A halottak feltámasztásának kísérlete

„Kérdés: Hogyan fejleszthetjük ki az iránti érzékenységünket, hogy másokat megértsünk?

Válasz: Az iránti érzékenységünk úgy fejlődik ki, hogy megpróbálunk és erőfeszítéseket teszünk arra, hogy meghajoljunk a megfelelő környezet előtt, és a külső környezetet ahhoz kapcsoljuk, hogy összekapcsolódjanak, és én szolgáljam őket. A velük szembeni jóindulatú és jóságos hozzáállásom révén felfedezem a Teremtőt a forma egyenértékűségének törvénye szerint.

Minél inkább igyekszem jót tenni a környezetnek, annál inkább felfedezem a Teremtőt, mert Ő jó és jóságos a gonoszokhoz és a jókhoz egyaránt. Ezért nekem is igyekeznem kell mindenkit így kezelni.

A gonoszok azok, akik igyekeznek jók lenni, de jelenleg a gonosz uralma alatt állnak. Azáltal, hogy különböző módon fedezem fel hozzájuk való hozzáállásomat, felfedezem a Teremtőt, és azt, hogy milyen mértékben kell hozzá igazodnom.

A vizsgálat és a tisztázás csak a környezetre vonatkozóan lehetséges. Nincs más hely, ahol találkozhatnék a Teremtővel, láthatnám Őt, és felmérhetném, miben különbözöm Tőle. Formája a nagyközönségben vagy a csoportban, azaz a környezetben, a világban nyilvánul meg, így a világ (Olam) az elrejtése (Alam – amelynek héberül ugyanaz a gyökere) a Teremtőnek.

Amennyire igyekszem jobban bánni a világgal, és ennek megfelelően megváltoztatni magam, annyira fedezem fel ott a Teremtőt. Nincs más hely, ahol érezhetném Őt, mivel Nincs formája. Azzal, hogy megváltoztatom magam, másképp kezdek bánni a világgal, vagyis jobb módon, és ennek megfelelően kezdek rájönni, hogy a világ az a Shechina, ahol Ő, a Teremtő lakozik (Shochen).”

Rav Dr. Michael Laitmantól, a Napi Kabbala Óra előkészítéséből, 2014. május 26.

Minél inkább igyekszik az ember valóban teljesíteni a spiritualitásba való belépés feltételeit, annál lehetetlenebbnek tűnik az út. Eleinte azt képzeljük, hogy az erőfeszítés, a kitartás, a megértés és az ihlet végül elég lesz. Az ember azt hiszi, hogy ha mélyebben tanul, őszintébben szeret, odaadóbban támogatja a barátait, és teljesebben feláldozza magát, akkor valahogy megnyílnak a kapuk.

De fokozatosan, fájdalmasan egy másik kép rajzolódik ki.

Minél inkább megpróbálja felébreszteni a barátait, annál inkább rájön, milyen mélyen van mindenki bezárva önmagába. Minél inkább igyekszik másokat a szeretetre, a kapcsolódásra és a Teremtőhöz való hasonlóságra ösztönözni, annál inkább látja, milyen tehetetlen valójában az emberi természet. A szavak gyönyörűen hangzanak. Az arcok bólintanak egyetértésképpen. A szívek egy pillanatra megindulnak. Mégis mindez alatt ott marad egy néma bénulás, egy rejtett hitetlenség, hogy az igazi átalakulás egyáltalán lehetséges-e.

Az a személy, aki őszintén másoknak akar szolgálni, aki alattuk akar állni és felfelé vinni őket, ahogyan az alapzat viszi az épületet, félelmetes magányt kezd érezni. Megpróbál olyan lenni, mint Mózes, aki a nép terhét a szívén viseli, folyamatosan aggódik a fejlődésükért, és minden szempontból keresi, hogyan támogathatná mindegyiküket. Semmit sem akar magának. Csak azt akarja, hogy a többiek felülemelkedjenek önmagukon, és közelebb kerüljenek a Teremtőhöz.

De ehelyett úgy kezdi érezni, mintha szellemileg halottak vennék körül.

Nem gonosz emberek. Nem kegyetlen emberek. Hanem olyanok, akik a saját természetükben alszanak. Mint félig élő lelkek, akik láthatatlan falak mögé vannak zárva. A szeretetről, az adakozásról, az egységről és a hitről beszélnek, de belülről nem hiszik igazán, hogy lehetséges elmenekülni az önszeretetből. A szellemiség előtt állnak, mint foglyok egy vaskapu előtt, amiről már elfogadták, hogy soha nem nyílik meg.

És ez a felismerés széttépi a szívet.

Mert ebben a szakaszban az ember már megértett valami félelmetes és abszolút dolgot: a szellemiséget csak másokon keresztül lehet elérni. Egyedül nem lehet felfedni a Teremtőt. Egyedül nem lehet kilépni az önszeretetből. A spirituális világot kifejezetten a kapcsolaton belül, mások kijavított vágyain belül, a kölcsönös ébredésben, a kölcsönös vágyakozásban és a magasabb erő előtti kölcsönös megadásban érzékeljük.

Így hát, amikor az ember a barátokra néz, és gyengeséget, közömbösséget, kimerültséget, beletörődést és az egoizmus feletti emelkedés képtelenségét látja, úgy érzi, mintha maga az egész út halna meg a szeme előtt.

A fájdalom elviselhetetlenné válik, mert már megértjük, hogy maga az észlelés hibás. Értelmileg tudjuk, hogy a többiek valójában tökéletes lelkek, akik kapcsolódnak a Teremtőhöz. Tudjuk, hogy minden romlás csak a saját észlelésünkben létezik. Tudjuk, hogy maga a valóság már teljes, már kijavított, már tele van az összetartozás fényével.

De a szív még nem látja ezt.

A szem még mindig a széttöredezettséget látja. Az elszakadást. Az élettelenséget. Lelkek, eltemetve az önmagukkal való törődés nehéz földje alatt. Barátok, csapdába esve önmagukban, képtelenek mozogni, képtelenek sírni, képtelenek még azt is felismerni, hogy börtönben vannak.

És ennek az ellentmondásnak a gyötrelme lesz az igazi ima szülőhelye.

Mert „a bírónak csak az van, amit a szeme lát.” Az ember nem tud színlelni. Nem kényszerítheti magát arra, hogy érezzen egy olyan valóságot, amelyet még nem érzékel. Őszintén kell reagálnia arra, ami előtte áll. És ami előtte áll, az az önszeretet sarában fuldokló emberiségnek tűnik, amely egyre mélyebbre süllyed önmagában, anélkül, hogy ereje lenne kiszabadulni.

Az ember belsőleg kinyújtja kezeit a többiek felé, megpróbálva kiszabadítani őket. Könyörög, bátorít, átölel, inspirál, magyaráz, támogat, vár, megbocsát, és újra megpróbálja. De újra és újra ugyanazt a borzalmas igazságot fedezi fel: egyetlen emberi lény sem rendelkezik azzal az erővel, hogy egy lelket feltámasszon az egoizmusból.

A halott nem élesztheti fel a halottat.

És akkor végül valami eltörik belül.

Nem a külső erőfeszítés. Nem a felelősség. Nem a barátok iránti szeretet. Azok megmaradnak. Ami eltörik, az a rejtett hit, hogy az emberi erő képes a lelki újjászületésre.

Az ember hirtelen rájön, hogy minden erőfeszítése, minden megértése, minden odaadása, minden bölcsessége és minden könnye tehetetlen a vele született természete ellen. Az ego nem csupán egy rossz szokás. Hanem egy teljes börtön. Egy lezárt sír. Egy erő, amely erősebb magánál az emberi akaratnál.

És ez a felismerés lesújtó.

De pontosan itt, ebben az elviselhetetlen tehetetlenségben kezd valami tiszta kialakulni.

Először válik valósággá a Teremtő felé irányuló kiáltás.

Nem formális szavak. Nem szép mondatok. Nem begyakorolt kérések. Hanem a szív legmélyéből jövő kiáltás. A teljes szükségszerűségből született kiáltás. Az ember már nem a szellemiséget kéri, mint eredményt, dicsőséget, megértést vagy érzést. Az életért könyörög. Azért könyörög, hogy ereje legyen újraéleszteni a lelkeket, amelyek halottnak tűnnek előtte. Azért könyörög, hogy barátai felébredjenek. Azért könyörög, hogy a Teremtő leheletet fújjon a kőből faragott szívekbe.

Mert most végre megérti:

Csak egy csoda menthet meg minket.

Csak a Teremtő tud kihúzni egy embert az önszeretetből.

Csak a felsőbb erő tud feltámasztani a halottakat.

És talán ezért szent ez a kétségbeesés.

Mert amíg az ember nem jut el a teljes felismerésig, hogy nem tudja megmenteni sem magát, sem másokat, imája még mindig megosztott, még mindig keveredik az önbizalommal, még mindig titokban a saját erejére támaszkodik. De amikor minden illúzió összeomlik, amikor az ember teljes tisztasággal látja, hogy az emberi természet önmagában képtelen szeretni, képtelen az igazi adakozásra, képtelen önmagából kiszabadulni – akkor a szív végre készen áll egy őszinte kiáltásra.

Egy kiáltás nem a tudásért.

Nem a jutalomért.

Nem a szellemi elérhetőségért.

Hanem azért, hogy a Teremtő Maga jöjjön el, és véghezvigye azt, amit egyetlen teremtett lény sem tud egyedül megtenni:

Hogy feltámassza a halottakat.