Az áttörés előtt

„….. És most a Teremtő iránti szeretetről fogunk beszélni. Először is tudni kell, hogy a szeretetet cselekedetekkel kell kiérdemelni. Amikor ajándékokat adunk barátainknak, minden egyes ajándék olyan, mint egy nyíl vagy egy golyó, amely lyukat üt barátunk szívében. Bár barátunk szíve olyan, mint a kő, mégis minden golyó lyukat üt benne. És a sok lyukból egy üreg keletkezik, és az ajándékokat adó szeretete belép ebbe a helybe.

A szeretet melege magához vonzza barátja szeretetének szikráit, majd a két szeretet összefonódik egy szeretetruhába, amely mindkettőjüket beborítja. Ez azt jelenti, hogy egy szeretet veszi körül és burkolja be őket, majd ketten eggyé válnak, mert a ruházat, amely beborítja őket, egyetlen ruha. Így mindkettő megszűnik.

Szabály, hogy minden új izgalmas és szórakoztató. Ezért miután az egyik megkapja a másiktól a szeretet ruháját, csak a másik szeretetét élvezi, és megfeledkezik az önszeretetről. Ekkor mindkettőjüknek csak a barátja gondozása okoz örömet, és nem tudnak magukkal törődni, mert az ember csak ott tud dolgozni, ahol örömöt talál.

Mivel mások szeretetét élvezi, és kifejezetten ebből merít örömöt, nem fog örömét lelni a saját magáról való gondoskodásban. Ha nincs öröm, nincs törődés és nincs hely a munkának…”

Rabash, Válogatott jegyzetek 759. Az ember mint egész

Van egy cél, ami bennünk rejtőzik – csendes, abszolút, elkerülhetetlen.

Hogy hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz.

Hogy elsajátítsuk a természetét: egy olyan szeretetet, amely nem számol, nem követel, nem tér vissza önmagához.

És mégis, minden bennünk ellene szól.

Fordítva születünk – bezárva egy akaratba, amely csak azt tudja, hogyan kell fogadni, számolni, és minden más rovására megvédeni önmagát. Minden mozdulat, minden gondolat, minden finom hajlam befelé hajlik. Még a legnemesebb szándékaink is hordozzák az önérdek csendes árnyékát.

Először nem vesszük észre.

Aztán lassan – kezdjük felismerni.

Kezdjük látni, milyen mélyen irányít minket ez a természet. Hogy még a szeretetünk is feltételes. Hogy még az adakozásunk is mértéktartó. Hogy minden kapcsolatot átszűr a kérdés: Mit nyerek vele?

És ez a felismerés fáj.

Mert ezzel párhuzamosan valami más is ébredni kezd – egy távoli érzés, hogy nem ez az, aminek lennünk kellene. Hogy a természetünk, amilyen, nemcsak másoknak árt, hanem magunknak is. Hogy elzár minket az elszigeteltségbe, elvágva attól a beteljesüléstől, amit üldözünk.

Ebből a feszültségből születik egy döntés.

Egy szükséglet.

A vágy, hogy mások legyünk.

De itt kezdődik az igazi kétségbeesés.

Mert bármennyire is próbálkozunk – bármennyire is őszintén szeretnénk megváltozni – rájövünk egy kegyetlen igazságra:

Nem tudjuk megváltoztatni magunkat.

Nem tudunk kilépni a saját természetünkből. Nem tudjuk kiirtani az egót, amely minden érzést, minden számítást, minden reakciót meghatároz. Nem tudunk önmagunktól a Teremtőhöz hasonlóvá válni.

És ez a felismerés nem intellektuális.

Ez ösztönös.

Éget.

Olyan pontra juttatja az embert, ahol úgy érzi, mintha egy lezárt kapu előtt állna, tudva, hogy azon túl fekszik maga az élet – de nincs kulcsa, nincs ereje, nincs módja, hogy kinyissa.

És akkor valami mélyebb kezd kialakulni.

Az a felismerés, hogy csak az, aki ezt a természetet teremtette, tudja átalakítani.

Hogy csak a Teremtő tud minket az Ő tulajdonságaival felruházni.

Hogy csak Ő tudja ezt a hatalmas, tomboló vágyat a fogadásra – és eltakarni, átirányítani, megszentelni a szeretet és az adás szándékával.

De a Teremtő rejtve van.

Nem tudunk közvetlenül hozzá közeledni.

Nem tudjuk érezni, nem tudjuk felmérni, és nem tudunk ellene dolgozni.

Így hát valami mást kapunk.

Egy helyet a gyakorlásra.

Egy helyet az építésre.

Egy kis csoportot.

Ebben a szűk, törékeny környezetben bontakozik ki az egész munka.

Itt, először, kezdjük tisztán látni magunkat – nem elszigetelten, hanem másokhoz viszonyítva. Itt az ego teljes kegyetlenségét mutatja meg: közönyét, felsőbbrendűségét, csendes kizsákmányolását még azoknak is, akikről azt állítjuk, hogy törődünk velük.

És mégis, itt is lehetségessé válik valami más.

Cselekedni kezdünk.

Nem azért, mert szeretetet érzünk – hanem pontosan azért, mert nem érezzük.

Adunk.

Melegséget mutatunk.

Fontosságról beszélünk.

Felemeljük a cél, a kapcsolat, a Teremtő értékét.

Mesterségesen.

Mechanikusan.

Majdnem becstelenül.

És mégis – minden cselekedet célba ér.

Mint a Rabash által leírt, a szívbe fúródó nyilak, minden erőfeszítés átszúrja a követ. Minden gesztus, bármilyen üresnek is tűnik, apró nyílást hoz létre. És ezeken a nyílásokon keresztül valami kezd átáramlani közöttünk – egy halvány melegség, egy kölcsönzött szikra, egy olyan szeretet tükröződése, amely még nem a miénk.

Kezdünk egy légkört teremteni.

Egy teret, amelyben a Teremtő létezhet.

Még mielőtt megismernénk Őt.

Még mielőtt éreznénk Őt.

Még mielőtt megértenénk, mit is kérünk valójában.

Olyan, mintha közénk vázolnánk Őt – egy élő szeretet- és adás-szabványt építenénk, amelyhez mérhetjük magunkat. És a különbségben, ami köztünk van, és amit építünk, feszültség növekszik.

Vágyakozás.

Szükség.

Ugyanakkor új érzékenység ébred.

Kezdünk félni önmagunktól.

Nem távoli, elvont módon – hanem a legapróbb cselekedetekben. Egy gondatlanul kimondott szóban. Egy pillantásban. Egy gondolatban, amely lekicsinyíti a barátunkat. Kezdjük érezni, hogy az egónk mindent megront, amihez hozzáér – hogy még az adakozási erőfeszítéseinket is eltorzítja.

És ez a félelem velünk jár.

Mert már valami mást is érzünk – egy lágyságot, egy gyengédséget a barátaink iránt. Egy csendes szeretet, amely ellentmond az ego állandó suttogásainak. Az ego gúnyolódik, lekicsinyít, elválaszt. De fölötte, ellene valami törékeny és valós kezd növekedni.

Egy kettősség.

Két erő, amely egy szívben él.

És mégis – nem tudjuk felszabadítani magunkat.

A vágyakozás és a tehetetlenség között ragadtunk. A szeretet és az önszeretet között. Az adni akarás és a venni akarás között.

És ennek a feszültségnek el kell érnie a csúcspontját.

Mert csak akkor, amikor az ember elviselhetetlenül világosan látja, hogy nem tud szeretni – hogy nem tud számítás nélkül adni –, hogy teljes mértékben a természete foglya –, csak akkor tör ki valami belőle.

Egy kiáltás.

Nem udvarias.

Nem mértéktartó.

Nem kontrollált.

Egy kiáltás, amely a tehetetlenség és a saját természet iránti gyűlölet legmélyebb pontjából fakad.

Egy követelés, hogy megváltozzon.

Hogy kiszabaduljon ebből a börtönből.

Hogy újjáalkossák.

Mintha az ember felhelyezné magát egy műtőasztalra – érzéstelenítés nélkül –, beleegyezve abba, amit tenni kell.

És ez az áttörés előtti pillanat.

Még nem szerelem.

Még nem adakozás.

Még nem hasonlóság a Teremtőhöz.

De egy igazi ima születése.

Egy ima, amely már nem szavakból áll – hanem maga a szükségszerűség.