„….. A fentiekből az következik, hogy léteznek olyan cselekedetek, amelyeket »jó cselekedeteknek« nevezünk, és a »jó« azt jelenti, hogy a Teremtőnek adományozunk, amint az meg van írva (Zsoltárok 45): »Szívem jóval telik meg. Azt mondom: »Munkám a Királyért van.«” Ez azt jelenti, hogy azt akarja, hogy minden cselekedete a Teremtőnek szóljon, és ezt nevezik „jó cselekedeteknek”. Saját haszna érdekében nem akar jutalmat, és az egyetlen jutalom, amelyben reménykedik, az, hogy olyan dolgokat tehessen, amelyek elégedettséget okoznak a Teremtőnek, anélkül, hogy saját munkájáért bármilyen jutalmat kapna. Ez azt jelenti, hogy jutalma az lesz, hogy megkapja azt az ajándékot, hogy kizárólag a Teremtő kedvéért tehet dolgokat, anélkül, hogy bármilyen önös haszonszerzési szándék keveredne bele. Ez az a jutalom, amiért a Tórával és a Mitzvákkal foglalkozik. Az ilyen jó cselekedetekért reméli, hogy munkájával eléri ezt. Erről a következőket mondták (Kidushin 30): „Megteremtettem a gonosz hajlamot; megteremtettem hozzá a Tórát, mint fűszert.”
Ennek megfelelően mik az igazak nemzedékei? Csak jó cselekedetek, vagyis az okból fakadó eredmény, és az ok a Tóra és a Mitzvák tanulmányozása. A többi ember számára az ok eredménye a jutalom ebben a világban vagy a következő világban. De az igazak számára az ok eredménye az, hogy apjuk, aki nemzedékeket nemz, csak jó cselekedetekből áll. Ez az egyetlen jutalom, amelyben reménykednek – hogy képesek legyenek elégedettséget hozni a Teremtőnek…”
RABASH, Ezek Noé nemzedékei
Eljön egy pillanat a spirituális úton, amikor az ember elkezd feltenni egy ijesztő kérdést:
Mi marad belőlem?
Életünket azzal töltjük, hogy dolgokat hozunk létre.
Karriert építünk, vagyont halmozunk fel, tudást gyűjtünk, tiszteletet szerzünk, családot alapítunk, emlékeket teremtünk, és nyomokat hagyunk magunk után, bárhová is megyünk.
Mégis, legbelül, a zaj alatt egy másik kérdés vár türelmesen:
Mi az életem igazi gyümölcse?
Mit hozok valójában létre?
Eleinte azt képzeljük, hogy a spirituális munkánk nem különbözik semmitől. Ugyanazokkal a számításokkal közelítünk hozzá. Eredményeket akarunk. Bizonyosságot akarunk. Sikerélményt akarunk. Bizonyítékot akarunk arra, hogy erőfeszítéseink meghozzák gyümölcsüket.
Lelki hasznot akarunk.
De az út furcsa módon minden várakozást csalódásba fordít.
Az ember tele van önbizalommal indul. Azt hiszi, megérti. Azt hiszi, tudja, hová tart. Úgy képzeli, képes irányítani a sorsát és alakítani a jövőjét.
Aztán lassan és kegyesen kezd kiderülni az igazság.
Ellentmondásokat fedez fel önmagában.
Az egyik vágy az egyik irányba húz, a másik pedig az ellenkezőbe.
Az egyik gondolat igent mond, míg a másik nemet.
Az egyik pillanatban szereti a célt; a következőben közömbös iránta.
Számtalan indítékot, számításokat, ambíciókat, félelmeket és rejtett szándékokat talál magában.
A belső világ, amely egykor egységesnek tűnt, széttöredezetté válik.
Ami erősnek tűnt, gyengének bizonyul.
Ami igazságosnak tűnt, önzőnek bizonyul.
Ami tiszta volt, kevertnek bizonyul.
Először ez a felfedezés fájdalmas.
Az ember összetörtnek érzi magát.
De valójában ez a gyógyulás kezdete.
Először látja meg önmagát őszintén.
Először fedezi fel, hogy a Teremtőtől elválasztó akadály nem kívül van.
Hanem benne.
És ez a felismerés mindent megváltoztat.
Fokozatosan új érzés ébred.
Az ember kezdi érezni, hogy bármennyit is kap, valami üres marad.
Lehet, hogy kényelme, sikere, tudása, elismerése, öröme vagy hatalma van.
Mégis láthatatlan éhség marad.
Egy megválaszolatlan kérdés csendesen ég a szívében.
A lélek elkezd keresni valamit, amit nem tud megfogalmazni.
Olyan valóság után vágyakozik, amit soha nem ismert.
Olyan tulajdonság után sóvárog, amivel soha nem rendelkezett.
Minél inkább felébred ez a belső pont, annál kevésbé elégítik ki az ismerős örömök.
Nem azért, mert eltűnnek.
Nem azért, mert megszűnnek létezni.
Hanem azért, mert valami nagyobb kezdett hívni belülről.
Új mérce születik.
Megjelenik a beteljesülés új mércéje.
És fokozatosan az ember rájön, hogy minden korábbi törekvése, bármilyen értékes is volt, nem tudja kielégíteni ezt az új vágyat.
Kezd megérteni, hogy a spiritualitás nem arról szól, hogy valami nagyobbat kapjon, mint ez a világ.
Hanem arról, hogy valami nálánál nagyobbá váljon.
Ez a felismerés megváltoztatja a siker jelentését.
Már nem azt kérdezi: „Mit nyerek?”
Ehelyett azt kezd el kérdezni: „Mivé válok?”
És végül egy még mélyebb kérdés merül fel: „Mit adhatok?”
Ezen a ponton a spirituális út teljes fordulatot vesz.
Az ember egykor beteljesülést keresett.
Most átalakulást keres.
Egykor áldásokat akart.
Most hasonlóságot akar.
Egykor jutalmakat akart.
Most az Adakozó tulajdonságait akarja.
Ez a vágy nem egyszerre jön el.
Számtalan csalódáson keresztül alakul ki.
Számtalan leereszkedésen keresztül.
Számtalan felfedezésen keresztül saját tehetetlenségéről.
Az ember újra és újra rájön, hogy nem menekülhet önmaga elől.
Újra és újra rájön, hogy az ego erősebb marad, mint bármely ígéret, amit tesz.
Újra és újra látja, hogy nincs természetes adakozási ereje.
És mégis valami figyelemre méltó történik.
Pontosan ezeken a felfedezéseken keresztül születik egy új vágy.
Nem a kapás vágya.
A szeretet vágya.
Nem az irányítás vágya.
Az adás vágya.
Nem az, hogy elvegyen az élettől.
Vágy az élet megteremtésére.
Ez az igazi születés, ami az emberben zajlik le.
Ez a szellemi nemzedékek kezdete.
A világ a nemzedékeket az alapján méri, amit az ember maga után hagy.
A szellemi út a nemzedékeket az alapján méri, amire az ember képes lesz adni.
Minden őszinte szeretet cselekedete.
Minden önérdeken túli mozdulat.
Minden más iránti törődés pillanata.
Minden erőfeszítés, hogy örömet szerezzen a Teremtőnek.
Ezek lesznek a lélek igazi utódai.
Ezek az egyetlen teremtmények, amelyek túlélik az örökkévalóságot.
Minden más az időhöz tartozik.
Minden más végül elhalványul.
A birtokok eltűnnek.
A teljesítményeket elfelejtik.
A neveket kitörlik.
A testek porrá válnak.
De az adakozás cselekedete örökké megmarad.
Az a pillanat, amikor az ember felülemelkedett önmagán, az örökkévalóság részévé válik.
Az a pillanat, amikor a szeretet legyőzte az önszeretetet, soha nem tűnik el.
Az a pillanat, amikor valaki nem magára, hanem a Teremtőre gondolt, örök szerzeményévé válik.
Ezért vágynak az igazak olyasmire, ami a hétköznapi gondolkodás számára szinte lehetetlennek tűnik.
Nem jutalmat keresnek.
Az adakozás képességét keresik.
Nem nagyságot keresnek.
Hasonlóságot keresnek.
Nem beteljesülést keresnek.
Azt a kiváltságot keresik, hogy örömet szerezzenek a Teremtőnek.
És ez maga válik a beteljesülésükké.
A jutalmuk nem az, amit kapnak.
A jutalmuk az, amit képesek adni.
Talán ez a lelki élet legmélyebb titka.
A lélek végül nem akkor talál békét, amikor mindent megszerez.
Hanem amikor már nincs szüksége semmire magának.
Amikor a szív felfedezi az adás örömét.
Amikor a szeretni vágy erősebbé válik, mint a kapni vágy.
Amikor az adás édesebbé válik, mint a birtoklás.
Amikor a kapcsolat értékesebbé válik, mint a teljesítmény.
Akkor fedezi fel az ember az egyetlen örökséget, amit érdemes hátrahagyni.
Nem emlékműveket.
Nem címeket.
Nem emlékeket.
Hanem jó cselekedeteket.
A szeretet tetteit.
Az adakozás mozdulatait.
Azokat a pillanatokat, amikor a Teremtő tulajdonságai emberi szívbe öltöztek.
Ezek azok az örökségek, amelyek soha nem halnak meg.
Ezek azok a gyümölcsök, amelyeket az örökkévalóság megőriz.
És ezek a lélek gyermekei.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás