RABASH, 15. cikk (1986), „Sokak imája”
Ha a közösségben van néhány ember, aki elérheti a Teremtővel való Dvekut célját, és ez a Teremtőnek nagyobb örömet okoz, mintha ő maga részesülne a Teremtőhöz való közeledés jutalmában, akkor ő kizárja magát ebből. Ehelyett azt kívánja, hogy a Teremtő segítse őket, mert ez nagyobb elégedettséget hoz fentről, mint a saját munkája. Ezért imádkozik a közösségért, hogy a Teremtő segítse az egész közösséget, és adja meg nekik azt az érzést – hogy elégedettséget nyernek abból, hogy adhatnak a Teremtőnek, hogy elégedettséget hozhatnak Neki.
És mivel mindenhez alulról jövő ébredésre van szükség, ő adja az alulról jövő ébredést, mások pedig felülről kapják meg az ébredést, akinek a Teremtő tudja, hogy az a Teremtő számára előnyösebb lesz.
Noam Elimelech, Likutei Shoshana
Mindig imádkozni kell a barátunkért, mivel magunkért nem sokat tehetünk, mert „az ember nem szabadíthatja ki magát a fogságból”. De amikor a barátjáért kér, gyorsan meghallgatják. Ezért mindenkinek imádkoznia kell a barátjáért, és így mindenki a másik vágyán dolgozik, amíg mindannyiuk imájára válasz nem érkezik.
Legtöbben azt hisszük, tudjuk, mi az imádság.
Felfelé irányuló szavakat képzelünk el. Kéréseket, reményeket, áldásokat, hálát, könnyeket és kétségbeesés pillanatait képzeljük el. Elképzelünk egy embert, aki a Menny előtt áll, és segítséget kér.
De a spirituális imádság valami teljesen más.
Még jóval azelőtt kezdődik, hogy egyetlen szó is elhangzana.
Akkor kezdődik, amikor az ember őszintén szembenéz a valósággal, és felfedez egy igazságot, amely egyszerre fájdalmas és felszabadító: nem tudja megváltoztatni önmagát.
Nem kényszerítheti magát a szeretetre.
Nem kényszerítheti magát az adakozásra.
Nem kényszerítheti magát a kapcsolatteremtésre.
Saját erejéből nem emelkedhet saját természete fölé.
Ez a felfedezés nem kudarc.
Ez az ima kezdete.
A spirituális út akkor kezdődik, amikor az ember abbahagyja, hogy igaznak tűnjön, és elkezd őszinte lenni. Abbahagyja a látszat fenntartását, és elkezd feltárni, mi létezik valójában benne.
A Teremtő már lát minden rejtett számítást, minden önző vágyat, minden gyengeséget, minden félelmet, minden titkos gondolatot. Semmi sem rejthető el előle. Semmi sem szépíthető. Semmi sem igazolható.
Így a valódi imádság a teljes őszinteséggel kezdődik.
Az ember a Teremtő elé áll, és így szól:
„Nem tudom, hogyan kell szeretni.
Nem tudom, hogyan kell egyesülni.
Nem tudom, hogyan kell másokról úgy gondoskodni, ahogy magamról gondoskodom.
Még azokat a dolgokat sem kívánom igazán, amelyeket tudom, hogy kívánnom kellene.
De azt akarom, hogy Te változtass meg.”
Ez a kitárulkozás már imádság.
Ez a színlelés feladása már imádság.
Ez a hajlandóság arra, hogy ne rejtőzzünk tovább, már önmagában is ima.
Mégis, ez is csak a kezdet.
Mert a lelki ima legmélyebb titka az, hogy soha nem maradhat személyes.
A Teremtő csak egyetlen lelket teremtett.
Ő csak abban az egyetlen lélekben nyilatkozik meg.
Amit különálló egyénekként érzékelünk, az csupán egy egyetlen lelki valóság töredékei, amelyet azért törtek szét, hogy a szeretet és a kapcsolat révén tudatosan újjáépülhessen.
Ezért, bármennyire is őszinte legyen egy ember magánkiáltása, hiányos marad, ha elszakad a közösségtől.
Minden kísérlet, hogy egyedül haladjunk előre, végül falba ütközik.
Minden kísérlet, hogy megmentsük magunkat, végül tehetetlenséggel találkozik.
Minden kísérlet, hogy magunkban építsünk fel szellemiséget, végül ürességet tár fel.
És ez a felismerés valójában irgalom.
Mert az irányítja az embert arra a helyre, ahol az igazi ima születik.
Nem egy szívben.
Hanem a szívek között.
Az imádság valódi helye abban a térben létezik, ahol az elkülönült vágyak elkezdik keresni az egységet.
Amikor az egyik ember elkezd törődni a másik ember szellemi sikerével.
Amikor valaki elkezd viselni egy barátja terhét.
Amikor egy másik ember elkezd felelősséget érezni a körülötte lévők fejlődéséért.
Amikor sok ember elkezd egy közös célt kívánni.
Ott valami új jelenik meg.
Egy közös vágy.
Egy közös hiány.
Egy kollektív sóvárgás.
Sok szívből egyetlen szív kezd kialakulni.
És abban a szívben születik meg az imádság.
Ezért tanítják a bölcsek, hogy az embernek imádkoznia kell barátjáért.
Nem csupán azért, mert ez nemes cselekedet.
Nem csupán azért, mert ez jóság.
Hanem azért, mert ez az egyetlen hely, ahol az igazi imádság létezhet.
Az ember, aki saját magában ragadt, nem tud kiszabadulni.
Az ego egy börtön, amelynek falai belülről láthatatlanok.
Minden saját magunkért tett kérés azonnal beleszívódik az önszeretet végtelen számításába.
De amikor valaki őszintén kér valaki másért, valami rendkívüli történik.
Egy pillanatra kilép a börtönből.
Egy pillanatra felemelkedik önmaga fölé.
Egy pillanatra hasonlít a Teremtőre, aki csak az adásra gondol.
És abban a pillanatban megnyílnak az imádság csatornái.
Ezért hoz a barátunkért való imádkozás gyakran azt a választ, amelyet mi magunk is kerestünk.
Nem azért, mert a Teremtő az egyik embert a másikhoz képest előnyben részesíti.
Hanem azért, mert a másikért való imádkozás máris felemeli bennünket azoknak a szűk határoknak a fölé, amelyek megakadályoztak minket a fogadásban.
Fokozatosan egy figyelemre méltó átalakulás veszi kezdetét.
A szív elkezdi magában hordozni a többieket.
Küzdelmeik a szív küzdelmeivé válnak.
Előrehaladásuk a szív örömévé válik.
Hiányosságaik a szív saját hiányosságaivá válnak.
A „saját sikeremet” és „az ő sikerüket” elválasztó vonal kezd feloldódni.
Az ember elkezdi érezni, hogy saját lelki élete teljes mértékben mások életétől függ.
Rájön, hogy nem lehet igazán teljes, amíg mások elszakadva maradnak.
Egyedül nem érheti el az egységet.
Egyedül nem érheti el a szeretetet.
Egyedül nem kerülhet közel a Teremtőhöz.
Mert a Teremtő pontosan ott vár, ahol a szívek egyesülnek.
Ekkor maga az imádság is megváltozik.
Már nem az:
„Segíts nekem.”
„Javíts ki.”
„Közelebb hoz.”
Ehelyett az lesz:
„Köss össze minket.”
Köss össze a szívünket.
Köss össze a vágyainkat.
Köss össze a szándékainkat.
Adj nekünk képességet, hogy szeressük egymást.
Teremts közöttünk egy helyet, ahol lakozhatsz.
Ez az ima azért értékes, mert hasonlít a Teremtő saját vágyához.
A Teremtő kapcsolatot kíván.
A Teremtő az egységet kívánja.
A Teremtő a szeretetet kívánja.
A Teremtő az egyetlen lélek helyreállítását kívánja.
Amikor imádságunk összhangba kerül ezzel a vágyakozással, többé válik, mint egy kérés.
Részvétel lesz a teremtés legfőbb céljában.
És akkor valami még meglepőbb történik.
Az imádságra adott válasz nem mindig teljesülésként érkezik.
Néha mélyebb hiányként érkezik.
Erősebb vágyakozásként.
Fájdalmasabb sóvárgásként.
Egy tisztább tudatosság arról, hogy mi hiányzik még.
Először ez elutasításnak tűnik.
De később megértjük, hogy valójában ez egy válasz.
Mert minden valódi hiányosság egy edény.
Minden mélyebb vágy több teret teremt a Teremtő jelenlétének.
Néha a Teremtő megnöveli az éhséget, mielőtt feltárná a táplálékot.
Néha elmélyíti a vágyakozást, mielőtt feltárná a beteljesülést.
Néha növeli a szükségletet, mert szándékában áll azt valami örökkévalóval betölteni.
Így a spirituális út folyamatos párbeszéddé válik.
Megjelenik egy hiány.
Imádság támad.
A Teremtő válaszol.
Mélyebb hiány jelenik meg.
Ismét imádság támad.
Ismét válasz érkezik.
Fokozatosan kialakul egy élő kapcsolat.
Nem alkalmi kérésekből álló kapcsolat, hanem folyamatos párbeszéd.
Végül az imádság már nem esemény.
Létállapottá válik.
Az ember már nem vár különleges pillanatokra, hogy imádkozzon.
Imádságban él.
Imádságban jár.
Imádságban tanul.
Imádságban dolgozik.
Imádságban esik el.
Imádságban kel fel.
Minden helyzet lehetőséggé válik arra, hogy a Teremtő felé forduljon.
Minden akadály meghívássá válik a kapcsolat keresésére.
Minden zavar okká válik arra, hogy segítséget kérjen.
Minden találkozás lehetőséggé válik arra, hogy egy másik lelket hordozzon a szívében.
Ekkor kezdjük megérteni a napközbeni imádkozás jelentését.
Ez nem azt jelenti, hogy szünet nélkül ismételgetjük a szavakat.
Nem azt jelenti, hogy folyamatosan szóban kérünk.
Azt jelenti, hogy a szívünk irányát megszakítás nélkül fenntartjuk.
Folyamatos törődést mások lelki sikerével.
Folyamatos vágyakozást az egységre.
Folyamatos vágyat, hogy a szétválasztottság meggyógyuljon.
Folyamatos sóvárgást, hogy minden lélek visszatérjen közös forrásához.
Ez sokak imája.
Ez az imádság egy barátért.
Ez az imádság, amely soha nem ér véget.
Reggeltől estig, minden emelkedésen és minden lejtőn, minden sikerben és minden csalódásban a szív egy dolog felé irányul:
Hogy a szeretet legyőzze az elválasztottságot.
Hogy a kapcsolat legyőzze a megosztottságot.
Hogy a töredékek eggyé váljanak.
Hogy minden lélek megtalálja a helyét a nagyobb egészben.
És ezen mások iránti állandó törődésen keresztül fokozatosan valami rendkívüli épül fel.
Egy új szív.
Nem egy egyén szíve, hanem sok szívből összeállított szív.
Számtalan vágyból szőtt edény.
Kölcsönös törődésből kialakult szentély.
Egy hely, ahol a szeretet lehetségessé válik.
Egy hely, ahol a szétválasztottság meggyógyul.
Egy hely, ahol minden ember hordozza a másikat.
Egy hely, ahol mindenki imádkozik mindenkiért, és mindenki imádkozik mindenkiért.
Egy hely, ahol a Teremtő végre lakozhat.
És ebben a kinyilatkoztatásban az ember rájön, mi is volt mindig az imádság valódi értelme.
Nem azt kérni a Teremtőtől, hogy jöjjön közelebb hozzám.
Nem a saját sikeremet kérni.
Nem a saját javításomat kérni.
Hanem azt kérni, hogy mindannyian elég közel kerüljünk egymáshoz ahhoz, hogy a Teremtő kinyilatkozhasson közöttünk.
Akkor maga az élet válik imádsággá.
És maga az imádság válik szeretetté.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás