Egész életünk arra irányul, hogy kielégítsük vágyaikat, vagy hogy várjuk azt a pillanatot, amikor vágyunk találkozik az örömmel, mint például az első korty víz, amit szomjúságtól haldokolva iszol. De az örömöt csak abban az első pillanatban érezzük, amikor a vágy és az öröm találkozik. Amint az öröm behatol a vágyba, azonnal elkezdi semlegesíteni a vágyat, és következésképpen az örömöt is.
Még a szexuális öröm is, amely annyira erős, hogy minden öröm gyökérének tekintik, csupán egy pillanatig tart. Ezután az embernek más módszerekre kell gondolnia, hogy kielégítse magát. Így mindig kénytelenek vagyunk valamit üldözni, mert ezt a találkozást a vágy és az öröm között nevezzük életnek.
E nélkül a folyamatos unszolás nélkül, amelynek célja az öröm bevonása a vágyba, az embert nem lehet élőnek tekinteni, mert nincs miért élnie. Valójában, ha az ember nem tudja kielégíteni vágyát, hajlandó lesz véget vetni az életének. Az emberiség azonban el fog jutni egy olyan pontra, ahol az emberek így fognak érezni, de erőtlenségük miatt még az életüket sem lesznek képesek elvenni, hogy véget vessenek szörnyű állapotuknak. Mit tegyünk tehát?
Baal HaSulam azt mondja, hogy csak egy megoldás van: „Az egoista befogadás helyett el kell jutnunk az adakozásig. Töltsd meg magad adakozással, mert soha nem fogod tudni kielégíteni magad a fogadással. Kipróbáltad és saját magad is láttad. De elárulok neked egy titkot: van egy módszer, amely képes lesz arra, hogy tökéletes, korlátlan örömöt érezz. Ez olyan beteljesülést ad neked, amely mindent magában foglal, még azt is, ami ezen élet határain túl fekszik. De tudnod kell, hogy ez a beteljesülés nem az egoista fogadáson keresztül történik, hanem az adakozáson keresztül. Mert minden, ami az emberi tulajdonságaidhoz tartozik, kívül van rajtad – mások vágyában vagy lelkében.”
E Ezt jelenti Baal HaSulam, amikor azt mondja: „Kóstold meg, és lásd, hogy a Teremtő jó.” Próbáld ki, és nézd meg magad, hogy az adás (a Teremtő) beteljesülés, jóság és tökéletesség. És akkor végtelen vágyat és végtelen beteljesülést fogsz érezni.
A Kabbala tudományának egyetlen célja az, hogy az embert ebbe az állapotba vezesse.
Rav Dr. Michael Laitman blogjából, 2009. augusztus 5.
A valóság szerkezetében rejtőzik egy titok – egyfajta spirituális „szabadalom”, olyan precíz, olyan kompromisszummentes terv, hogy ha az ember nem fedezi fel, akkor a vágy, a beteljesülés és az üresség végtelen körforgására van ítélve.
Arra vagyunk teremtve, hogy fogadjuk.
Keresünk, vágyakozunk, végül elérjük – és abban a pillanatban, amikor megérintjük a beteljesülést, az kicsúszik az ujjaink közül.
Az öröm elhalványul.
A vágy eltűnik.
És újra üresek maradunk.
Ez nem hiba.
Ez törvény.
Így az embert – csendesen, szinte akaratlanul – egy másfajta munkába vezetik.
Egy munkába, amelynek nincs íze.
Nincs jutalma.
Nincs indoka.
Egy munkába, amely olyan, mintha sötétben járnál, lépésről lépésre, anélkül, hogy tudnád, hová vezet.
És mégis – pontosan ebben a sötétben kezd kialakulni valami.
Először úgy érzed, egyedül vagy.
Fáradtan, közömbösen, bezárkózva érkezel. Semmi sem hat rád.
De aztán – leülsz mások közé.
Szavakat, töredékeket, benyomásokat hallasz. Látsz bennük valamit – egy kis emelkedést, egy másik irányt, egy furcsa melegséget.
És hirtelen… valami benned reagál.
Nem te hozod létre.
Nem te irányítod.
Egyszerűen csak lenyűgöz.
És ebből a benyomásból – elkezdesz mozogni.
Elkezdesz erőfeszítéseket tenni.
De ha őszinte vagy, látod:
Az az erőfeszítés nem a tiéd.
Neked adták.
Kölcsönkaptad.
A környezet ébresztette fel.
És itt valami finom – de forradalmi – dolog tárul fel:
Nem idegen üzemanyaggal dolgozol.
A sajátodat építed.
Mert ha te befolyásolod a környezetet, és a környezet befolyásol téged – minden visszatér hozzád.
Minden a tiéd lesz.
És akkor valami még mélyebb dolog válik világossá:
Jó, hogy nem látsz.
Jó, hogy a Teremtő rejtve van.
Mert ha kinyilatkoztatná magát – azonnal ragaszkodnál az örömhöz.
Függővé válnál.
Rászoknál.
Irányítottá válnál.
Elveszítenéd a szabadságodat.
Elveszítenéd önmagadat.
Így helyette – egy másik utat kapsz.
Nem közvetlen fényt.
Hanem visszatükröződő fényt.
Nem beteljesülést.
Hanem a beteljesülés felé vezető mozgást.
És ez a mozgás – az a minden.
Mert lassan, fokozatosan valami benned kezd irányt váltani.
Ahelyett, hogy befelé fordulnál – elkezded kifelé fordulni.
Felé.
És itt kezd kibontakozni a „titok”.
Ha megpróbálom magamat betölteni – az öröm eltűnik.
De ha Őt töltöm meg – az öröm megmarad.
És nem csak megmarad – hanem növekszik.
Kiterjed.
Végtelenné válik.
Mert most már az edény nem az enyém.
Az Övé.
Korlátlan.
„Ő készíti elő nekünk az edényét… és minél többet adok, annál jobban élvezem.”
De ezt nem lehet intellektuálisan megtanulni.
Meg kell élni.
Ciklusokon keresztül.
Kapsz egy ébredést.
Egy érzést.
Egy közelséget.
És abban a pillanatban – a kés élén állsz.
Magadhoz veheted.
Élvezheted.
Pihenhetsz benne.
És akkor – eltűnik.
Üresebbé téve téged, mint korábban.
Vagy – elveheted azt az ébredést és előrevetítheted.
Használhatod, hogy építs valamit: Nem azért, hogy maradj – hanem hogy továbblépj.
- Erősítsd a környezetet
- Mélyítsd a szándékot
- Készülj fel a következő lépésre
És ha kudarcot vallasz?
El fogsz bukni.
Ürességet fogsz érezni – még mélyebbet, mint korábban.
De ez nem kudarc.
Ez növekedés.
Mert az edény kitágult.
És lassan elkezded felismerni egy egyetlen kritikus pontot:
A kapcsolat pillanatát.
Azt a pillanatot, amikor valami felülről megérint téged.
És minden egy kérdésen múlik:
Befogadod magadba?
Vagy áthaladsz rajta – előre?
Ez az egész gyakorlás.
Ez a rejtett munka.
Megtanulni abban a pillanatban állni – és helyesen választani.
És ahogy haladsz előre, valami rendkívüli kezd kialakulni:
Egy második rendszer benned.
Az egyik oldalon:
A természetes vágyad a befogadásra.
A másikon:
Egy apró pont… csendes, kitartó… ami valahova magadon túlra húz.
Ez a pont növekszik – de csak ha táplálod.
És csak kívülről táplálható: Mert minden lélek összekapcsolódik.
- A csoportból
- A tanulásból
- A közös törekvésből
Ami megszakadt, az csak a kapcsolat volt.
És amikor megpróbálsz – akár csak kissé is – újra kapcsolódni – magadba vonzod annak a magasabb egységnek az erejét.
És aztán, egy nap – valami megváltozik.
Már nem csak az átvételnek állsz ellen.
Kezded megérteni az Adót.
Nem azt, amit ad – hanem azt, hogyan ad.
Mint egy gyermek, aki eleinte csak tejet akar – és később kezdi megérteni az anyát.
A szándékát.
A gondoskodását.
A rendszerét.
És akkor megjelenik egy új vágy:
Nem az öröm befogadása – hanem azzá válni, aki adja.
És ez a végső fordulat.
Fogod a befogadási vágyadat – és ahelyett, hogy felhasználnád a vételre – egy teljes adományozási rendszert építesz belőle.
Nem kölcsönzött.
Nem külső.
Belső.
Élő.
Újraépíted magadban: a Teremtő mintáját.
Nem az Ő lényegét – hanem az Ő kapcsolatát.
Az Ő adásmódját.
Az Ő másik felé irányuló mozgását.
És akkor valami elképzelhetetlen történik:
A fogadásod már nem választ el téged.
Összeköt téged.
Mert már nem magadért van.
Így pedig a körforgás megszakad.
Nem a vágy elnyomásával – hanem az irányának átalakításával.
Ez a titok.
Nem az, hogyan fogadj el vég nélkül – hanem az, hogyan adj vég nélkül.
És abban az adásban – felfedezni egy beteljesülést, ami nem múlik el, egy életet, ami nem szakad szét, egy mozgást, ami soha nem áll meg.
Egy élet, amely kiterjed – határ nélkül, megszakítás nélkül, vég nélkül.
A Munka az alapja
És mégis, mindez egyetlen, kényes feltételen nyugszik: a Teremtő nagyságán.
Ha a Teremtő teljes nagyságában jelenne meg előtted – akár abszolút jóságként, akár elsöprő hatalomként –, természetesen adnál Neki. Nem szeretetből, hanem elkerülhetetlenségből.
Élveznéd az adást.
És ez elég lenne ahhoz, hogy „igaznak” válj.
De ez nem a te igazságod lenne.
Nem a te elérésed lenne.
Ezért Ő el van rejtve.
És ez a rejtőzködés nem távollét – hanem meghívás.
Mert ha Ő el van rejtve, akkor nagyságát fel kell építeni.
El kell érni.
Belsőleg fel kell emelni.
Csak két erő létezik:
A te fogadási akaratod.
És a Teremtő fontossága.
Bármelyik is nagyobb – az uralkodik.
És mivel Ő elrejtőzik, egy lehetőséget hagy neked:
Hogy az Ő fontosságát a természeted fölé emeld.
Ez az igazi munka.
Hogy felépítsd Őt.
Hogy a semmiből emeld fel – a végtelenbe.
Amíg a te érzékelésedben Ő nem lesz minden.
És akkor valami elképesztő dolog tárul fel:
„Te teremtettél engem.”
Nem a valóságban – hanem a te elérésedben.
Mert a munkád nélkül, a felemelkedésed nélkül Ő nem létezik számodra.
El van rejtve, mintha nem is létezne.
És az erőfeszítésed révén – életre hívod Őt.
És akkor – adhatsz.
Adhatsz.
Szerethetsz.
És ebben – kapod.
Mint egy menyasszony, aki ad egy nagyszerű vőlegénynek – külsőleg ad.
Belsőleg – mindent kap.
Nem a cselekedet határozza meg az igazságot – hanem a szándék.
És ezért elengedhetetlen a rejtőzés.
Mert csak a rejtőzésben emelkedhetsz fel.
Csak a rejtőzésben választhatsz.
Csak a rejtőzésben válhatsz olyanokká, mint Ő.
A csoporton keresztül.
A barátokon keresztül.
Az Ő fontosságának emelésére irányuló közös erőfeszítésen keresztül.
Vonzol egy finom erőt – egy átalakító fényt – amely nem tárja fel Őt, hanem felépíti nagyságát benned.
Csendesen.
Gyengéden.
Kitartóan.
És akkor valami rendkívüli történik:
Kezded érezni, hogy a Teremtő formát ölt benned.
Nem tárul fel – hanem kialakul.
Felépül.
Megszerzed.
„Megszereztél engem.”
„Te alkottál engem.”
Mert megőrizted a rejtettséget – és fölé építetted a szeretetet.
Építetted az adakozást.
Építetted a kapcsolatot.
És ebben az állapotban – adsz Neki.
És adsz.
És adsz.
És cserébe – végtelen beteljesülést kapsz.
Nem azért, mert elvettél – hanem azért, mert azzá váltál.
És ez a munka alapja.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás