Rabash, Válogatott jegyzetek 530. A szégyen miatti mozgás
„Miért vagyunk mozgásban, és miért nem olyanok, mint a gyökerünk? Én élvezem a pihenést, és az, hogy mozgásban vagyok, csupán a szégyennek köszönhető.
Válasz: Mivel gyökerünk nyugalomban van, az azért van, mert nincs mit hozzáadnia, hiszen teljes teljességben van. Ezzel szemben mi teljes hiányban vagyunk. Ezért, ha élvezzük a pihenést, lusta embereknek tartanak minket.”
Minden emberi szív mélyén rejtőzik egy pillanat, amely mindent megváltoztat.
Eleinte az élet egyszerűnek tűnik. Akarunk. Kapunk. Élvezünk. Az éhség táplálékot keres. A magány társaságot keres. A vágy beteljesülést keres. Kinyújtjuk a kezünket a világ felé, és összeszedünk minden örömöt, amit csak találunk. Mint a gyerekek, természetesen, ártatlanul veszünk, anélkül, hogy túl sok kérdést tennénk fel.
És egy ideig ez működik.
Az öröm beáramlik. A szív megtel. Az élet halad előre.
De aztán valami váratlan történik.
Az ember elkezd éretté válni.
Nem csupán az életkorban, hanem a tudatosságban is.
Hirtelen, az ajándékkal együtt, kezdi érezni az Ajándékozót.
Az örömmel együtt kezdi érzékelni azt, aki előkészítette.
A bőség mellett kezd érezni a mögötte rejlő szeretetet is.
És ez mindent megváltoztat.
Az étel már nem csupán étel.
Az ajándék már nem csupán ajándék.
Az öröm már nem csupán öröm.
Van Valaki, aki mögötte áll.
Valaki, aki gondolt rá.
Valaki, aki előkészítette neki.
Valaki, aki azt akarta, hogy élvezze.
És abban a pillanatban, amikor megérzi ezt a jelenlétet, furcsa érzés ébred benne.
Szégyen.
Nem az a szégyen, amit az okoz, ha valaki rajtakapja, hogy valami rosszat cselekszik.
Nem a társadalom által rákényszerített szégyen.
Egy mélyebb szégyen.
Egy lelki szégyen.
Az a fájdalom, amikor felfedezi a hatalmas távolságot az adó és a kapó között.
Az a fájdalom, amikor rájön, hogy az egyik vesz, míg a másik ad.
Az a fájdalom, amikor megérzi az önszeretet és a feltétel nélküli szeretet közötti ellentétet.
Abban a pillanatban maga az öröm is kezd elveszíteni édes ízét.
Az a dolog, ami pillanatokkal korábban örömet okozott, most éget.
Az ember élvezni akar, de valami belülről tiltakozik.
A szív megosztottá válik.
A száj megkóstolja az ételt, de a lélek megkóstolja a különbséget önmaga és az Adakozó között.
Ez az igazi emberség születése.
Az állatok nem tapasztalják ezt.
A macska boldogan fogadja az ételt.
A madár elveszi, amire szüksége van.
Nincs belső konfliktus.
Nincs vizsgálódás.
Nincs szégyen.
De az ember valami nagyobb célra lett teremtve.
Az ember azért lett teremtve, hogy ne csak az ajándékot érezze, hanem az ajándék mögött álló szívet is.
És ezért a szégyen érzése beépült magába a teremtés szövetébe.
Első pillantásra kegyetlennek tűnik.
Miért rontják el az örömöt?
Miért helyeznek el ezt a fájdalmas érzést a teremtményben?
Miért nem engedjük meg egyszerűen a végtelen élvezetet?
Mert szégyen nélkül az ember örökre csak befogadó maradna.
Örökre függő.
Örökre elkülönült.
Örökre kicsi.
A szégyen nem büntetés.
Hanem meghívás.
A Teremtő csendes hívása, amely így szól:
„Ne maradj csupán befogadó. Legyél olyan, mint Én.”
Minden fájdalmas elválasztottság-érzés rejtett iránymutatást tartalmaz.
Minden alkalmatlanság-érzés az átalakulás felé mutat.
Minden szégyenélmény suttogja:
„Van egy magasabb létezés.”
Így kezdődik az út.
Az ember megpróbál elmenekülni a kellemetlenség elől.
Megpróbálja figyelmen kívül hagyni.
Megpróbálja elhallgattatni.
De az érzés újra és újra visszatér, mert szándékosan ültették a lélekbe.
Végül felfedez egy mély titkot.
A megoldás nem az, hogy abbahagyja a fogadást.
A megoldás az, hogy megtanuljon másképp fogadni.
Ez megváltoztatja az egész képet.
Képzelj el egy szeretett vendéget, aki egy csodálatos lakomát készítő házigazda előtt ül.
A házigazda egész nap várt.
Minden ételt gondosan kiválasztott.
Mindent szeretettel készített elő.
A vendég éhesen érkezik.
A házigazda örömmel ad.
A vendég örömmel fogad.
Minden tökéletesnek tűnik.
Amíg a vendég meg nem érezte a házigazda szeretetét.
Ekkor megjelenik a szégyen.
A vendég hirtelen úgy érzi, hogy csak vesz.
Nehéz lesz lenyelni az ételt.
Az öröm eltűnik.
De akkor felmerül egy másik lehetőség.
Mi lenne, ha maga a fogadás is adássá válna?
Mi lenne, ha a vendég megértené, hogy az ő elfogadása örömet okoz a házigazdának?
Mi lenne, ha a fogadásával teljesítené a házigazda legmélyebb vágyát?
Mi lenne, ha az ő elfogadása viszont ajándékká válna?
Akkor valami csodálatos történik.
Ugyanaz az étel marad.
Ugyanaz az öröm marad.
Ugyanaz a házigazda marad.
Ugyanaz a vendég marad.
Mégis az egész kapcsolat megváltozik.
A vendég már nem csak magáért fogadja el.
Azért fogadja el, mert örömet okoz azzal, aki ad.
A fogadás cselekedete szeretet cselekedetévé válik.
A szégyen feloldódik.
Nem azért, mert az adó eltűnt.
Nem azért, mert a különbséget figyelmen kívül hagyták.
Hanem azért, mert a fogadó felülemelkedett rajta.
Hasonlóvá vált az adóhoz.
Ez a titok rejtőzik a valóság egészében.
A cél nem a vágy elpusztítása.
A cél nem az öröm elutasítása.
A cél nem a bőség elől való menekülés.
A cél az, hogy a fogadó adóvá váljon, miközben továbbra is fogad.
Hogy egyszerre két természetet szerezzen meg.
Hogy hatalmas vágyat érezzen a fogadásra, és ugyanolyan hatalmas vágyat az adásra.
Ekkor valami rendkívüli történik.
Az öröm többé nem oltja ki önmagát.
A beteljesülés többé nem halványul el.
A fogadás többé nem teremt elválasztást.
A teremtmény és a Teremtő ugyanazt a nyelvet kezdik beszélni.
Az egyik ad.
A másik fogad.
Mégis mindketten adnak.
Mindketten szeretnek.
Mindketten egyetlen szándékban egyesülnek.
Ezért mutat az emberiség minden szenvedése végső soron egyetlen korrekcióra.
Nem a világ korrekciójára.
Nem a körülmények korrekciója.
Hanem a szégyen korrekciója.
Az elválasztottság belső érzésének gyógyítása.
A fogadás átalakulása szeretetté.
És amikor ez a korrekció befejeződik, a kapuk, amelyek egykor zárva tűntek, kinyílni kezdenek.
A bőség, amely mindig is várt, végre kinyílhat.
A Házigazdának már nem kell elbújnia.
A Vendégnek már nem kell visszautasítania.
A teremtés kezdetétől előkészített lakoma végre élvezhetővé válik.
Szégyen nélkül.
Korlátozás nélkül.
Vég nélkül.
És abban a pillanatban a teremtmény rájön, hogy az évek, a küzdelmek, a titkolózások és a vágyakozás célja nem csupán az volt, hogy megkapja az ajándékot.
Hanem az, hogy méltóvá váljon arra, hogy szemtől szembe álljon az Adakozóval, és teljes szívéből fogadja az Ő szeretetét.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás