„….. Az ember természeténél fogva olyan befogadó edényekből áll, amelyeket „önszeretetnek” nevezünk, ami a gonosz hajlam, és egyben a szívében lévő pontból is áll, ami a jó hajlam. Amikor az ember elkezd adakozni, azt Iburnak tekintik, az Avra [átment] szóból. Ezért tapasztal felemelkedéseket és leereszkedéseket, és ezért bizonytalan. A környezet befolyásolja, és képtelen legyőzni azt.
Ezért amikor az ember olyan környezetbe kerül, ahol az emberek számunkra idegen munkát végeznek, vagyis önszeretetet, az önszeretet felébred benne, és a rejtőzködésből a nyilvánosságra kerül, és átveszi az irányítást a test felett. Ekkor az ember képtelen bármit is tenni azon kívül, ami a befogadóját érinti.
Amikor olyan környezetben halad át, ahol az emberek adakozó munkát végeznek, a benne lévő Jákob felébred, és a rejtőzködésből a nyilvánosságra kerül. Ekkor az adakozás munkái irányítják a testet. Vagyis ekkor, amikor visszatekint, és látja, hogy mielőtt elért volna a jelenlegi állapotába, mennyire elmerült az önszeretetben, nem tudja megérteni, hogyan lehet valaki ennyire alacsony szinten lenni, és hogyan lehet elégedettséget meríteni olyan alantas dolgokból, amelyek nem illenek egy felnőtthez, aki alantas és megvetendő vágyak és gondolatok között építi fel házát. Megsértik ezek a vágyak és gondolatok, ahol egykor a háza állt.
De később, amikor elhalad a bálványimádás kapui előtt, vagyis amikor olyan környezetbe kerül, ahol önszeretettel foglalkoznak, az ő benne lévő Ézsau újra felébred, és kinyújtózik, hogy kijöjjön. Ez nap mint nap, újra és újra megismétlődik a munkásban. Aki keményebben dolgozik, óráról órára átélheti ezeket a változó állapotokat…”
RABASH, És a gyermekek küzdöttek benne
Két élet egy szívben
Minden ember magában hordozza két ellentétes világot.
Az egyik világ lefelé, befelé húz, az önérdek, az önvédelem, az önfontosság és az önszeretet felé. Minden dolgot egy kérdés szerint mér: Mit nyerek vele?
A másik világ csendes, szinte rejtett. Egy apró szikra, amely nem elégszik meg a hétköznapi létezéssel. Valami tiszta, örök és igaz után sóvárog. Számítás nélküli szeretetre vágyik, az önérdeket meghaladó kapcsolatra, a Teremtőhöz való hasonlóságra.
Ez a két világ nem él békében egymás mellett.
Eleinte az ember nem is érzi az ellentmondást. Normálisan él. Dolgozik, eszik, alszik, építi az életét, az örömöket keresi, fél a fájdalomtól, elismerést keres, és ezt „életnek” nevezi. Minden rendezettnek és érthetőnek tűnik. Az ego természetesen és csendesen uralkodik, mint egy király, akit soha nem kérdőjeleztek meg.
Aztán egy nap valami felébred.
A szív egy pontja lélegzetet vesz.
Hirtelen az ember már nem tud teljes mértékben átadni magát a hétköznapi életnek. Valami belülről suttogja, hogy a létezésnek mélyebb célja kell, hogy legyen. Kezdi érezni, hogy az összes öröm, amit egykor üldözött, nem tudja igazán betölteni. A dolgok, amelyek egykor értelmesnek tűntek, kicsinek, üresnek, átmenetinek tűnnek.
És itt kezdődik a küzdelem.
Nem azért, mert az ego háborút akar.
Az ego tökéletesen elégedett volt azzal, hogy egyedül uralkodik.
A küzdelem azért kezdődik, mert az igazság apró szikrája az egész embert akarja uralni. A szív egy pontja már nem hajlandó tovább eltemetve maradni az önszeretet alatt. Egy másikfajta életet követel.
És azonnal az egész belső természet fellázad ellene.
A szörnyű felfedezés
A spirituális út nem békével kezdődik.
Ütközéssel kezdődik.
Az ember rájön, hogy megosztott önmagával szemben.
Az egyik pillanatban az igazság, az adakozás, a tisztaság és a szeretet után vágyakozik. A következő pillanatban önző gondolatokba, büszkeségbe, vágyakozásba, irigységbe, haragba, becsületvágyba, kimerültségbe és közönybe süllyed. Az egyik órában a szentséghez közel érzi magát; a következőben újra az egoizmusba merül.
Ez az instabilitás nem kudarc.
