„….. Baal HaSulam egy példázattal illusztrálta, hogy a Teremtőért kell dolgoznunk, és nem azért, hogy saját hasznot szerezzünk, hanem mindent a Teremtőért kell tennünk, különben az összes bőség a Klipothoz kerül. Ez a „A Bölcs Gyümölcse” című könyvben (1. rész, 158. oldal) olvasható: „Egy nagy, jóságos király, akinek nem volt szüksége arra, hogy bárki is dolgozzon érte, csak azt kívánta, hogy örömet szerezzen népének. Rendeletet küldött az ország minden lakójának, kivétel nélkül, és e célra egy helyet szentelt palotájában.
„Kifejezetten kikötötte, hogy tilos a kijelölt helyen kívül dolgozni, és jutalmuk ott várt rájuk, ahol dolgoztak, ahol bőséges ételeket készített számukra. Amikor a munka megkezdődött, azt hitték, hogy a király felügyelőket állított fel, akik ellenőrzik a munkájukat, hogy megtudja, ki dolgozik neki és ki nem. A király azonban elrejtőzött, és nem volt felügyelet. De nem tudtak a csodálatos találmányról: a király egyfajta büdös port tett a finomságokba és édességekbe, és ellenszerként gyógyító port helyezett el a munkahelyen.
„Így a felügyelet magától megvalósult. Azok, akik szerették őt, szigorúan betartották a király parancsait, és pontosan a kijelölt helyen dolgoztak, és így belélegezték a gyógyító port. Amikor eljött az étkezés ideje, az édességek íze olyan volt, amilyet még soha nem kóstoltak. Természetesen dicsérték a királyt.
„De az alantasok, akik nem értették a király érdemeit, amiért szeretniük kellett volna őt, miután látták, hogy nincs felügyelet, nem tartották be megfelelően a király parancsait. Amikor eljött az étkezés ideje, és megkóstolták a cukrászsüteményeket, szájukban a fent említett por miatt rossz íz terjedt el, és átkozták és becsmérelték a királyt.”…”
Rabash, mit jelent a munkában az a mondás: „Aki nem fáradozott a szombat előestéjén, mit fog enni szombaton”?
A saját természetünk elleni háború
Az ember általában azt képzeli, hogy a spirituális fejlődésnek gyönyörűnek, inspirálónak, megnyugtatónak és felemelőnek kell lennie.
Azt képzeljük, hogy ha valami igaz, nemes és örök, akkor természetesen a szívünk vágyni fog rá, és az értelmünk támogatni fogja.
De az igazi spirituális út pontosan ott kezdődik, ahol ez az illúzió összetörik.
Az út az adakozás felé, az önmagunkon túli szeretet felé, a Teremtőhöz való hasonlóság felé nem egyszerűen nehéz – hanem ellentétes a velünk született természetünkkel. Teljesen ellentétes.
Egész lényünk abból a vágyból épül fel, hogy örömöt szerezzünk magunknak.
Minden számításunk, minden mozdulatunk, minden gondolatunk, minden érzelmi reakciónk tudatosan vagy tudat alatt csak egy kérdést tesz fel:
„Mit nyerek ebből?”
Még akkor is, ha nagylelkűnek, erkölcsösnek, szeretőnek vagy önfeláldozónak tűnünk, legbelül még mindig ott van valami rejtett számítás a saját haszonról, az önbecsülésről, az irányításról, a biztonságról, az elismerésről, a kényelemről vagy a kiteljesedésről.
Ez a természetünk.
Ebben születtünk.
Ezt lélegzünk.
Nem tudjuk elképzelni a létezést ezen kívül.
És ezért, amikor az igazi spiritualitás kezd megközelíteni az embert – az a spiritualitás, amely nem önmegvalósítást, hanem önátalakulást követel –, az egész test lázad.
Az elme lázad.
A szív lázad.
Minden lázad.
Az ego úgy érzi, hogy ez az út fenyegeti egész birodalmát.
Az igazi adakozás borzalma
Amíg a spiritualitás még rejtett jutalmakat ígér, az ego hajlandó részt venni benne.
Ha a spiritualitás dicsőséget, hatalmat, misztikus élményeket, felsőbbrendűséget, tudást, tartozást, érzelmi édességet vagy belső biztonságot adhat – akkor az ego kész együttműködni.
De ez még nem az igazi munka.
Az igazi munka akkor kezdődik, amikor a spiritualitás már nem kínál semmit az egónak.
Se ebben a világban.
Se a következőben.
Se most.
Se később.
Az igazi munka akkor kezdődik, amikor az ember megérti, hogy az igazi adakozás a saját természetének fokozatos felváltását jelenti.
És az ego ezt halálként éli meg.
Ezért tűnik az autentikus spirituális munka száraznak, szürkének, íztelennek, üresnek és értelmetlennek a befogadni akaró akarat számára.
Az ego nem lát szépséget az adakozásban.
Nem érezheti meg a tökéletességet az önérdek nélküli szeretetben.
Nem tudja értékelni az átadást, az egységet, a megszüntetést vagy a magánál magasabb rendű dolog iránti odaadást.
Az egó számára ezek a dolgok sötétségnek tűnnek.
És ezért az ember tehetetlenül áll két világ között.
A szív azt mondja:
„Itt nincs öröm.”
Az értelem azt mondja:
„Itt nincs logika.”
És akkor felmerül a félelmetes kérdés:
„Mivel folytassam?”
A pont, ami nem tartozik ehhez a világhoz
Csak egy dolog képes tovább küzdeni, amikor a szív és az elme is összeomlik:
A pont a szívben.
Egy apró szikra, amely nem tartozik az egoista rendszerhez.
Egy csendes kiáltás az önszereteten túlról.
Ezt a pontot nem lehet logikusan megmagyarázni.
Nem lehet érzelmileg igazolni.
Furcsa vágyakozással ég valami iránt, ami teljesen ellentétes a természetünkkel.
Nem azért, mert örömöt ígér.
Hanem azért, mert azt suttogja, hogy az igazság létezik az énön túl.
Ez a pont kezdetben rendkívül gyenge.
Az ego egy birodalom.
A szív pontja olyan, mint egy szikra, amelyet a sötétség óceánjai vesznek körül.
És ezért az ember újra és újra menekülni akar a küzdelemből.
Újra és újra elfárad.
Újra és újra kompromisszumot keres.
Újra és újra egoista jutalmakkal akarja díszíteni a spiritualitást, hogy túlélhesse.
Az ego folyamatosan csábítja az embert:
„Ne menj végig az úton.”
„Maradj normális.”
„Vedd a spiritualitást mértékkel.”
„Óvd magad.”
„Óvd a büszkeségedet.”
„Óvd a kényelmedet.”
„Óvd az életedet.”
Mert az ego megért valami félelmetest:
Ha az ember valóban előrehalad, végül nem azt fogja kérdezni, hogyan teljesítheti ki önmagát – hanem azt, hogyan emelkedhet önmaga fölé.
És ez az ego pusztulása.
Az egyetlen dolog, ami megmentheti az embert
Egyedül az ember nem tud túlélni ezt a háborút.
Ez a nagy titok.
Egyetlen egyén sem rendelkezik elég erővel ahhoz, hogy saját természetével harcoljon.
Mert az ellenség benne van.
Az értelme az egóé.
Az érzelmei az egóéi.
Az ösztönei az egóéi.
Még a spirituális számításait is általában megrontja az ego.
Akkor honnan jöhet az erő?
Csak a megfelelő környezetből.
Csak egy olyan társadalomból, amely a cél nagyságára épül.
Csak olyan emberektől, akik folyamatosan emlékeztetik egymást arra, hogy az élet célja nem az önmegvalósítás, hanem az átalakulás.
Ilyen környezet nélkül az ember elkerülhetetlenül elmenekül a küzdelemből.
Lehet, hogy fizikailag ott marad.
Lehet, hogy külsőleg még tanul, részt vesz, beszél vagy cselekszik.
De belsőleg elmenekül.
Alacsonyabb szintre helyezi a célt.
Kompromisszumot köt az egoizmussal.
Megelégszik a kényelmes spiritualitással.
A környezet az, ami az embert a természete felett tartja, amikor már nincs ereje saját magának.
A környezet ad neki jelentőséget.
A környezet ad neki vágyat.
A környezet ad neki hitet.
A környezet hordozza a pontot a szívben, amikor az túl gyenge ahhoz, hogy önállóan lélegezzen.
Erőt kapni önmagadon kívülről
Ezért lehetetlen az autentikus spirituális munka a társadalommal való aktív kapcsolat nélkül.
Az embernek be kell fektetnie a környezetbe, nem azért, mert a Teremtőnek külső cselekedetekre van szüksége, hanem azért, mert csak ezeken az erőfeszítéseken keresztül tud hatást gyakorolni rá a cél nagysága.
Az ember azért jön a társadalomba, hogy új vágyakat kapjon.
Új értékeket.
Új prioritásokat.
Új sikermérőket.
Egyedül az ego mindig megnyeri a vitát.
Egyedül az elme és a szív mindig visszatér az önszeretethez.
De amikor az ember aláveti magát egy adakozásra irányuló környezetnek, valami csodálatos kezdődik.
A szív pontja erőt szív magába.
Vágyat szív magába.
Kitartást szív magába.
Felszívja a küzdelem szellemét.
Akkor még akkor is, amikor az értelem nem lát okot a folytatásra, és a szív semmiféle örömöt nem érez, az ember mégis kitart a küzdelemben.
Nem azért, mert erős.
Hanem azért, mert a környezet viszi előre.
Az igazi csatatér
A spirituális csatatér nem valahol kívül van bennünk.
Minden gondolatban ott van.
Minden reakcióban ott van.
Minden szándékban ott van.
Az önszeretetben maradok?
Vagy továbbra is a Teremtőhöz való hasonlóság felé haladok, annak ellenére, hogy nincs táplálék az egómból?
Ez a háború.
És a háború pontosan akkor fokozódik, amikor a spiritualitás sötétebbé válik.
Mert a sötétség feltárja az igazságot.
Amíg a spiritualitás az egoista vágyakban ragyog, az ember még mindig önmagáért dolgozik.
De amikor eljön a sötétség, amikor nincs élvezet, nincs inspiráció, nincs megértés, nincs érzelmi jutalom – akkor kezdődik az igazi spirituális munka lehetősége.
Akkor a kiáltás őszintévé válik.
„Ments meg magamtól!”
Nem azért, mert az élet fáj.
Nem azért, mert hiányzik a beteljesülés.
Hanem azért, mert az ember kezdi úgy érezni, hogy saját természetében van bezárva.
És már nem bírja tovább ott maradni.
Egyiptom sötétsége
Végül az ember eléri az „Egyiptomnak” nevezett belső állapotokat.
Egy olyan állapotba, ahol az ego teljesen uralkodik.
Ahol a szellemiség lehetetlennek tűnik.
Ahol minden adás felé tett lépés természetellenesnek és elviselhetetlennek tűnik.
És paradox módon ez a fejlődés.
Mert most az ember kezdi látni az igazságot.
Látja, hogy semmilyen pszichológiai technika, semmilyen intellektuális megértés, semmilyen érzelmi izgalom nem mentheti meg.
Csak egy új természet mentheti meg.
És ezt az új természetet emberi erővel nem lehet felépíteni.
Csak Fentről kaphatja meg.
De az imádság ezért az új természetért csak akkor válik valósággá, ha az ember minden önmagába vetett hitét kimerítette.
Csak miután rájött, hogy sem a szíve, sem az elméje soha nem fog önként beleegyezni az adakozásba.
Akkor a kiáltás tiszta lesz.
Akkor az ember már nem az örömért könyörög.
Már nem a megértésért könyörög.
Már nem a jutalomért könyörög.
Csak egy dologért könyörög:
„Hogy felülemelkedjek önmagamon.”
Soha nem menekülni a küzdelemből
A spirituális úton a legnagyobb győzelem gyakran nem a fejlődés, a kinyilatkoztatás vagy az ihlet.
Néha a legnagyobb győzelem egyszerűen az, hogy nem menekülünk el.
Hogy a küzdelemben maradunk.
Hogy kapcsolatban maradunk a környezettel.
Hogy az íztelenség, a zavarodottság, a nehézség és a belső ellenállás ellenére is a Teremtő felé irányulunk.
Hogy tovább harcolunk a belső Fáraó ellen, még akkor is, ha minden belső hang azt mondja:
„Menj el.”
Ez a kitartás már önmagában is csoda.
Mert természetünknél fogva mindig az öröm felé rohannunk, és elmenekülünk az átadás elől.
És ezért minden pillanat, amikor az ember saját természetével szemben az adakozás felé irányul, máris bizonyíték arra, hogy egy másik erő működik benne.
Egy erő, amely nem ebből a világból való.
Egy új teremtés kezdete.
Egy olyan emberi lény születése, aki képes önmagán túlmutató szeretetre.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás