Mennyire fontos ez számodra?!

„….. Az ember természete olyan, hogy képes lemondani egy kisebb élvezetről azért, hogy egy nagyobbat kapjon cserébe. Ennélfogva ebben nincs valódi választás. Más a helyzet azonban azzal, aki azért dolgozik, hogy adakozzon, kizárólag az igazság miatt, vagyis mert az igazi út egyedül az adakozásért végzett munka. Ebben van választás, mert az ember az igazság útját választja annak ellenére, hogy ebből semmilyen élvezete nem származik, és bár ezen az úton szenvedés van. Mindezt csak azért, mert az igazságot akarja választani (ahogy írva van: „Legyen táplálékom keserű, mint az olajbogyó, ha a Teremtő kezéből kapom”).
Meg kell értenünk, hogy ha valaki a Tórával és a Micvákkal [parancsolatokkal] jutalomért és büntetésért foglalkozik, és nem az adakozás érdekében, akkor elégedett azzal a hittel, amellyel rendelkezik, mivel a test természete az, hogy féljen a szenvedéstől és keresse az élvezetet. Emiatt nincs szüksége arra, hogy elnyerje a Teremtő nagyságát, hiszen miért lenne szüksége arra, hogy megismerje a Teremtő nagyságát?
Más szóval, nincs szüksége arra, hogy megismerje a Teremtő nagyságát, ha jutalomért és büntetésért szolgálja a Teremtőt, mert a Király nagysága nem olyan ok, amely arra kötelezné őt, hogy növelje a Tórában és a Micvákban végzett munkát, mivel nincs kapcsolat a kettő között. Inkább a munka oka a jutalomban és büntetésben való hit mértékétől függ.
Ezzel szemben az, aki az adakozás érdekében dolgozik — vagyis akinek a testében az a természet van, hogy képes alárendelni magát annak, aki nagyobb nála, és ereje van szolgálni azt, aki nagyobb nála —, annál egyedül a Teremtő nagyságának mértéke kötelezi őt a munkára. Amilyen mértékben hisz a Teremtő nagyságában, olyan mértékben van ereje dolgozni…”
RABASH, Vegyes jegyzetek 326. Az ember munkája

Az emberi élet célja nem pusztán a túlélés, a siker, a szaporodás, a javak felhalmozása vagy egy tiszteletreméltó emlék hátrahagyása. E világ minden zaja alatt, minden eredményünk és csalódásunk mélyén ott ég egy sokkal mélyebb kérdés az emberi szívben:
Miért lettem megteremtve?

És a bölcsek válasza egyszerre félelmetes egyszerűségében és fenséges mélységében:
Azért teremtettek minket, hogy hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz.
Nem külsőleg. Nem rituálékon, szavakon vagy külsőségeken keresztül. Hanem belül — a természetünkben, azokban a tulajdonságokban, amelyekből gondolkodunk, érzünk, szeretünk és a valósághoz viszonyulunk.

A Teremtő abszolút szeretet.
Abszolút adakozás.
Abszolút törődés másokkal.
Egy erő, amely végtelenül ad, végtelenül fenntart, végtelenül szeret, minden önérdek nélkül.

És mi?
Mi ennek teljes ellentétei vagyunk.
Bennünk minden ösztönösen azt számolja:
„Mit nyerek ebből?”
„Hogyan szolgálja ez az érdekeimet?”
„Hogyan védhetem meg magam?”
„Hogyan érezhetem magam beteljesültnek?”

Még a kedvességünk mögött is gyakran láthatatlan számítások rejtőznek.
Még a szeretetünk is sokszor fizetséget követel.
Még az áldozataink is titokban elismerésre várnak.

Önmagunk börtönében születünk meg.
És ez az ellentét a mi természetünk és a Teremtő természete között nem hiba.
Szándékos.
Azért lettünk az Ő ellentéteinek megteremtve, hogy egy napon szabad választásból, tudatos erőfeszítésből, kétségbeesésből, imából és belső háborún keresztül önállóan akarjunk hasonlóvá válni Hozzá.
Ez az igazi emberré válás jelentése — „Ádám”, a „Domeh”, „hasonló” szóból.

De ez az átalakulás nem egy apró korrekció.
Nem önfejlesztés.
Nem arról szól, hogy valamivel erkölcsösebbé vagy türelmesebbé váljunk.
Ez az egyik természet halála és egy másik megszületése.
A teremtés teljes működési rendszerének megfordítása.
És itt kezdődik az igazi probléma.
Mert nem értjük igazán, hogy mit kérünk.

A lehetetlen kérés

Az ember könnyen mondhatja:
„Spiritualitást akarok.”
„A Teremtőt akarom.”
„Az igazságot akarom.”

De vajon értjük, mit jelentenek valójában ezek a szavak?

Hasonlóvá válni a Teremtőhöz azt jelenti, hogy fokozatosan elveszítünk minden kötődést az önérdekhez.
Hogy megszűnünk önmagunkért élni.
Hogy nem saját nyereségünk alapján mérjük többé a valóságot.
Hogy jutalom nélkül szeretünk.
Hogy elismerés nélkül adunk.
Hogy birtoklás nélkül törődünk.
Hogy a kapcsolatért, az életért és másokért létezünk.

Valóban ezt akarjuk?
Vagy csupán a spiritualitást akarjuk mint az ego újabb tulajdonát?
Újabb eredményt?
Újabb élvezetforrást, biztonságot, felsőbbrendűséget vagy értelmet?

A tragédia az, hogy az ego még a Teremtőt is képes önmaga szolgálatába állítani.
Az ember tanulhat évtizedeken keresztül úgy, hogy belül titokban pontosan ugyanaz marad.
Mert az igazi spiritualitás pontosan ott kezdődik, ahol az ego többé semmibe sem egyezik bele.
És ezért hagyják el oly sokan végül ezt az utat.
Nem azért, mert a bölcsesség hamis.
Nem azért, mert a Teremtő elutasította őket.
Hanem mert végül megértették, mit követelnek valójában tőlük.

Az ego sok mindent elvisel:
tudást,
fegyelmet,
misztikát,
tanulást,
hagyományokat,
inspirációt,
még a szenvedést is.
De saját lecserélését nem képes elviselni.

Abban a pillanatban, amikor az ember kezdi megérteni, hogy a spiritualitás a saját önszeretetének trónjáról való lemondást jelenti, belső rettegés ébred fel.
Mert a kérdés többé nem az:
„Akarom-e a spiritualitást?”
Hanem:
„Akarom-e megszüntetni önmagamat mint a valóság középpontját?”
És nagyon kevés ember hajlandó ezt a kérdést őszintén feltenni magának.

Nem vágyhatunk arra, amit nem ismerünk

A bölcsek valami rendkívül fájdalmas dolgot magyaráznak:
Az ember természeténél fogva nem képes vágyni a spiritualitásra.

Miért?
Mert a spiritualitás ellentétes a természetünkkel.
Nem úgy ébredünk fel reggelente, hogy önzetlen szeretetre vágyunk.
Nem kívánjuk ösztönösen a feltétel nélküli adakozást.
Nem sóvárgunk természetesen arra, hogy feloldjuk egoista számításainkat.
Ahogy egy öt ujjal született ember sem ébred fel kétségbeesett vággyal egy hatodik ujj után, úgy mi sem tudunk őszintén vágyakozni valamire, ami teljesen kívül áll a belső tapasztalatunkon.

Az egoizmusban születünk meg, mint a hal a vízben.
Nem is tudjuk, hogy létezhet másfajta létforma.
Minden gondolatunk, érzésünk, számításunk és vágyunk az önérdekből fakad.
Még a képzeletünk sem képes kiszabadulni ebből.
Hogyan vágyhatna tehát egy egoizmusba zárt teremtmény arra, ami az egoizmuson túl létezik?

Ez a nagy paradoxon.
Még a spiritualitás iránti vágy is a Teremtőtől kell hogy jöjjön.
Még a segítségért való kiáltás is már az Ő ajándéka.
De a Teremtő ezt az ajándékot csak egyetlen feltétellel adja:
A vágynak abszolúttá kell válnia.
Nem részlegessé.
Nem intellektuálissá.
Nem feltételessé.
Nem időszakossá.
Hanem élet-halál szükségletté.

Hogyan juttatja el a Teremtő az embert az igazi szükséghez?

Nem kényelemmel.
Nem pusztán inspirációval.
Hanem erőfeszítéssel.
Évek belső munkáján keresztül.
Zavarodottságon keresztül.
Kudarcokon keresztül.
Azon keresztül, hogy újra és újra ütközünk saját képtelenségünkkel szeretni.
Azon keresztül, hogy ismételten megpróbálunk az önérdek fölé emelkedni — és felfedezzük, hogy nem tudunk.

És ez a folyamat nem történhet meg egyedül.
Az ember egyedül mindig igazolni fogja önmagát.
Mindig menekülni fog.
Mindig kompromisszumot köt.
Mindig lejjebb szállítja a mércét.
Mindig visszatér az önszeretethez.

Ezért készítette elő a Teremtő a spirituális környezetet.
Azok könyveit, akik már végigjárták ezt az utat.
A tanítót, aki elérte és képes vezetni.
És ami a legfontosabb:
a csoportot.

A spirituális csoport nem társasági klub.
Nem egyszerű barátság.
Nem érzelmi támogatás.
Hanem laboratórium az egoizmus megsemmisítésére és egy új természet megszületésére.
Ez az a spirituális méh, amelyben egy új ember formálódik.

Csak ott kezdheti el az ember felfedezni, hogy ki is ő valójában.
Mert az ego kizárólag másokkal való kapcsolatban tárul fel teljesen.
Az ember azt hiheti, hogy szereti az emberiséget.
De képes-e szeretni azt a barátot, aki figyelmen kívül hagyja?
Aki ott sikeres, ahol ő kudarcot vall?
Aki figyelmet kap helyette?
Aki megsérti a büszkeségét?
Aki nem értékeli őt?

Ott, ezekben az ütközésekben kezdődik az igazság.
Az ego úgy emelkedik fel, mint egy vadállat, amely a királyságát védi.
És az ember hirtelen felfedezi:
„Nem tudok szeretni.”
„Nem tudok adakozni.”
„Nem tudok valóban törődni másokkal.”
„Nem tudok megszabadulni önmagamtól.”
Ez a felismerés nem kudarc.
Ez az igazság kezdete.

Az igazi ima pillanata

A Teremtő csak egyetlen dologra vár:
Egy valódi szükségre.
Nem szép szavakra.
Nem filozófiai megértésre.
Nem külső cselekedetekre.
Hanem egy kiáltásra a tehetetlenség mélyéről.

Az embernek végül el kell jutnia oda, hogy meglássa: az egoizmus nem pusztán kellemetlen — maga a börtön.
Egy fullasztó ketrec.
Egy erő, amely elválasztja őt a Teremtőtől,
másoktól,
az igazságtól,
a szeretettől,
magától az élettől.

És ez a felismerés csak komoly erőfeszítésen keresztül válik elviselhetetlenné a barátok szeretetében és szolgálatában.
Nem elméletben.
Nem érzelmekben.
Hanem gyakorlatban.
Befektetni beléjük.
Támogatni őket.
Gondolni az előrehaladásukra.
Fontosabbnak tartani a Teremtővel való kapcsolatukat, mint a saját kényelmünket.

Ekkor az ego félelmetes erővel ébred fel.
Ellenáll.
Gúnyolódik.
Számolgat.
Gyűlöl.
Igazol.
Vádol.
Menekül.

És ezen a háborún keresztül az ember lassan kezdi megérteni:
„Az egóm az én fáraóm.
Az egóm az én száműzetésem.
Az egóm az az erő, amely megakadályozza, hogy belépjek a Teremtő világába.”

És végül, elegendő erőfeszítés, elegendő csalódás, elegendő ütközés után saját szeretni képtelenségünkkel, egy új kiáltás születik:
„Teremtő — ments meg önmagamtól.”
Nem azért, mert a spiritualitás szép.
Nem azért, mert inspiráló.
Nem azért, mert élvezetet ígér.
Hanem mert nélküle maga az élet válik lehetetlenné.
Ez az ima valódi megszületése.

Mennyire fontos ez számodra?

Ez a kérdés áll minden ember előtt, aki a spiritualitás felé közeledik.
Nem az:
„Mennyit tudsz?”
„Mióta tanulsz?”
„Mennyire inspirált vagy?”
„Mennyire spirituálisnak látszol?”

Hanem:
Mennyire fontos ez számodra?
Valóban a Teremtőhöz való hasonlóság életed középpontja?
Feladnád érte a büszkeségedet?
Az irányításodat?
Az önfontosságodat?
A személyes számításaidat?
Az igazadhoz való ragaszkodást?
A kapni akarásodat?
A valóság uralásának vágyát?

Beleegyeznél abba, hogy a szeretet és az adakozás áttetsző csatornájává válj jutalom nélkül?
Akkor is ezt az utat választanád, ha senki sem csodálna érte?
Ha senki sem értene meg?
Ha az egód semmit sem kapna?
Valóban a Teremtő természetét akarod — vagy csupán azokat az élvezeteket, amelyeket az egód a spiritualitástól remél?

A Teremtő türelmesen vár a tisztánlátásra.
És csak amikor az ember teljes belső bizonyosságra jut — amikor a spiritualitás szükségesebbé válik számára a levegőnél, amikor a Teremtővel való kapcsolat fontosabbá válik magánál az életnél is, amikor az egoizmusból való menekülés elviselhetetlen szükséggé válik — akkor történik meg a csoda.

A Teremtő megadja az új természetet.
A királyi öltözetet.
A szeretet erejét.
Az adakozás erejét.
A Hozzá való hasonlóság erejét.
És akkor születik meg először igazán az ember.