Ez a születés.
A lélek két ellentétes erő között alakul ki.
Vannak pillanatok, amikor a magasabb törekvés erőteljesen felébred. Ilyenkor az ember szégyenkezve és hitetlenkedve tekint vissza korábbi vágyaira. Nem tudja megérteni, hogyan építhette fel egykor egész belső otthonát ilyen szűk és alantas vágyakba. Ami egykor értékesnek tűnt, most szánalmasnak látszik.
De aztán bekövetkezik az ellenkező állapot.
Az ego ismét félelmetes erővel ébred fel. A régi vágyak visszatérnek. A testi örömök hirtelen újra ízletesek lesznek. A büszkeség felkúszik. Az önelégültség lángol. Az ember újra úgy érzi, hogy uralkodni, irányítani, kapni, uralni és kizárólag saját maga számára élvezni akar.
Így hát egyik oldalról a másikra ingadozik.
Újra és újra.
Néha minden nap.
Néha óránként.
Ez a spirituális fejlődés rejtett munkája.
Miért növekszik a küzdelem
A legtöbb ember soha nem tapasztalja meg igazán ezt a háborút.
Nem azért, mert rosszak lennének, hanem mert a mélyebb folyamat még nem ébredt fel bennük. Az a személy, aki teljes mértékben a hétköznapi egoista természetében él, viszonylag békében maradhat önmagával. Lehet, hogy külső problémáktól szenved, de belsőleg még mindig egyetért az önszeretet alapjával.
De amint a szívben lévő pont felébred, a béke eltűnik.
Minél jobban halad az ember a javulás felé, annál hevesebben növekszik benne az ellentmondás.
Miért?
Mert a cél nem az ego megsemmisítése.
A cél az átalakulása.
A befogadási akarat szándékosan jött létre. Ez a teremtés lényege. Nélküle nem lenne önálló lény, nem lenne létezés érzése, egyáltalán nem lenne teremtés.
A probléma nem az, hogy az ego létezik.
A probléma az, hogy egyedül uralkodik.
A spirituális út ezért nem az önmegsemmisítés útja, hanem a belső átalakulásé: ugyanaz a hatalmas vágy, amely egykor csak önmagáért élt, végül meg kell tanulnia úgy élni, hogy hasonlítson a Teremtőhöz.
És ez nem történhet meg felszínesen.
Az egónak először meg kell mutatnia teljes erejét.
Az önhatalom illúziója
Az út elején az ember még mindig azt hiszi, hogy képes kijavítani önmagát.
Ez az illúzió szükséges.
Enélkül soha nem kezdene bele.
Így hát küzd. Tanul. Erőfeszítéseket tesz. Visszafogja magát. Elemezi önmagát. Megpróbál felülemelkedni az önzésen. Megígéri magának, hogy holnap végre sikerrel jár.
És minden alkalommal újra elbukik.
Először azt gondolja, egyszerűen nem próbálkozott elég keményen.
Aztán még keményebben próbálkozik.
Ismét elbukik.
Ismét feláll.
Ismét összeomlik.
Lassan, fájdalmasan, évekig tartó belső munkával egy borzalmas felismerés kezd kialakulni:
Nem tudom megváltoztatni magam.
Nem azért, mert gyenge.
Nem azért, mert nincs elég intelligenciája.
Nem azért, mert nincs elég fegyelme.
Hanem azért, mert maga az ego az, aki megpróbál elmenekülni az ego elől.
A fogoly megpróbálja kiszabadítani magát, miközben fogoly marad.
És ez lehetetlen.
Szent kétségbeesés
Ezt a felismerést kétségbeesésnek hívják.
Nem közönséges kétségbeesés.
Nem depresszió.
Nem az élet iránti reménytelenség.
Ez egy szent kétségbeesés, amely abból születik, hogy az önmegváltás minden lehetőségét kimerítettük.
Az ember eljut egy olyan állapotba, ahol végre meglátja az igazságot: az ego soha nem fogja saját erejéből kijavítani önmagát.
És furcsa módon ez a kétségbeesés a valódi remény kezdete.
Mert csak akkor jelenik meg hely a Teremtő számára, amikor az önbizalom teljesen összetörik.
Amíg az ember titokban azt hiszi: „Én fogok uralkodni. Sikerrel járok. Meg fogom javítani magam,” addig csapdában marad önmagában.
De amikor valóban meglátja tehetetlenségét, valami mélyreható történik.
Felkiáltás tör elő.
Nem külső, szavakból álló kiáltás, hanem a lélek mélyéről jövő belső sikoly.
Segíts nekem.
És először is, a kérés őszinte.
Nem elméleti.
Nem filozófiai.
Nem vallási szokás.
Szükségszerűség.
Mint egy fuldokló ember, aki levegő után kapkod.
Minden bukás örökkévalóvá válik
A spirituális út ezer ilyen szembesülésből épül fel.
Minden kimerültség.
Minden sikertelen kísérlet.
Minden megaláztatás a saját egó előtt.
Minden tehetetlen éjszaka.
Minden pillanat, amikor meglátjuk, hogy még mindig az önszeretet uralkodik.
Ebből semmi sem veszik kárba.
Minden küzdelem nyomot hagy a lélekben.
Egy spirituális emlék.
Egy tisztázás.
Egy mélyebb felismerés arról, hogy mi is valójában az ego, és mi is valójában a Teremtő.
Lassan ezek a felismerések egy teljes megértéssé állnak össze:
Csak a Teremtő képes végrehajtani a korrekciót.
És mégis, az embernek minden erőfeszítést meg kell tennie, mintha minden rajta múlna.
Ez a paradoxon a spirituális munka lényege.
A környezet szerepe
Senki sem éli túl egyedül ezt az utat.
A környezet határozza meg, melyik erő ébred fel az emberben.
Ha önszeretet, versengés, büszkeség és testi megszállottság értékei veszik körül, az ego azonnal felemelkedik és átveszi az irányítást. A belső Ézsau természetesen felébred, mert a világ folyamatosan táplálja.
De amikor az ember olyan emberek közé helyezi magát, akik az önérdek felett az adakozásra, a kapcsolódásra, az igazságra és a szeretetre törekednek, egy másik erő ébred fel benne.
A szív pontja táplálékot kap.
Ezért függ a spirituális fejlődés teljes mértékben a környezettől.
Az emberek befolyásolható lények. Felveszünk vágyakat a körülöttünk lévőktől. Elkezdjük értékelni azt, amit a környezetünk értékel. A környezet prioritásai szerint gondolkodunk. Belélegzünk a légkörébe.
Ezért a lélekért folyó harc nagyrészt a befolyásért folyó harc.
A kérdés nem csupán az: Mit akarok?
A mélyebb kérdés az:
Ki alakítja azt, amit akarok?
Az igazi vágy növekedése
Eleinte az ember azt gondolja, hogy a szellemiség azt jelenti, hogy nyugodtabbá válik, elszakad a testiségtől, kevesebbel is megelégszik.
De végül rájön, hogy ez nem az igazi szellemi növekedés.
Az igazi növekedés akkor következik be, amikor az igazság iránti vágy elviselhetetlenné válik.
Amikor a Teremtőhöz való hasonlóság iránti vágy erősebben kezd égni, mint minden földi vágy.
Amikor a szív eléri azt az állapotot, amelyet így írnak le: „amíg nem hagy aludni.”
Nem a világi ambíciók miatt.
Hanem azért, mert a lélek már nem tudja elviselni az adakozás minőségétől való elszakadást.
Ez a vágy nem természetes.
Fokozatosan épül fel a küzdelem, az erőfeszítés, a kétségbeesés, az imádság és a környezet hatása révén.
És minél nagyobbá válik a vágy, annál világosabban fedezi fel az ember, hogy egyedül képtelen teljesíteni azt.
A Teremtő győz
Végül a küzdelem elér a végső intenzitását.
A két erő szembeáll egymással az emberben.
Az egyik önuralmat követel.
A másik a Teremtőhöz való hasonlóságra vágyik.
Az ember maga áll közöttük, kimerülve az évekig tartó csatától, illúzióktól megfosztva, büszkeségétől megfosztva.
És akkor valami megváltozik.
Már nem azt kéri, hogy ő nyerjen.
Azt kéri, hogy a Teremtő nyerjen.
Ez a fordulópont.
A győzelem nem az emberé.
Hanem a benne cselekvő Teremtőé.
És akkor kezdődik a csoda:
Az ego nem tűnik el.
A befogadni akarás vágya továbbra is hatalmas marad.
De most mindkét erő együtt kezd működni.
A befogadás ereje és az adás ereje egyesül a megtisztult lélekben. Pont az az erő, amely egykor elválasztotta az embert a Teremtőtől, lesz az az anyag, amelyen keresztül a Teremtővel való összetartozás épül fel.
Maga Ézsau is átalakul.
A sötétség a fény hordozójává válik.
A távolság közelséggé válik.
És kiderül, hogy a végtelen belső háború, amely egykor pusztításnak tűnt, valójában egy örök lélek felépítése volt.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás