Kérdés: Mit jelent az, hogy a másik ember vágyain keresztül érzünk? Tegyük fel, hogy most fagylaltot szeretnék. Ön kapcsolódik hozzám, és érzi, hogy fagylaltot szeretnék? Hogyan történik ez?
Válasz: Nem az állati természetünkhöz tartozó vágyakról beszélünk. Nem az anyagi szinten kapcsolódom Önhöz, hanem a lelkek összekapcsolódásának, a spirituális szükségleteknek a szintjén.
A földi élet szintjén ez bizonyos mértékig létezik, de ezzel senki sem foglalkozik, mert egymás számára az ésszerű és alapvető létfeltételeket kell biztosítanunk.
Kérdés: Én nem érzem a lélek rám eső részét, Ön viszont igen. Pontosan hogyan zajlik az összekapcsolódás?
Válasz: Azért nem érzi, mert állati, vagyis anyagi létünk szintje el van választva a spirituálistól. Ez két teljesen különböző szint.
Az állati lét kizárólag a fizikai test fenntartására épül, aminek elvileg semmi köze a lélekhez. A lélek pedig abban teljesedik ki, hogy egymásba kapcsolódunk.
Rav Dr. Michael Laitman, KabTV: „Felhívtak. A világ érzékelése másokon keresztül”, 2011. május 7.
Eljön a pillanat, amikor az ember belefárad abba, hogy minden gondolatában a saját nevét hallja.
Én akarom. Én félek. Nekem jár. Engem bántottak meg. Engem észre kell venni.
Ez a hang annyira ismerős, hogy magának az életnek tűnik. Elkísér bennünket a barátságainkba, az imáinkba, a szeretet leggyengédebb tetteibe is. Adunk, és az adakozás mélyén valahol várjuk a köszönetet. Hallgatunk valakit, de egy részünk már a válaszát készíti elő. Átölelünk valakit, aki szenved, és mégsem tudunk teljesen megfeledkezni arról, hogy nekünk is szükségünk van arra, hogy szükség legyen ránk.
Ha ezt meglátjuk magunkban, belesajdulhat a szívünk. Talán azt hittük, hogy a szeretetünk tiszta. Talán évek óta próbálunk kedvesebbé válni, és csak most fedezzük fel, milyen gyakran tér vissza hozzánk a kedvességünk. Ez a fájdalom azonban egy mélyebb vágy kezdete lehet: nem csupán arra vágyunk, hogy másként viselkedjünk, hanem arra is, hogy megszabaduljunk attól a kicsiny, kérlelhetetlen középponttól, amely körül eddig a világunk forgott.
Mi történne, ha egyetlen pillanatra felhagynék azzal a kérdéssel, hogy mindez mit jelent számomra?
Eleinte ez a kérdés olyan, mintha egyfajta halált jelentene. Az „én” olyan régóta vigyáz ránk. Minden sérelmet számon tart. Gondosan vezeti, mennyit adtunk, és mennyivel tartoznak nekünk. Még akkor is ragaszkodunk hozzá, ha magányossá tesz bennünket. Nélküle ki szólna értünk? Ki gondoskodna arról, hogy ne tűnjünk el?
Ezért apró, bizonytalan lépésekkel indulunk el. Hagyjuk, hogy a másik végigmondja, amit szeretne, bár mi is vágyunk rá, hogy elmeséljük a saját történetünket. Segítünk anélkül, hogy gondoskodnánk róla, hogy bárki észrevegye. Ott maradunk egy barát mellett, akinek a szenvedését nem tudjuk megszüntetni. Elbukunk, újra magunkba fordulunk, majd ismét nekivágunk.
Nincs semmi nagyszabású ezekben a pillanatokban. Gyakran kényelmetlenek. A szív nem válik hirtelen nagylelkűvé pusztán attól, hogy ezt szeretnénk. Egyik nap szeretetet, másnap neheztelést érezhetünk. Arra is rájöhetünk, hogy még az énünk elengedésének vágyában is ott rejtőzik a titkos remény: hogy különleges emberré válunk.
Mégis minden visszafordulás számít. Valahányszor a másik felé fordulunk, lazul rajtunk a kérdés szorítása: És velem mi lesz?
Lassan egy másik kérdés erősödik fel bennünk: Mire van szüksége a másiknak?
Ez mély változás. Akit egykor saját örömünk vagy fájdalmunk szűk ablakán át láttunk, teljes életében kezd megmutatkozni előttünk. Reményei már nem csak akkor érdekesek, ha a mieinkre hasonlítanak. Gyásza már nem zavaró megszakítás. Megérezzük, milyen keveset tudtunk róla, amíg önmagunk védelmével voltunk elfoglalva.
A világ nem változott meg. Odakint ugyanaz az utca húzódik. Az asztalnál ugyanazok az arcok ülnek. Mégis megnyílik valami a hétköznapi életben. Kezdünk megérezni egy kapcsolatot, amely mindvégig jelen volt, csak elfedte az a makacs törekvésünk, hogy különállónak lássuk magunkat. Egy kedves tett egyik embertől a másikig jut, és mintha többet hordozna annál, mint amit bármelyikük szánt bele. Ha csak rövid időre is, megérezzük, hogy az élet mindannyiunkon keresztül áramlik.
Ezért fájhat annyira az én elvesztése. Arra kapunk meghívást, hogy elengedjük azt a nézőpontot, ahonnan mindig is szemléltük a világot. Nem vihetjük magunkkal régi mércéinket, és nem várhatjuk, hogy meglássuk, ami túl van rajtuk. El kell engednünk még a legszebb élmény birtoklásának vágyát is. Amint úgy nyúlunk utána, mint a saját elért eredményünk után, a kezünk ismét önmagunk köré zárul.
Időnként üresnek érezhetjük magunkat. A vigasztalódás régi módjai már nem elégítenek ki, az új látásmód pedig csak felvillanásokban mutatkozik meg. Talán azon töprengünk, történik-e egyáltalán bármi. Aztán valaki felénk nyúl, szüksége van ránk, vagy egyszerűen mellénk ül, és újabb lehetőséget kapunk arra, hogy kilépjünk személyes fájdalmunkból.
Talán éppen akkor fedezzük fel, hogy az önátadás nem teszi szegényebbé az életünket. Továbbra is nevethetünk, gyászolhatunk, dolgozhatunk és beszélhetünk. Továbbra is érezhetünk fájdalmat és kérhetünk segítséget. De már nem kell minden érzésünknek trónt emelnünk. Életünket a másokhoz fűződő kapcsolatba vihetjük ahelyett, hogy távolságot tartanánk vele.
A szív, amely egykor féltve őrizte a maga kis örömrészét, helyet kezd adni olyan örömnek is, amelyet nem birtokolhat. Könnyek szöknek a szemünkbe, amikor a másik megkönnyebbül. Fontos nekünk a méltósága akkor is, ha senki sem látja. Megérezzük annak csendes szabadságát, hogy jót kívánhatunk neki anélkül, hogy részt kérnénk a jutalomból.
Néha ezen a nyíláson át a jól ismert világ szinte elviselhetetlenül gazdagnak mutatkozik. Fény esik egy szobára. Valaki gyengéden kimond egy nevet. Egy idegen helyet ad egy másik idegennek, hogy elhaladhasson. Nem történt semmi csoda, mégis valami hatalmasat érzünk meg abban, ami mindig is itt volt. Még mindig ebben a világban állunk, de már nem zár be bennünket önmagunk szűk világa.
Teljesen elveszíteni az „ént” nem azt jelenti, hogy semmivé válunk. Azt jelenti, hogy többé nem tartjuk külön magunkat mindattól, amit szeretni vágyunk.
Lehet, hogy egy egész életen át közeledünk ehhez az önátadáshoz. Lehet, hogy reggel őszintén felajánljuk, délre pedig visszavesszük. A vágy még így is növekedhet bennünk. Kérhetjük, hogy ott is változzunk meg, ahol mi magunk nem tudunk változtatni magunkon. Újra meg újra más szívek közé helyezhetjük a szívünket, amíg a többiek élete drágává nem válik számunkra.
Ha ezután megérkezik a spirituális érzékelés, talán kevésbé hasonlít majd hirtelen menekülésre, inkább olyan lesz, mintha felemelkedne egy fátyol. Ugyanarra a világra tekintünk, és megérezzük benne azt a mélységet, amelyet az önmagunkkal való törődés addig eltakart előlünk. Könnyekkel, nem szavakkal értjük meg, hogy amikor feladtuk a követelést, hogy csak önmagunkért éljünk, egy mérhetetlenül tágasabb életbe kezdtünk belépni, mint a sajátunk.
Hozzászólás