vizsgálnia kell.
Törődnie kell.
Ötleteket kell hoznia.
Javításokat kell javasolnia.
Meg kell győznie.
Be kell hoznia a megértését.
De mindez a társadalmon belül történik, nem kívülről.
Nem bíróként.
Nem felülről néző kritikusként.
Hanem elkötelezett résztvevőként, akinek a szíve már elkötelezett.
Egy elv minden más felett
Minden társadalomnak szüksége van törvényekre.
Minden társadalomnak szüksége van megállapodásokra.
Minden társadalomnak szüksége van rendre.
De van egy elv, amely minden más szempont felett áll.
Mindennek a Teremtővel való kapcsolatot kell szolgálnia.
Ez lesz a mércéje minden gondolatnak, minden döntésnek, minden javaslatnak és minden cselekedetnek.
Nem a személyes kényelem.
Nem a személyes becsület.
Nem a személyes preferencia.
Nem az intellektuális ragyogás.
Csak egy kérdés marad:
Segít-e ez abban, hogy közelebb kerüljünk a szeretet, az adakozás és a Teremtővel való kapcsolat minőségéhez?
Ha a válasz igen, akkor támogatást érdemel.
Ha a válasz nem, akkor megérdemli, hogy újragondoljuk.
Ez az egyetlen elv leegyszerűsíti az egyébként bonyolult életet.
A társadalom én vagyok
Végül az ember elkezd megérteni valami rendkívülit.
A társadalom törvényei valójában nem másokról szólnak.
Róla szólnak.
Minden szabály egy belső korrekciót tükröz.
Minden megállapodás egy olyan belső rend felé mutat, amelyet még nem ért el.
A társadalom tükörré válik.
A külső törvények feltárják a még hiányzó belső törvényeket.
A baráti kapcsolatok feltárják a saját vágyai közötti kapcsolatokat.
A külsőleg keresett egység az a belső egység, amelyből hiányt szenved.
Ezen a ponton a társadalom már nem külső struktúra.
Belső tervrajzzá válik.
A lélek térképévé, amelyet reményei szerint megépít.
A társadalom a sötétség idején
A társadalom valódi értékét nem az inspiráció idején fedezzük fel.
Hanem a leereszkedés során.
Amikor a lelkesedés eltűnik.
Amikor a szív megfagy.
Amikor a hit eltávolodik.
Amikor az elme kétségekkel telik meg.
Amikor a test megtagadja az együttműködést.
Amikor az út lehetetlennek tűnik.
Ezek azok a pillanatok, amikor az ember felfedez egy fájdalmas igazságot:
Nem tudja megmenteni önmagát.
Az erő, amely tegnap még olyan valóságosnak tűnt, eltűnt.
A meggyőződések, amelyek megingathatatlannak tűntek, hirtelen eltűnnek.
Az inspiráció pillanataiban tett ígéretek feledésbe merülnek.
És akkor csak egy dolog marad.
A közösség.
A közösség emlékszik, amikor az egyén elfelejti.
A közösség tovább halad, amikor az egyén megáll.
A közösség viszi az embert, amikor már nincs ereje magát vinni.
Sok lelki bukás véglegessé válna, ha a barátok láthatatlan kezei nem húznák vissza az embert a kapcsolatba.
Gyakran az egyén azt hiszi, hogy saját magát tartja életben.
A valóságban azonban a társadalom lehel életet belé.
A környezet ereje
Az embereket folyamatosan befolyásolják.
Akár elismerjük, akár nem, magunkba szívjuk a környezetünk értékeit.
Azokká válunk, amit ismétlődően hallunk.
Azokká válunk, amit ismétlődően látunk.
Azokká válunk, ami fontos a körülöttünk lévők számára.
Ezért kell a társadalomnak tudatosan megteremtenie a fontosság légkörét.
A kapcsolat fontossága.
A részvétel fontossága.
A felelősség fontossága.
A megjelenés fontossága.
A cél fontossága.
Amikor mindenki folyamatosan arról beszél, ami fontos, az fokozatosan beépül a szívbe.
Ami lehetetlennek tűnt, természetessé válik.
Ami nehéznek tűnt, automatikussá válik.
Ami távoli volt, a mindennapi élet részévé válik.
A környezet csendesen átírja az embert.
Segítsünk egymásnak felemelkedni
A szeretet nem közöny.
A szeretet nem azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha minden rendben lenne.
A szeretet nem az, hogy alacsonyabbá tesszük az elvárásokat, hogy senki ne érezze magát kényelmetlenül.
Az igazi szeretet azt akarja, hogy a másiknak sikerüljön.
Néha bátorításra van szükség.
Néha támogatásra van szükség.
Néha egy ölelésre van szükség.
És néha egy tükörre van szükség.
Egy igazi társadalom nem hagyja cserben a barátját, amikor az meggyengül.
De nem is tesz úgy, mintha a gyengeség erő lenne.
Finoman megmutatja, mi az értékes.
Példával szemlélteti, milyen az elkötelezettség.
Olyan légkört teremt, ahol a befektetést tisztelik, a hozzájárulást értékelik, és az elkötelezettség kívánatos lesz.
Nem büntetés céljából.
Nem megalázás céljából.
Hanem felébresztés céljából.
Mert az emberi természet minden ereje végső soron a cél felé irányítható.
Még az irigység is.
Még a szégyen is.
Még a dicsőség iránti vágy is.
Minden a lelki növekedés alapanyagává válhat, ha helyesen használjuk.
A nagy titok
Talán a legnagyobb hibánk az, hogy elvárjuk az emberektől, hogy természetüknél fogva elkötelezettek legyenek.
Feltételezzük, hogy mindenki erős.
Feltételezzük, hogy mindenki motivált.
Feltételezzük, hogy mindenkinek fontos.
De a valóság mást tanít.
Mindenki küzd.
Mindenki elfárad.
Mindenki elbukik.
Mindenki elfelejt.
Mindenki küzd az ellenállással.
A társadalom pontosan emiatt épül fel.
Nem azért, mert az emberek erősek.
Hanem azért, mert gyengék.
Nem azért, mert az emberek már összekapcsolódtak.
Hanem azért, mert el vannak választva egymástól.
Nem azért, mert az emberek már szeretnek.
Hanem azért, mert megtanulják, hogyan kell.
És amikor mindenki megérti ezt, az ítélkezés helyét átveszi az együttérzés.
A kritika helyét átveszi a felelősség.
A távolság helyét átveszi a törődés.
És a társadalom lassan azzá válik, aminek mindig is lennie kellett:
Egy élő edény, amelyben mindenki hordozza a többieket.
Egy test, egy szív
Végül minden számítás egyetlen felismeréshez vezet.
Senki sem éri el a célt egyedül.
A Teremtő úgy rendezte el a valóságot, hogy minden embernek végül rá kell jönnie másoktól való függőségére.
A társadalom nem teher.
Hanem üdvösség.
Nem akadály.
Hanem az út.
Nem csupán barátok összejövetele.
Hanem az a hely, ahol a széttöredezett lelkek megtanulnak újra egy lélekké válni.
És amikor az ember ezt igazán megérzi, imádsága megváltozik.
Már nem csak magának kér erőt.
Erőt kér mindenki számára.
Már nem a saját előrehaladását keresi.
Az egész előrehaladását keresi.
És akkor valami csodálatos dolog kezdődik.
A barátok már nem különálló emberek.
A közösség már nem szervezet.
Mindenki egy testté válik.
Egy szívvé.
Egy vággyá.
És ebben az egyesült vágyban a Teremtő megtalálja a helyét, ahol lakozhat.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás