„…..Van az önszeretet, van a Teremtő iránti szeretet, és van egy közbülső lépcsőfok, ami a mások iránti szeretet. A mások iránti szereteten keresztül jutunk el a Teremtő iránti szeretethez. Ez az értelme annak, amit Rabbi Akiva mondott: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat – ez a Tóra egyik legfontosabb szabálya.«
Ahogy az öreg Hillel mondta annak a nem zsidónak, aki így szólt hozzá: „Tanítsd meg nekem az egész Tórát egy lábon állva.” Azt felelte neki: „Amit te utálsz, azt ne tedd a barátoddal. A többit pedig menj, tanulmányozd.” Ez azért van így, mert mások iránti szereteten keresztül jutunk el a Teremtő iránti szeretethez, és akkor az egész Tóra és minden bölcsesség a szívében van…”
RABASH, Válogatott jegyzetek 410. Önszeretet és a Teremtő iránti szeretet
Minden emberi lényben rejtőzik egy tragédia.
Az ember egész életét bezárva élheti önmagában, és soha nem is tud róla. Keresheti az örömöket, a sikereket, az elismerést, a kényelmet, a biztonságot, a tudást és számtalan kielégülést, mégis bezárva marad saját érzéseinek szűk falai között. Lehet, hogy sikeresnek, intelligensnek, csodáltnak, sőt, szellemileg érdeklődőnek tűnik, de belsőleg egy apró pontra korlátozódik: önmagára.
Ez a teremtmény természetes állapota.
Csak egy ösztönös mérési rendszerrel születünk: keserű és édes.
Ami örömet okoz, azt jónak tartjuk.
Ami kellemetlenséget okoz, azt rossznak tartjuk.
Ez a bennünk élő állat teljes világa.
A test folyamatosan számol:
Mit nyerek?
Mit veszítek?
Mi kellemes?
Mi fájdalmas?
Mi hasznomra válik?
Mi fenyeget?
És az egész emberiség, minden kifinomultsága ellenére, általában ugyanebben a keretben működik. A formák kifinomultabbá, intellektuálisabbá, műveltebbé válnak, de az operációs rendszer változatlan marad. Mindent továbbra is az önérdek szerint mérnek.
De aztán egyesekben egy másikfajta éhség ébred fel.
Furcsa belső fájdalom jelenik meg, amelyet semmilyen világi kielégülés nem tud csillapítani. Egy kérdés kezd égni a hétköznapi élet alatt. Az ember hirtelen úgy érzi, hogy az öröm önmagában nem elég. Valami mélyebb dolog kezd figyelmet követelni.
Nem: „Mi az, ami jólesik?”
hanem: „Mi az igazság?”
Ez az ember születése a fenevadon belül.
Abban a pillanatban, amikor az ember elkezd az igazságot többre értékelni, mint a kényelmet, egy teljesen más élet kezdődik.
Eleinte ez az átmenet félelmetes.
Mert az igazság és a hamisság megkülönböztetése nem hízeleg az egónak. Nem azt kérdezi, mi az, ami élvezetes az én számára. Azt kérdezi, hogy az ember formája hasonlít-e a szeretet, az adakozás és a valódi kapcsolat minőségére. Azt kérdezi, hogy az ember csak önmagában él-e, vagy elkezdett-e kinyílni mások felé.
És ez a felismerés fájdalmas.
Az ember kezd rájönni, mennyire képtelen valójában a szeretetre. Hogy minden mozdulat természetesen befelé, az önmagával való törődés felé hajlik. Még a kedvesség is gyakran rejtett számításokat takar. Még a nagylelkűség is titokban teljesülést, elismerést, irányítást vagy érzelmi jutalmat keres.
Az ego nem csupán az örömöt kívánja. Azt kívánja, hogy a valóság középpontjában maradjon.
És itt kezdődik az igazi belső háború.
Mert a spiritualitást nem az önzés finomításával érik el. Hanem azzal, hogy felülemelkednek rajta.
A teremtmény nem léphet be a spirituális valóságba, miközben az önszeretet fogságában marad, mert a spiritualitás pontosan az én határain kívül létezik.
Ez az a nagy fordulat, amelynek a szív ellenáll.
Az ember azt hiszi, hogy a spiritualitást magánjellegű megvilágosodás, belső érzések, misztikus élmények vagy személyes kiteljesedés révén találja meg. De a spirituális világ csak akkor nyílik meg, amikor kilépünk önmagunkból, és másokon keresztül kezdjük érezni az életet.
Nem metaforikusan.
Hanem valójában.
A lélek ott épül fel.
Nem az elszigetelt énben, hanem a lelkek közötti kapcsolatban.
Ezért a mások iránti szeretet nem erkölcs, társadalmi idealizmus vagy pszichológiai jólét. A spirituális érzékelés törvénye. Másokkal való kapcsolat nélkül az ember spirituálisan vak marad, függetlenül attól, hogy mennyire intelligens vagy érzelmileg érzékeny.
Mert a hétköznapi kapzsiságon belül nem lehet magasabb valóságot érezni.
Az önszeretetben csak egy apró élet szikra van – egy halványuló gyertya, amely folyamatosan kialszik. Minden testi öröm eltűnik abban a pillanatban, amikor megkapjuk. Minden beteljesülés elhalványul. Minden eredmény elveszíti ízét. Minden birtoklás végül ürességet hagy maga után.
Miért?
Mert az önfogadás edénye természeténél fogva véges.
Csak egy apró mennyiséget képes befogadni, mielőtt elzsibbadna.
De a szellemi öröm ellentétes törvény szerint működik.
Csak akkor érezhető, amikor az ember kilép önmagából, és belép egy másik ember vágyába.
Amikor valaki valóban kapcsolatba lép egy másik emberrel – nem külsőleg, nem érzelmileg, hanem belsőleg –, valami csodálatos dolog kezdődik. A „én” és a „te” közötti határ elmosódik. A másik öröme a saját örömünkké válik. A másik fájdalma a saját fájdalmunkká válik. A másik beteljesülését belsőleg személyes beteljesülésként éljük meg.
És hirtelen megrepednek a börtön falai.
Az ember elkezd érezni az önmagán kívüli életet.
Ez a spirituális edény születése.
Nem az egyéniség megsemmisülése, hanem annak kiterjedése az önző elszigeteltség határain túlra.
A szív nagyobbá válik, mert most már sok szívben él.
Ezért végtelen a spiritualitás. Nem azért, mert az egyén önmagában válik végtelenné, hanem azért, mert a kapcsolaton keresztül részt vesz számtalan lélek életében, vágyában, hiányosságában, sóvárgásában és beteljesülésében.
Minden lélek tartalmaz egy darabot minden más lélekből.
És ezért minden igazi kapcsolat egy újabb darabot állít helyre a valóságból, amelyet egykor a szétválasztottság és az önszeretet összetört.
Ezért a magány az emberiség egyik legmélyebb sebének számít.
A lélek tudat alatt emlékszik arra, hogy a kapcsolatra teremtették.
Nem felszínes kapcsolatra, nem társadalmi közelségre, hanem egymásba való belső beilleszkedésre.
A Shechina – az Isteni Jelenlét – nem nyilvánul meg elszigetelt egyénekben. Azok között a szívek között lakozik, amelyek felülemelkednek az önérdekeken, és a kölcsönös adakozás felé törekednek.
Közöttünk.
Abban a láthatatlan hídban, amely akkor alakul ki, amikor egy ember őszintén kívánja a másik javát, anélkül, hogy abból saját haszna származna.
Ott, a lelkek közötti keskeny átjáróban, egy másik világ kezd megjelenni.
Az ember kezdi érezni, hogy a szeretet nem csupán érzelem. Hanem érzékelés. Ez egy új érzékszerv. Egy hatodik érzék, amely az önszeretet fölé épül.
És ezt az érzéket nem lehet egyedül fejleszteni.
Senki sem tudja saját hajánál fogva kihúzni magát az egoizmusból. Az önérdekbe szorult ember nem tud hirtelen önzetlen érzékelést teremteni ugyanazon önző természetéből kiindulva. Az átalakulás csak kapcsolatokon keresztül, a kapcsolódásra irányuló erőfeszítéseken keresztül, a törődés, a meghallgatás, a befogadás és mások belső világában való részvétel ismételt kísérletein keresztül történik.
Eleinte ezek az erőfeszítések mesterségesnek tűnnek.
Az ego hevesen ellenáll.
Azt kérdezi: Miért érdekeljen?
Mit nyerek vele?
Miért lenne más ember kiteljesedése fontosabb, mint a sajátom?
És ez az ellenállás feltárja száműzetésünk mélységét.
De pontosan itt, az önszeretet és a kapcsolódás közötti csatatéren születik meg az igazi ima.
Nem a szavak imája, hanem a hiány imája.
A lélekből kiáltás tör elő:
„Segíts, hogy megszabaduljak önmagamtól.”
És amikor ez a kérés teljesedik, megérkezik a segítség.
Fokozatosan új erő kezd működni az emberben. Előbbre kezdje helyezni az igazságot az élvezetnél. Az adás fontosabbá válik, mint az önmegvalósítás. Az ember benne kezd uralkodni a fenevad felett, ahelyett, hogy annak szolgálna.
A fenevad megmarad.
A fogadás vágya nem tűnik el. A test továbbra is érezni fogja a keserűt és az édeset. Az ego továbbra is vég nélkül számol. De most egy másik uralkodó jelenik meg fölötte. Az ember már nem engedelmeskedik automatikusan minden önző ösztönnek. Megszerzi azt a képességet, hogy természetét a szétválasztás helyett a kapcsolódás felé irányítsa.
Ez az igazi szabadság.
Nem a végtelen önkielégítés szabadsága, hanem a saját magunk rabszolgaságától való szabadság.
És akkor az ember felfedez valami elképzelhetetlent:
Minél inkább kilép önmagából, annál élőbbé válik.
Minél inkább részt vesz mások életében, annál nagyobbá válik a valóság.
Minél többet szeret, annál többet érez.
És ami egykor áldozatnak tűnt, kinyilatkoztatássá válik.
Mert az önszeretet falain kívül egy szellemi élet óceánja várja, hogy megérintsék.
Minden Fény.
Minden életerő.
A létezés minden mélysége.
Minden örök öröm.
Nem az elszigetelt énben, hanem a lelkek közötti élő kötelékben.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás