„….. Így már nem érdekel, hogy az igazság milyen is valójában; inkább az a cél foglalkoztat, amelyet ebben a pillanatban, a szeretet ruhájának szövés közben vágyok. Ebben az állapotban van egy döntő vonal a közepén, vagyis a cél az, ami mindig eldönti, hogy jobbra vagy balra forduljak.
És miután megszereztem ezt a fent említett ruhát, a szeretet szikrái azonnal ragyogni kezdenek bennem. A szív vágyakozni kezd a barátaimmal való egyesülésre, és úgy tűnik számomra, hogy a szemem látja a barátaimat, a fülem hallja a hangjukat, a szám beszél hozzájuk, a kezek átölelik egymást, a lábak körben táncolnak, szeretetben és örömben velük együtt, és túllépem a testi határaimat. Elfelejtem a barátaim és köztem lévő hatalmas távolságot, és a sok mérföldre kiterjedő föld sem állhat közénk.
Olyan, mintha a barátaim közvetlenül a szívemben állnának, és látnák mindazt, ami ott történik, és szégyellni kezdem a barátaim ellen elkövetett kicsinyes cselekedeteimet. Ekkor egyszerűen kilépek a testi hordozókból, és úgy tűnik számomra, hogy a világon nincs más valóság, csak a barátaim és én. Ezt követően még az „én” is megszűnik, és elmerül, összeolvad a barátaimmal, amíg fel nem állok, és kijelentem, hogy a világon nincs más valóság – csak a barátok…”
Rabash, 8. levél
Eljön egy pillanat a spirituális úton, amikor az ember kimerül attól, hogy magát cipeli.
Kimerül a mérlegeléstől, a számolgatástól, a védelmezéstől, az igazolástól, a védekezéstől.
Kimerül a folyamatos kérdezősködéstől:
Mi lesz velem?
Mit nyerek?
Sikerrel járok?
Beteljesülök?
Végre érzek majd valamit?
És ebben a kimerültségben egy csendes ima kezd felbukkanni valahonnan a szavaknál mélyebbről:
Vedd ki engem magamból.
Ne holnap.
Ne akkor, ha méltóvá válok.
Ne akkor, ha többet értek.
Hanem most.
Pont most.
Nincs többé múlt.
A múlt csak por, amely a szívet borítja a kudarc, a büszkeség, a szégyen és az önelégültség végtelen emlékeivel.
Nincs többé jövő.
A jövő csak az egoista képzelet egy másik birodalma, ahol az ember folyamatosan tárgyal magának jutalmakról.
Csak ez a pillanat van.
Ez az egyetlen élő pont, ahol az ember vagy a saját maga iránti szeretet fogságában maradhat, vagy feloldódhat a mások iránti szeretetben.
Így az ember elkezd küzdeni a jelen pillanatért, mintha magáért az életért küzdene.
Megpróbál elmerülni a barátok és a Teremtő közötti kapcsolatban itt és most, amíg saját elkülönült létezése el nem kezd halványulni, mint a köd a reggeli nap előtt.
Először ijesztőnek tűnik.
Mert az ego az önmegsemmisítést halálként értelmezi.
Üvölt.
Gúnyolódik.
Panaszkodik.
Figyelmet követel.
Hibákat keres a barátokban.
Okokat keres a szakításra.
Belső vitát folytat a szeretet, az egység és az átadás ellen.
Hirtelen minden rejtett ellenség egyszerre ébred fel: irigység, kritika, harag, lustaság, kétség, hidegség, büszkeség.
És nem véletlenül ébrednek fel.
Pontosan azért kelnek fel, mert az ember megközelítette a valóság kapuját.
Az ego nem tudja elviselni az eltűnést.
Nem tudja elviselni azt a valóságot, ahol a középpont már nem „én” vagyok.
Így hát belső háború kezdődik.
Egy szörnyű háború.
A szív egyik része fel akar oldódni a barátok vágyain, míg egy másik része kétségbeesetten kapaszkodik az önmagával való törődésbe, mint egy fuldokló ember, aki a tengerben egy törött faágba kapaszkodik.
De az ember már nem akar engedelmeskedni ezeknek a belső hangoknak.
Meghajol előttük, nem azért, mert egyetért velük, hanem mert megérti, hogy maga a Teremtő küldte őket.
És akkor, annak ellenére, hogy minden forr benne, ellentétes irányba fordul.
A szeretet felé.
A szolgálat felé.
A kapcsolat felé.
Csak erőt kér, hogy ne meneküljön el a küzdelemből.
Hogy ne meneküljön vissza az önszeretetbe.
Hogy ne zárják be újra a személyes számítások apró ketrecébe.
És lassan, szinte észrevehetetlenül, valami csodálatos kezdődik.
Egy új megfigyelő születik benne.
Átlátszó.
Csendes.
Tiszta.
Egy megfigyelő, aki nem követel magának semmit.
Egy megfigyelő, aki óvatosan, gyengéden lép be a barátok közé, anélkül, hogy irányítani vagy kihasználni akarná őket.
Hirtelen már nem úgy látja a testeket és a személyiségeket, ahogy korábban.
Már nem méri, ki okosabb, erősebb, gyengébb, közelebb vagy távolabb.
Csak egy dolgot kezd el látni: a szellemiség iránti vágyukat.
Belső fájdalmukat.
Az igazság iránti sóvárgásukat.
Tehetetlenségüket a Teremtő előtt.
Csendes kiáltásaikat.
A szívük törékeny pontjait.
És ő ezeket a vágyakat fel akarja vinni, mint egy áldozatot.
E vágyak szolgájává akar válni.
Nem jutalomért.
Nem elismerésért.
Még csak nem is a szellemi kiteljesedésért.
Hanem egyszerűen azért, mert maga a szeretet fontosabbá vált, mint az én.
És ezekben a pillanatokban valami benne meglágyul és kinyílik.
A másoktól elválasztó falak összeomlani kezdenek.
A távolság eltűnik.
A barátok a szívében kezdenek élni.
Hiányosságaik az ő hiányosságai lesznek.
Vágyakozásuk az ő vágyakozásává válik.
Imájuk az ő imájává válik.
És a saját „énje” elkezdi feloldódni ebben a közös vágyban, mint egy csepp víz, amely belép a végtelen óceánba.
Aztán hirtelen megérti:
A Teremtő soha nem rejtőzött távoli mennyek mögött.
A Teremtő végig a barátok közötti kapcsolatban várt.
És az Ő felé vezető út pontosan az önfeledtségben rejtőzött.
Pontosan abban, hogy kilépünk önmagunkból.
Pontosan az ésszerűséget meghaladó szeretetben.
Ekkor a hála könnyekként tör elő a szívből.
Köszönöm, hogy segítettél elfelejteni önmagamat.
Köszönöm, hogy megmutattad önmagammal való törődésem csúfságát.
Köszönöm minden zavart, minden leereszkedést, minden belső harcot, ami arra kényszerített, hogy az igazi kapcsolatért kiáltsak.
Köszönöm, hogy nem hallgattál az egoista imáimra.
Köszönöm, hogy megtanítottál arra, hogy a lélek csak mások iránti törődésből épül fel.
És akkor csak egy félelem marad az emberben.
Egy szent félelem.
Eleget tettem-e a barátokért?
Tényleg szerettem-e őket?
Elszalasztottam-e a lehetőségeket, hogy támogassam őket, megerősítsem őket, vigyázzak rájuk, imádkozzak értük?
Kihasználtam-e minden pillanatot, amit a Teremtő adott nekem, hogy kilépjek önmagamból, és belépjek őkbe?
Mert végül semmi más nem marad.
Nem a dicsőség.
Nem a tudás.
Nem a teljesítmények.
Még a személyes spiritualitás sem.
Csak az a mértékű szeretet, amelyet az embernek sikerült felépítenie a saját természete fölé.
Csak az a mérték, amennyire sikerült eltűnnie mások vágyai között.
Csak az a mérték, amennyire a barátok és a Teremtő közötti szeretet átjárójává vált.
És ezért az ima minden eltelt pillanattal egyszerűbbé és tisztábbá válik:
Segíts, hogy teljesen megfeledkezzek magamról.
Segíts, hogy a barátokban éljek.
Segíts, hogy csak az irántad érzett vágyukat érezzem.
Segíts, hogy számítás nélkül szolgáljak.
Segíts, hogy feltétel nélkül szeressek.
Segíts, hogy olyan mélyen eltűnjön a kapcsolatban, hogy már ne legyen „én” és „ők”, hanem csak egy közös szív, amely irántad vágyakozik.
És hadd ne hagyjam el soha ezt a pillanatot.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás