Amíg Ő nem válaszol

„….. A Kiterjesztő szándéka az, hogy az alacsonyabb rendűek élvezetet nyerjenek. Az ember azonban éppen ellenkezőleg használja a Tórát: azt akarja, hogy a Teremtő élvezzen örömöt. Ezt az erőt a Tórából, abból a fűszerből nyeri. Ebből következik, hogy harcol a Teremtővel, vagyis a Teremtő azt akarja, hogy az ember élvezzen örömöt, az ember pedig azt akarja, hogy a Teremtő élvezzen örömöt.

Így tehát a Tórát az eladóval ellentétes irányban használja. Erről azt mondták, hogy a Teremtő így szól: „Fiaim legyőztek engem.” Vagyis harcolnak az ellen a fogadási akarat ellen, amelyet a Teremtő a szívükbe vésett, ahol ha az ember győz, a Teremtő boldog.

Ebből következik, hogy a Teremtő Tórája a teremtés céljának megfelelő, és „az Ő Tórája” az, amikor az ember a fűszer céljából használja a Tórát, amikor a Tórát azért veszi magához, hogy örömet szerezzen a Teremtőnek. Ezért kapta a Tóra az ember nevét.

A Tóra a használatáról kapta a nevét: ha valaki a Teremtő szándékával akarja befogadni a Tórát – hogy jót tegyen teremtményeivel –, hogy azok örömüket leljék benne, akkor azt „a Teremtő Tórájának” nevezik, amikor a Tóra a Teremtő vonalát követi. Ha valaki azért veszi át a Tórát, hogy megkapja az adás erejét, ezt az ember szándékának tekintik, ahol az ember elégedettséget akar adni Teremtőjének, és akkor ezt az ő Tórájának tekintik…”

Rabash, Válogatott jegyzetek 502. Ha az ember győz, a Teremtő boldog

A valóságban csak egy gondolat létezik.

Egyetlen, teljes, tökéletes szándék: jót tenni teremtményeinek.

Ebben a gondolatban minden már létezik.

Ebben a gondolatban már teljesek, beteljesültek, átöleltek vagyunk.

Semmi sem hiányzik. Semmi sem törött.

Nincs kezdet, nincs vég, nincs távolság.

És mégis…

Nem érezzük ezt.

A távolság, ami nem létezik

Egész életünk egy furcsa paradoxonon belül bontakozik ki:

Már a tökéletességben vagyunk – de úgy érezzük, el vagyunk rejtve.

Máris a Teremtő teljes szeretetében vagyunk – de ürességet, zavart, elszakadást tapasztalunk.

Ez a szakadék nem a valóságban van.

A mi érzékelésünkben van.

És ez a szakadék… ez a sötétség, ez a hiány – nem hiba.

Hanem egy meghívás.

Az első igazság: Miért nem érezzük Őt

A rejtőzködésnek van egy törvénye.

Ahol magunk iránti vágy van, ahol kapni szándék van, ott – a Fény nem tud behatolni.

Ott a Teremtő nem érezhető.

Nem azért, mert Ő nincs jelen – hanem mert mi ellentétesek vagyunk.

És lassan, türelmesen, könyörtelenül – Ő ezt tanítja nekünk.

Ő újra és újra arra késztet minket, hogy megkérdezzük:

Mi a szándékom?

A hely, ahol el kell kezdenünk

Először azt gondoljuk:

„A Teremtő elrejtőzik előlem.”

De ez csak a kezdet.

Mert az igazi munka akkor kezdődik, amikor egy új megértés ébred fel:

Nekem kell magamra vállalnom a rejtőzködést.

Nem várni rá.

Nem szenvedni alatta.

Hanem elfogadni.

Sőt még több:

Úgy élni, mintha egyáltalán nem lenne rejtőzködés, nincs korlátozás, nincs akadály az Ő részéről – és mégis úgy dönteni, hogy nem fogadok el magamnak.

A fal felépítése

Ez a fordulópont.

Az ember úgy kezd el cselekedni, mintha: És mégis –

• A Fény már itt van
• A Teremtő már nyitott
• Minden már megadva van

visszafogja magát.

Falakat épít.

Elrejtőzik.

Nem azért, mert muszáj – hanem azért, mert úgy dönt.

És valami elképesztő történik:

A Teremtő csak annyira tárul fel amennyire az ember elrejtőzik.

A Teremtő megnyílik – és az ember bezárul.

A lehetetlennek tűnő munka

Ez nem természetes.

Minden bennünk kiált:

„Vedd! Érezd! Fogadd!”

De folytatjuk.

Próbálkozunk.

Kudarcot vallunk.

Elbukunk.

Újra felmászunk.

Megpróbálunk építeni valamit, ami még nem létezik bennünk – az adakozás szándékát.

És eleinte ez mesterséges.

Kényszerű. Mechanikus. Üres.

De mégis – folytatjuk.

Mert maga ez az erőfeszítés építi a hajót.

A panaszból a részvételbe

Kezdetben vádolunk:

„Miért teremtette a rejtőzködést?”

Később igazoljuk:

„Ez a rejtőzködés szükséges.”

De végül eljutunk valami mélyebbre:

Magunk kezdjük fenntartani a rejtőzködést.

Még ha Ő eltávolítaná is – mi újra felépítenénk.

Mert megértjük:

Enélkül soha nem válnánk olyanokká, mint Ő.

Azzá válni, aki cselekszik

Eljön egy pillanat, amikor a kapcsolat megfordul.

Már nem várjuk, hogy a Teremtő cselekedjen.

Mi kezdünk cselekedni.

Magunkra vállaljuk: Úgy viselkedünk, mintha mi lennénk a folyamat mesterei.

• A korlátozás
• A határok
• A szándék
• Az irány

Mintha minden nyitva állna előttünk – és mi választjuk meg, hogyan viszonyulunk hozzá.

És ebben… kezdünk hasonlítani Rá.

A titok: az irányítás belülről indul

Fokozatosan felébred bennünk valami:

Az az érzés, hogy minden attól függ, nem attól, amit kapunk – hanem attól, hogyan használjuk fel.

És akkor megértjük:

A „teremtés” nem kívül van rajtam.

Az én vagyok.

Az én vágyam.

Az én szándékom.

Az én válaszom.

És amennyire megváltoztatom a szándékomat – mindent megváltoztatok.

A sorsomat.

Az észlelésemet.

A valóságomat.

A végre igaz kiáltás

De ezt nem tudjuk egyedül véghezvinni.

Megpróbáljuk felépíteni a falat – és kudarcot vallunk.

Megpróbáljuk megtartani a szándékot – és kicsúszik a kezünkből.

Megpróbálunk felemelkedni önmagunk fölé – és visszazuhanunk önmagunkba.

És akkor, végül, egy igazi kiáltás tör elő:

Nem a beteljesülésért.

Nem a megkönnyebbülésért.

Hanem a segítségért.

Az adás képességéért.

A folytatás erejéért.

És akkor – Ő válaszol

Csak mindezek után…

Miután megpróbáltunk mindent magunk építeni – miután elfogadtuk a rejtőzködést – miután úgy tettünk, mintha minden rajtunk múlna – Akkor a Teremtő válaszol.

Mert most: készen állunk.

• Nem az örömöt kérjük
• Nem menekülünk a munkától
• Nem hibáztatunk

Amikor Ő megnyílik, mert mi bezártuk magunkat

Abban a pillanatban valami finom dolog történik:

A Teremtő megnyílik – mert megtanultunk bezárkózni.

A Fény eljön – mert már nem követeljük magunknak.

És akkor: Ami egykor elrejtés volt kapcsolattá válik.

Ami egykor erőfeszítés volt az összetartozássá válik.

Ez az út

Nem várni.

Nem követelni.

Nem menekülni.

Hanem építeni.

Magunkra venni a rejtőzködést.

Úgy cselekedni, mintha minden rajtunk múlna.

Folytatni – íz nélkül, jutalom nélkül, bizonyosság nélkül.

Amíg az erőfeszítés valósággá nem válik.

Amíg a szükséglet valóra nem válik.

Amíg a szívnek nincs több ereje a színlelésre—

És csak akkor…

Ő válaszol.

Egy pont dönt el mindent

Minden megadatik.

Minden előkészítve van.

Minden már teljes.

De egy dolog hiányzik:

A mi erőfeszítésünk.

A mi beleegyezésünk.

A mi részvételünk.

A mi hajlandóságunk a kapcsolat kiépítésére.

És ezt nem lehet megadni.

Ezt meg kell teremteni.

Amíg Ő nem maradhat csendben

És amikor egy ember valóban épít – valóban megpróbálja – valóban eléri saját képességeinek határát –

Akkor a Teremtő már nem maradhat rejtve.

Mert most, végre, van valaki, aki nem azt akarja, hogy Ő fogadja be – hanem hogy olyan legyen, mint Ő.

És minden ettől függ:

Folytatjuk-e a rejtőzködés építését, a szándék fenntartását, a sötétségből való cselekvést – amíg Ő válaszol?