„Kérdés: Azt mondod, nincs könnyű út. Amikor az ember szellemileg fejlődik, mit kell leküzdenie, és honnan merít erőt?
Válasz: Az ember kizárólag a környezetből merít erőt; önmagából semmit sem tud meríteni. Ez olyan, mint egy autó, amelyet energiával kell feltölteni – be kell szerelni az akkumulátort, meg kell tölteni a benzintankot, és így tovább.
Ennek a külső energiának folyamatosan bennünk kell lennie. Mindig arra kell gondolnunk, hogyan biztosítsuk magunknak. Általában ez két forráson keresztül történik, amelyek végül egybeolvadnak: a csoport, a környező környezet, és a Teremtő, aki szintén a környező környezeted, amíg mindkettőt magadban nem találod meg, nem kívül. Ezért csak akkor lehet előrehaladni, ha kapcsolatban állsz velük.
Megjegyzés: De azt mondtad, hogy a tanítványaidtól tanulsz.
Válaszom: Tőlük tanulok, vagyis azáltal, hogy érzékelem vágyaikat és kérdéseiket, és elkezdem megválaszolni őket, még jobban megértem, lenyűgöznek, magamnak válaszolok mindenre, amim van, és még szélesebb képet tárulok fel magam elé.
Végül is a kérdéseik nem az enyémek. Minden léleknek megvan a sajátja. És amikor kapcsolódok más lelkekhez, és magamba fogadom őket, több teret nyerek a felfedezésre. Már nem csak a saját vágyammal dolgozom, ami az a téma, amelyben minden kutatásomat végzem, hanem mások vágyaival is, amelyeket magamba integrálok. Ezért vagyok, nagyon örülök, hogy vannak tanítványaim.”
Rav Dr. Michael Laitmantól a KabTV „I Got A Call. Recharging On The Way” című műsorából, 2010. augusztus 13.
A spirituális csoport — az egyetlen hiteles erőforrás
Van egy rejtett tragédia a spirituális úton, amelyet a legtöbb ember nem ismer fel azonnal.
Az ember azt gondolja, hogy kudarcai azért következnek be, mert gyenge, zavart, figyelmetlen, lusta vagy tehetetlen. Úgy véli, hogy a probléma kizárólag benne rejlik. Vizsgálja gondolatait, hibáztatja a szívét, küzd a vágyaival, és elítéli saját természetét.
De a mélyebb igazság sokkal fájdalmasabb — és sokkal reménytelibb.
Az ember valódi bukása nem az, hogy az önszeretetbe süllyedt. A valódi bukás az, hogy nem készített elő olyan erőt, amely felemelhette volna, amikor a leereszkedés bekövetkezett.
Az ember saját erejéből nem tud az egoizmus felett maradni.
Senki sem tud egyedül folyamatosan emlékezni a cél nagyságára.
Senki sem tud elszigetelten fenntartani az igazság iránti vágyat.
Az ego túl intelligens, túl ősi, túl kitartó. Folyamatosan visszahúzza az embert önmagába, a kényelem, a becsület, az irányítás, a félelem, a büszkeség, a kétségbeesés és az önmagával való törődés számításai közé.
És ezért a Teremtő csak egyetlen mentőeszközt készített az ember számára:
A spirituális környezetet.
Nem társadalmi keretként.
Nem klubként.
Nem érzelmi támaszként.
Hanem valódi spirituális erőként.
Az élet magasabb célja felé irányuló, élő vágyakozás mezője.
A legnagyobb illúzió: „Egyedül is előrehaladhatok”
Az ember természetesen úgy képzeli el a spiritualitást, mint magának és a Teremtőnek közötti magánügyet.
Azt gondolja:
„Imádkozni fogok.”
„Meg fogom érteni.”
„Megtisztítom magam.”
„Felfedezem az igazságot magamban.”
De ez lehetetlen.
Az embert szándékosan úgy teremtették, hogy az önszeretet fogságában éljen. Minden, amit érez, természetesen önmaga körül forog. Még a legszebb törekvései is titokban az önérdekhez kötődnek.
És ezért, ha egyedül marad, örökre a saját természetének fogságában marad.
Ezért válik a környezet az embernek adott legnagyobb csodává.
A környezet az egyetlen hely, ahol az ember olyan vágyakat kaphat, amelyek nem a saját egoista rendszeréből származnak.
Egyedül csak azt kívánja, ami neki hasznot hoz.
De a csoporton keresztül lassan elkezdi magába szívni egy idegen vágyat – a kapcsolódás, az adás, az igazság, a Teremtőhöz való hasonlóság iránti vágyat.
Eleinte ez a hatás szinte észrevehetetlen.
Az ember hallja, ahogy a barátai a célról beszélnek.
Látja az erőfeszítéseiket.
Tanúja a kitartásuknak.
Érzi a szétválasztottság miatti fájdalmukat és a kapcsolódás miatti örömüket.
Anélkül, hogy észrevenné, vágyaik elkezdnek belépni belé.
Nem filozófián keresztül.
Nem kényszerítésen keresztül.
Nem az értelem révén.
Hanem belső fertőzésen keresztül.
A környezet egy új hiányérzettel fertőzi meg az embert.
És ez a hiányérzet az üdvösség.
A környezet helyettesíti a rejtőzködő Teremtőt
A spirituális munka egyik legmélyebb alapelve, hogy a Teremtő rejtőzködik.
Ha a felsőbb erő nyíltan megnyilvánulna, az ember azonnal az öröm és a nagyság rabszolgájává válna. Nem lenne szabadsága, függetlensége, igazi szerelme.
Ezért létezik a rejtőzködés.
De a rejtőzködés egy másik problémát is felvet:
Hogyan tud az ember továbbhaladni, ha már nem érzi a cél nagyságát?
Ezért kapta meg a környezetet.
A csoport a rejtőzködő Teremtő helyettesítőjeként szolgál.
Amikor az ember az önszeretetbe esik, elveszíti az ihletet, az érzékenységet, az irányt, a környezet emlékeztetheti őt arra, amit ő maga már nem érez.
Nem feltétlenül szavakkal.
Leginkább a szellem révén.
A légkör révén.
A közös lángolás révén.
A barátok között élő kollektív vágyakozás révén.
Az ember hirtelen érezni kezdi:
„A legfontosabb dolog eltűnt belőlem.”
„Elvesztettem az irányt.”
„Letértem az útról.”
Már maga ez a felismerés is feltámadás.
A környezet nélkül az ember évekig maradhat szellemileg tudatlan, miközben azt hiszi, hogy halad előre.
Mi is valójában a környezet?
A környezet nem csupán a szobában ülő fizikai emberek.
Az igazi környezet láthatatlan.
A barátok között létező kollektív szándékmező.
Ez az egység felé tett erőfeszítéseik összessége.
A Teremtő iránti vágyuk.
Az egoizmus elleni kitartásuk.
Kölcsönös támogatásuk.
A transzcendencia felé vezető közös irányuk.
Ezt nevezik spirituális társaságnak.
Az embernek fokozatosan abba kell hagynia, hogy a barátokat külsőleg lássa.
Nem a személyiségüket.
Nem a szokásaikat.
Nem az intelligenciájukat.
Nem a hibáikat.
Ehelyett meg kell próbálnia érzékelni a mögöttük álló belső erőt.
A közös vágy.
A közös lélek.
A kollektív tűz.
És ez rendkívül nehéz, mert az ego folyamatosan a testiségre összpontosít. Vágyak helyett testeket lát. Lelkek helyett személyiségeket. Erőfeszítések helyett gyengeségeket.
De a spirituális fejlődés pontosan akkor kezdődik, amikor az ember megtanulja a külső megjelenésnél többre értékelni a belső törekvést.
A csoport szelleme
Minden igazi csoport egy dologtól függően él vagy hal meg:
A szellemétől.
Még a hétköznapi életben is érvényes ez a törvény.
Sportcsapatok, hadseregek, mentőegységek, elitcsoportok – mindannyian tudják, hogy a siker nem elsősorban az egyéni tehetségtől függ. A kollektív szellemtől függ.
Egy erős közös szellem a gyenge egyéneket is a természetes képességeiken túlra emelheti.
De a szellemiség ezt az elvet végtelenül továbbviszi.
A csoportszellem a Teremtő kinyilatkoztatásának hordozójává válik.
És ezért minden ember hatalmas felelősséget visel.
Még egy látszólag csendes vagy külsőleg jelentéktelen barát is hatalmas belső erőt adhat a kollektív edényhez.
A spiritualitásban a hozzájárulást nem külsőleg mérik.
Néha a legnagyobb hozzájárulás a csendes kitartásból származik.
A belső imádságból.
Abból, hogy a sötétségben sem hagyjuk el az utat.
Abból, hogy a fogainkkal kapaszkodunk a célba, amikor semmit sem érzünk.
A csoport kezdi érezni ezeket a rejtett hozzájárulásokat.
Mert a spiritualitás a szándékokat méri, nem a látszatot.
A spirituális megosztás csodája
A fizikai világban, amikor valamit megosztanak, mindenki kevesebbet kap.
De a spiritualitás az ellenkező törvény szerint működik.
Az egyik láng meggyújtja a másikat, és a tűz nem csökken, hanem egyre nagyobb lesz.
Minél többet osztanak meg a barátok az inspirációból, a vágyakozásból, az erőből, az imádságból és az erőfeszítésből, annál erősebbé válik a kollektív edény.
És akkor egy csodálatos jelenség jelenik meg:
Az ember a csoporttól annyi erőt kap, amennyit hozzáad ahhoz.
A fogadás és az adás egy cselekvéssé válik.
Minél jobban átadja magát a közös vágyakozásnak, annál többet kap a kollektív lélek erejéből.
Ez már spirituális törvény.
Nem pszichológia.
Nem motiváció.
Nem érzelmi megerősítés.
Hanem egy valódi spirituális mechanizmus.
„Mint egy ember, egy szívvel”
A spirituális munka végső iránya az egység.
Nem az egyformaság.
Nem az egyéniség eltörlése.
Hanem a szétválasztottság feletti összekapcsolódás.
Egy olyan állapot, ahol minden szív részt vesz egy vágyban.
Ahol minden ember abbahagyja a külön-külön való számolgatást, és elkezd a közös vágyon belül élni.
Ezért minden hiteles ima kollektív.
Szinte minden igazi spirituális felhívás a „mi” nyelvén íródik.
Nem azért, mert az egyéniség eltűnik, hanem mert senki sem tud egyedül elegendő vágyat összegyűjteni a Teremtő iránt.
Csak a kollektív edény képes elegendő hiányt tárolni a kinyilatkoztatáshoz.
Egyedül az ember mindig visszatér az önmagával való törődéshez.
De sok szív, amely egy cél körül egyesül, olyan spirituális edényt hoz létre, amely képes befogadni a magasabb erőt.
A helytelen egység veszélye
Maga az emberi kapcsolat hatalmas spirituális erő.
De itt rejtőzik egy félelmetes veszély.
Ha az emberek kizárólag saját hasznukra egyesülnek, ugyanaz az erő, amely fényt hozhatna, sötétséget eredményez.
A történelem ezt újra és újra bizonyítja.
A transzcendencia nélküli kollektív erő végül elnyomóvá, rombolóvá vagy korrupttá válik.
Miért?
Mert az egység önmagában csak a hordozó.
A kérdés az:
Mi tölti meg?
Ha az egység az önmagunk dicsőítésére, az uralomra, az anyagi nyereségre vagy az egoista kielégülésre irányul, a hordozó megromlik.
De ha az egység a Teremtőhöz való hasonlóságra irányul – a szeretetre, az adakozásra és az önmagunk feletti emelkedésre –, akkor ugyanaz az erő a kinyilatkoztatás edényévé válik.
Ez a teljes különbség a szellemi építés és a szellemi rombolás között.
A csoport mint a kinyilatkoztatás helye
Végül az embernek el kell kezdenie úgy tekinteni a csoportra, mint egyetlen élő testre.
Egy közös lélekre.
És önmagára, mint annak egyik szervére.
A testtől elválasztott szerv nem tud élni.
Azonnal elveszíti az élet szellemét.
Így van ez szellemileg is.
Az egyén csak a közös edényhez való kapcsolódásból kap életet.
Ez mindent megváltoztat.
A cél már nem a személyes megvilágosodás.
Nem a magán üdvösség.
Nem a misztikus elérhetőség.
A cél maga a kapcsolódás lesz.
Mert az igazi kapcsolódáson belül kinyilatkozik a Teremtő.
Az egyetlen valódi erőforrás
A spirituális csoport nem az út kiegészítője.
Hanem maga az út.
Az a laboratórium, ahol az egoizmus feletti szeretet épül fel.
Az a terep, ahol az önfeladás tanulható meg.
Az a hely, ahol az ember a saját természetén túli vágyakat kap.
Az a hajó, ahol a rejtett Teremtő fokozatosan kinyilatkozik.
És ezért a legnagyobb felkészülés, amit az ember tehet, nem az, hogy egyénileg megerősíti magát, hanem az, hogy megerősíti a környezetét.
A szellem növelése.
A vágy növelése.
A cél fontosságának növelése.
A barátok megtartása, amikor elesnek.
Hogy ők is megtarthassák őt, amikor összeomlik.
Amíg az összes különálló szikra egyetlen tűzzé nem gyűlik össze.
Egyetlen szív.
Egyetlen vágy.
Egyetlen edény.
És ebben az egyesült vágyban kezd el lakozni a felsőbb erő.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás