„Kérdés: Mi a különbség a mi világunk tudósa és a kabbalista között?
Válasz: A kabbalista ugyanúgy kutató, mint a mi világunk tudósa; csupán a kabbalista rendelkezik szélesebb körű ismereti eszközökkel. Felemelkedik állati természete fölé, és azt kutatja, amit „szellemi természetnek” nevezünk.
A mi világunk tudósai azt tanulmányozzák, ami születésüktől fogva bennük van, és ezért mindent a mi világunk keretein belül érzékelnek. A különbség a kabbalista és a mi világunk tudósa között csak a megértésük területén van. Ezért a kabbalista ugyanolyan tudós, csak a következő, felsőbb világgal foglalkozik.
Ha a mi világunkban a tudósnak minőségileg és mennyiségileg is fejlesztenie kell szokásos érzéseit és elméjét, a kabbalistának teljesen új vágyakat, gondolatokat és intellektust kell kialakítania, amelyeknek semmi közük a fizikai világhoz. A felsőbb világot ezekben az új vágyakban és gondolatokban érzékelik és kutatják, és ez a Kabbala bölcsessége.
Kérdés: Különféle eszközöket, például mikroszkópokat és távcsöveket hoztak létre ennek a világnak a tanulmányozására. Milyen eszközök állnak a kabbalista rendelkezésére?
Válasz: Maga a kabbalista! Belső érzékelésének kiterjesztése az egyetlen eszköze.”
Rav Dr. Michael Laitmantól, az orosz nyelvű kabbalaóráról, 2018. március 11.
A spirituális út akkor kezdődik, amikor az ember rájön, hogy az élet nem csupán valami, amit el kell viselni, élvezni, elől menekülni vagy megmagyarázni. Az élet kutatási területté válik. Minden érzés, minden gondolat, minden öröm, minden szenvedés, minden zavarodottság, minden emelkedés és minden leereszkedés egy hatalmas belső laboratórium részévé válik.
De ennek a kutatásnak az eszköze nem az emberen kívül található.
Nincs olyan mikroszkóp, amely feltárhatná a Teremtőt.
Nincs olyan távcső, amely megmutathatná a felső világot.
Nincs olyan külső eszköz, amely képes lenne mérni a ragaszkodást, a szándékot, az igazolást vagy a kapcsolatot.
Az eszköz maga az ember.
Pontosabban: az eszköz a szívben lévő pont – az a pici szikra, az az első ébredés, az a csendes belső igény, amely nem elégszik meg a hétköznapi élettel. Ez a lélek kezdete, egy teljesen új érzékelés magja. E pont körül kezd el rendeződni az egész élet.
Eleinte az ember azt gondolja, hogy az élet állapotai véletlenszerűek. Egyik nap inspiráltnak érzi magát, másik nap üresnek. Egyik pillanatban tele van hittel, a következőben elnyomja a nehézség. Néha közel érzi magát a Teremtőhöz, máskor úgy érzi, mintha minden eltűnt volna. De fokozatosan, ha spirituális megfigyelővé válik, kezdi látni, hogy semmi sem véletlen.
Minden állapot a szívben lévő pont fejlődése érdekében jön.
A leereszkedés nem ellentétes a szikrával.
A zavarodottság nem ellentétes a szikrával.
A szenvedés nem ellentétes a szikrával.
Még azok az örömök sem, amelyek azzal fenyegetnek, hogy elszakítják tőle, nem ellentétesek a szikrával.
Minden azért jön, hogy megtanulja, hogyan maradjon kapcsolatban.
Ez a spirituális megfigyelés lényege: nem elmerülni az állapotban, hanem megőrizni a Teremtővel való kapcsolódási pontot, és onnan vizsgálni mindent.
Lehet, hogy az ember gyönyörű emelkedésen van. Hirtelen tisztán lát. Látja, hogy minden, amit korábban szenvedett, szükséges volt. Megérti, hogy a korábbi sötétség felkészítette a jelenlegi tudatosságra. Igazolhatja a Teremtőt. Mondhatja, nem szlogenként, hanem belső felfedezésként: „Ez is Fentről jött. Ez is a fejlődésem érdekében volt.”
De pontosan akkor kezdődik a munka.
Mert a felemelkedést nem azért kapja az ember, hogy csupán élvezze. Ha csak élvezi, elveszíti az önszeretet miatt. A felemelkedés csak akkor válik spirituális anyaggá, ha a korrekcióra használja. Át kell tekintenie, meg kell figyelnie, kapcsolatba kell lépnie vele, és ki kell vonnia belőle minden lehetséges megkülönböztetést.
„A legvégéig ki kell szívnia belőle.”
Ez azt jelenti, hogy nem haladunk át az életen homályosan. Nem mondjuk: „Rossz hónapom volt, és most már jobban érzem magam.” Ez nem elég. A spirituális megfigyelő azt kérdezi: Mi történt pontosan abban a rossz állapotban? Milyen vágy tárult fel? Milyen gyengeség? Milyen függőség? Milyen illúzió? Milyen rejtett igény? Milyen elszakadás? Milyen szükség a Teremtőre?
És most, a felemelkedés során azt kérdezi: Mit adott nekem az a leereszkedés? Mit nem tudtam volna megérteni nélküle? Milyen gyengédséget teremtett? Milyen imát ébresztett fel? Milyen hamis önbizalmat tört meg? Milyen új kapcsolatot tett lehetővé?
Ekkor a korábbi rossz állapot és a jelenlegi jó állapot egyetlen céltudatos folyamatba egyesül.
Ez nem közönséges emlékezés.
Ez nem pszichológiai elemzés.
Ez lélekképzés.
Az ember elkezd összegyűjteni élete összetört részleteit, és a szív pontjához kapcsolja őket. Nem engedi, hogy szétszórt, értelmetlen, fájdalmas töredékek maradjanak. Összekapcsolja őket a Teremtő irányításával. Látja, hogyan született egy állapot a másikból. Látja, hogyan készítette elő a keserűség a tudatosságot. Látja, hogyan teremtette a sötétség a fény edényét.
És ezáltal a szív pontja növekedni kezd.
A szikra önmagában csak egy pont. Apró, szinte tehetetlen. Nincs teste, nincs húsa, nincsenek kifejlett erei. Mi ad neki testet? A zavarok.
Ez egy mély és megdöbbentő fordulat. Az ember azt gondolja, hogy a zavarok azért jönnek, hogy elpusztítsák a szellemiségét. De valójában, ha összekapcsolja őket a szikrával, azok pontosan az anyaggá válnak, amelyből a szellemiség épül fel.
Egy zavaros gondolat a megkülönböztetés anyagává válik.
A bukás az imádság alapanyagává válik.
A szenvedés a ragaszkodás alapanyagává válik.
Az öröm az éberség alapanyagává válik.
A gyengeség a Teremtőre való támaszkodás alapanyagává válik.
A kudarc az alázatosság alapanyagává válik.
A távolság a vágyakozás alapanyagává válik.
Semmi sem vész kárba.
De ez csak akkor történik meg, ha az ember éberen figyel a központi pontra: a Teremtővel való kapcsolatra.
Akár nagyobb örömöt, akár nagyobb szenvedést kap, a próba ugyanaz. Elfelejti-e a Forrást? Beleesik-e magába az érzelembe? Elragadja-e az édesség, vagy összetörik-e a keserűség? Vagy felhasználja-e a változást a ragaszkodás megerősítésére?
Ezért kell a spirituális megfigyelőnek fokoznia az érzékenységét. Eleinte csak a nagy állapotokat veszi észre: emelkedést, süllyedést, örömöt, nehézséget. De később apró mozgásokat kezd észrevenni önmagában – egy kis gondolatot, egy enyhe hozzáállás változást, egy finom büszkeséget, egy rejtett igényt, egy csendes panaszt, egy szelíd ébredést.
Elkezdi számolni őket: tik, tik, tik.
Minden mozdulat hasznossá válik. Minden részlet anyaggá válik. Minden belső ingadozás lehetőséget nyújt a kapcsolat megújítására.
Ekkor a felemelkedések és a leereszkedések már nem olyan hatalmas csapásokként érkeznek, amelyek napokra vagy hetekre eszméletlenné teszik. Kicsi, kontrollált, céltudatos mozdulatokká válnak. Már nem sodródik vakon az életben. Tudatosan kezd részt venni a saját fejlődésében.
Ezt nevezik keresésnek, mielőtt elveszítené.
A bölcs ember nem várja meg, amíg a kapcsolat eltűnik. Keres, amíg még kapcsolatban van. Vizsgálódik, amíg még van fénye. Átgondolja, amíg erő, tudatosság és megértés adatott neki. Mert a leereszkedés során, amikor a fény eltűnik, szinte semmit sem lehet tőle követelni. De a felemelkedés során mindent követelnek tőle.
Mit fog tenni az ajándékkal?
Saját magának fogja élvezni?
Vagy arra fogja használni, hogy előrehaladjon?
Ha a felemelkedést csak arra használja, hogy jól érezze magát, az üres héj lesz. De ha arra használja, hogy kijavítson, megfigyeljen, igazoljon, összekapcsolja a múltat és a jelent, megőrizze a kapcsolódási pontot, akkor több megkülönböztető képesség adódik hozzá.
És lassan az ember megváltozik.
Már nem csak azt kérdezi: „Hogy érzem magam?”
Azt kérdezi: „Mit tanít ez az állapot a szívemnek?”
Már nem csak azt kérdezi: „Miért szenvedek?”
Hanem azt: „Hogyan válhat ez a szenvedés kapcsolattá?”
Már nem csak azt kérdezi: „Miért estem el?”
Hanem azt: „Milyen edény tárult fel az esésben?”
Már nem csak azt kérdezi: „Hogyan térhetek vissza egy kellemes állapotba?”
Hanem azt: „Hogyan igazolhatom mélyebben a Teremtőt?”
Így születik meg az igazi spirituális kutató.
Az egész élet szent anyaggá válik. Semmi sem áll a munka kívül. A test, a vágyak, a gondolatok, a kapcsolatok, a csalódások, a hirtelen ihletek, a szégyen, az ellenállás, a tehetetlenség – mindez a szív pontja körül létezik annak fejlesztése érdekében.
Az ember egyszerre lesz laboratórium és eszköz.
Az állapotok adatokká válnak.
A szív pontja lesz a tengely.
A Teremtő lesz minden mögött rejlő rejtett Ok.
És a lélek lesz a helyesen összekapcsolt élmények élő eredménye.
Ez a spirituális megfigyelő munkája: az életben állni, és nem hagyni, hogy elnyeljen; mindent mélyen érezni, és mégis megőrizni a Forrást; szenvedni, és nem szakadni el; örülni, és nem felejteni; minden állapotot áttekinteni, és abból minden ízt, minden részletet, minden rejtett célt kiemelni.
Ekkor az ember rájön, hogy a Teremtő soha nem volt távol.
Ott volt a leereszkedésben.
Ott volt a felemelkedésben.
Ott volt a zavarodottságban.
Ott volt a tisztaságban.
Ott volt a keserűségben, amely előkészítette az édességet.
Ott volt a sötétségben, amely megalkotta a fény edényét.
És amikor mindezek az állapotok összekapcsolódnak a szikrával, a szikra életre kel.
Hús kezd rajta növekedni.
A szív pontja szellemi testté válik, az érzékelés edényévé, egy olyan hellyé, ahol a felső világ érezhető. Az ember már nem csupán hiszi, hogy minden a Teremtőtől származik. Kezd kutatni, megfigyelni, megkóstolni, saját kijavított érzékelése keretein belül ellenőrizni.
Ez az út nagy méltósága.
A hétköznapi vágyakból formált emberi lény új vágyakat kezd kialakítani. A világra született ember megkezdi a felsőbb világ érzékelésének elsajátítását. Az önszeretet mélyén eltemetett apró szikra lélekké kezd válni.
És mindez a megfigyelés hűséges, fájdalmas, gyönyörű munkáján keresztül történik.
Minden állapotot megfigyelni.
A kapcsolódási pontot megőrizni.
Igazolni a Forrást.
Kivonni minden részletet.
Mindent összekapcsolni a Teremtővel.
Nem hagyni, hogy az életben bármi is értelmetlenül múljon el.
Így születik a spirituális megfigyelő.
És így növekszik a lélek.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás