„A mi feladatunk megérteni, hogy egyetlen, mindent átfogó természet létezik, és nekünk kell azt kölcsönös összekapcsolódásunkkal, szándékainkkal egységbe fognunk. Ezért a »Nincs más Rajta kívül« gondolata a természet egységéből fakad: semmi sem létezik azon az egyetlen rendszeren kívül, amely mindent magában foglal.
Azért tűnik számunkra különállónak, mert mi magunk is elkülönülünk egymástól. Így nem olyannak látjuk a világot, amilyen valójában, hanem annak megfelelően, ahogyan mindenki egyedül, önmagán belül érzékeli. Hogy a világ egymástól távol eső, különálló részekből állónak látszik, annak oka a köztünk lévő kölcsönös kapcsolatok hiánya. Ez napról napra egyre nyilvánvalóbbá válik, mert egónk folyamatosan növekszik. Sőt, növekedése egyre gyorsul, szinte hiperbolikus ütemben: látjuk, hogy a világban évről évre, hónapról hónapra, hétről hétre, sőt napról napra minden nagyon gyorsan változik. Ez a változás éppen azért történik, mert bennünk is ugyanezek a változások mennek végbe. A világot mindenki egyedül, önmagán belül érzékeli. Ebből következik az is, hogyan érzékelhetjük helyesen a világot: ha megváltoztatjuk tulajdonságainkat, megváltozik az is, ahogyan a világot érzékeljük.
A filozófusok, pszichológusok és fizikusok már sokat foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A tudósok fokozatosan felismerik, hogy a világ szubjektív érzéseinktől függ, ezek mégis hasonlóak. Bár mindenki másként érzékeli a világot, mindannyian ugyanúgy, önző tulajdonságainkon keresztül tapasztaljuk meg. Ha ezeket kijavítjuk, és az ellenkezőjükre változtatjuk, bizonyára másként érzékeljük majd a világot: egységesnek és kölcsönösen összekapcsoltnak. Ebből ered módszerünk egyik alapelve: »Ne a világ megjavításán gondolkodj…« E szavakkal az emberiségre utalunk. Nem a világot javítjuk meg, hanem önmagunkat. Így nemcsak a világot, hanem önmagunkat is egészen másként kezdjük érzékelni benne. Végső soron a jelenlegi állapotból, amelyet »a mi világunknak« nevezünk, a jövőbeli állapotba, a »végtelenség világába« való elmozdulásunk teljes egészében annak belső helyreigazítása, ahogyan a világot érzékeljük — semmi több.”
Rav Dr. Michael Laitman, a szentpétervári kongresszus „Első nap” című rendezvényén, 2013. július 12-én tartott 1. előadásából
A bennünk hordozott világ
Vannak napok, amikor úgy érezzük, a világ zárt ajtókkal fogad bennünket. Egy ismerős hang hűvösen cseng. Egy késés elutasításnak tűnik. Valaki más boldogsága felszínre hoz egy fájdalmat, amelyet sikerült elrejtenünk. Kifelé keressük szenvedésünk okát, és ennek gyakran valódi oka van: elhangzottak bizonyos szavak, ígéretek törtek meg, nehézzé váltak a körülmények. De élményünknek van egy másik része is, amelyet megvizsgálhatunk: az a hely bennünk, ahol minden esemény félelemmé, nehezteléssé, reménnyé vagy szeretetté válik.
Sohasem találkozunk a világgal anélkül, hogy önmagunkat is magunkkal vinnénk. Érzékeink alakot adnak neki, emlékeink pedig jelentést. Két ember ülhet ugyanabban a szobában, és mégis másként mesélheti el, mi történt. Ugyanazon ember életében is lehet ugyanaz a csend egyik nap békés, másik nap elviselhetetlen. Nem feltétlenül a szoba változott meg. Valami változott abban, aki belépett.
Ezzel a gondolattal nehéz együtt élni. Amikor szenvedünk, azt szeretnénk, hogy először a világ változzon meg. Azt kívánjuk, hogy aki megbántott, értsen meg bennünket, szűnjön meg a bizonytalanság, és enyhüljön a mellkasunkra nehezedő súly. Emberi kívánságok ezek. Ám ha békénk teljes egészében attól függ, hogy körülöttünk minden megváltozzon, egész életünket a hatókörünkön kívülre helyezzük. Ekkor feltehetünk egy csendesebb, de nehezebb kérdést: Mi az bennem, ami ezzel a pillanattal találkozik, és milyen emberként szeretnék jelen lenni a következőben?
Ez a kérdés nem arra kér, hogy úgy tegyünk, mintha a sérelem nem fájna. Arra hív, hogy vegyük észre: belső tulajdonságaink formálják azt, amit észlelünk, és azt is, ahogyan reagálunk. Egy seb miatt minden ismeretlen arc fenyegetőnek tűnhet. Az irigység mások sikerét a saját kudarcunknak láttathatja. A törődés feltárhat egy szükségletet, amelyet korábban észre sem vettünk. Ahogy tulajdonságaink változnak, velük változik az általunk megtapasztalt világ is. Viselkedésünk szintén megváltozik, és a körülöttünk élők egy másik emberrel kezdenek találkozni.
Bátorság önmagunk tiszta meglátásához
A változás ritkán nemes érzéssel kezdődik. Gyakrabban egy kellemetlen felismeréssel.
Nagylelkűnek tarthatjuk magunkat, amíg valakinek több időre nincs szüksége, mint amennyit szívesen adnánk. Hihetjük, hogy jól tudunk figyelni, amíg egy beszélgetés meg nem rendíti a bizonyosságunkat. Beszélhetünk melegen mások szeretetéről, miközben titokban azt mérlegeljük, mit kapunk az egyes kapcsolatainktól. Fáj meglátni a távolságot aközött, amilyenek lenni szeretnénk, és aközött, milyen indítékok bukkannak elő belőlünk nyomás alatt. Szeretnénk kimagyarázni őket. Néha még önmagunk elől is elrejtjük őket.
Ennek a távolságnak a felismerésével kezdődik azonban az őszinte munka. Irányt ad vágyunknak. Szépítés nélkül kimondhatjuk: még nem úgy szeretek, ahogyan szeretnék. Meg akarok tanulni szeretni.
Ebben a beismerésben gyengédség rejlik. Megszabadít attól a lehetetlen feladattól, hogy már azelőtt megváltozottnak nyilvánítsuk magunkat, mielőtt valóban azok lennénk. Az őszinte vágy számít, de különbözik a már elért tulajdonságtól. Attól, hogy türelmesek akarunk lenni, még nem biztos, hogy ma türelmesen meghallgattunk valakit. Attól, hogy törődni akarunk, még nem biztos, hogy a másik ember érezte a törődésünket. Kapcsolatainkból ismerjük meg magunkat: ott, ahol szándékaink tettekké válnak.
A változás feltételeinek megteremtése
Azt is felfedezzük, milyen keveset érhetünk el azzal, ha parancsolunk magunknak. Könnyű kimondani, hogy „légy kevésbé önző”, de nehéz engedelmeskedni neki. Erővel nem tudjuk magunkat szeretetre bírni, ahogyan egy rémült szívet sem szoktathatunk bizalomra szidással. Azt viszont megtehetjük, hogy olyan élet felé fordulunk, amelyben a szeretetnek tere van növekedni.
Megválaszthatjuk, mit olvasunk, és mihez térünk vissza újra. Megválaszthatjuk, kiknek a társaságát keressük, mit gyakorlunk együtt, és milyen gondoskodó tetteket ismétlünk. Segíthetünk olyan közösséget létrehozni, amelyben az emberek emlékeztetik egymást a fontos dolgokra, amikor a régi szokások felülkerekednek. A környezet megválasztása nagyobb erővel bír, mint elsőre gondolnánk. Folyamatosan átvesszük egymás értékeit. Amire körülöttünk felnéznek, arra mi is könnyebben vágyunk; amit lebecsülnek, azt mi is könnyebben elhanyagoljuk. Ha a nagylelkűség látható, utat mutat a cselekvéshez, még mielőtt természetessé válna számunkra.
Eleinte mesterkéltnek tűnhet az erőfeszítés. Megkérdezzük valakitől, hogy van, és ott maradunk meghallgatni a választ, noha fáradtak vagyunk. Segítünk egy hétköznapi feladatban, amikor szívesebben vennénk, ha valami látványosabbért figyelnének fel ránk. Teret adunk valaki más nehézségének, miközben a saját gondjaink is figyelemért kiáltanak. Mindvégig érezhetjük magunkban az önző késztetést. Mégis abba az irányba cselekszünk, amerre fejlődni szeretnénk.
Egy gyermek sok mindent így tanul meg: túlnyúlva a jelenlegi képességein, újra próbálkozva és belenőve abba, amit eleinte csak utánozni tudott. A törődésre tett első kísérleteinknek sem kell tökéletesnek lenniük ahhoz, hogy jelentőségük legyen. Ha másokkal együtt újra és újra megtesszük őket, mélyebb vágyat ébreszthetnek bennünk annál, hogy csupán jónak akarjunk látszani. Elkezdjük valóságos értékként érzékelni a másik ember jóllétét.
Kapcsolódás a hétköznapi munkában
Az ilyen változás színtere gyakran egészen egyszerű. Emberek ételt készítenek, kitakarítanak egy szobát, felszerelést cipelnek, szavakat fordítanak, összejövetelt szerveznek, vagy leülnek valaki mellé, aki nehéz időszakon megy át. A külső munka helyet ad egy belső választásnak: eszközként tekintek-e erre az emberre a célom eléréséhez, vagy emlékszem arra, hogy az ő élete is fontos nekem? A közös asztal önmagában csak fából és edényekből áll, mégis az asztal körül ülők erőfeszítése az őszinte kapcsolódás helyévé teheti.
A spirituális nyelv azt a jóságot, amely felé fordulunk, a Teremtő teremtményei iránti szeretetének nevezi. E szemlélet szerint a szerető erő nem csak jó napjainkon válik nagylelkűvé, és a legrosszabb napjainkon sem fordul el tőlünk. Az változik, hogy mennyire vagyunk képesek érzékelni. Amikor önmagunkba zárkózunk, még a jóság lehetősége is távolinak tűnhet. Máskor halványan megérezhetjük, hogy az élet több a magányos küzdelmünknél. Ezt az érzést nem tudjuk parancsszóra előidézni. De fogékonnyá válhatunk rá tanulással, elmélkedéssel, közös erőfeszítéssel és azzal, ha gondoskodóbban viszonyulunk másokhoz.
A változás lassú munkája
A változás ilyen értelmezése arra is kér, hogy legyünk türelmesek annak egyenetlenségével szemben. Az egyik önző szokás gyengülhet, miközben egy másik makacsul megmarad. Egy kedves tett után büszkeség vagy ingerültség törhet ránk. Régi félelmek térhetnek vissza. Úgy érezhetjük, visszaestünk, mert most már olyan indítékokat is észreveszünk, amelyek korábban rejtve maradtak előttünk. A fejlődés nem azt jelenti, hogy egyik pillanatról a másikra más emberré válunk. Fokozatosan egyre inkább képessé válunk szembenézni azzal, ami felmerül bennünk, és megválasztani a válaszunkat.
Ez a válasz már most számít. Az a kívánság, hogy „egyszer majd” szeretni fogunk, nem hallgathatja meg azt, aki ma beszél hozzánk. Egy kapcsolat helyrehozásának szándéka nem kérhet bocsánatot helyettünk. Minden pillanat valami konkrétat hoz: késztetést az önvédelemre, alkalmat a segítségnyújtásra, választást a neheztelés és az őszinte beszélgetés között. Nem kell egyetlen lépésben egész jellemünket megváltoztatnunk. Odafigyelhetünk arra, ami felmerült, és megtehetjük a következő lehetséges lépést.
Önmagunknál tágasabb élet
Talán a legmélyebb változás azt a határt érinti, amelyet az „életem” köré húzunk. Szenvedésünk jelentős részét felerősíti az érzés, hogy egy különálló, sebezhető én számára kell biztosítanunk a boldogságot. Összehasonlítunk, őrzünk és megragadunk dolgokat, mert félünk, hogy nekünk nem jut elég. Ahogy növekszik bennünk a törődés, ez a határ enyhülni kezd. Másvalaki öröme olyan örömmé válhat, amelyben mi is osztozunk. Fájdalma arra indíthat, hogy mellette maradjunk, ahelyett hogy visszahúzódnánk. Továbbra is önmagunk maradunk, saját szükségleteinkkel és felelősségeinkkel, de életünk tágasabbá válik annál a térnél, amelyet egyedül elfoglalunk.
Ezért változtathatjuk meg a világot önmagunk megváltoztatásával, egyszerre személyes és gyakorlati értelemben. A mellettünk élők a mi szavainkat, figyelmünket, türelmetlenségünket és nagylelkűségünket tapasztalják meg. Egy megváltozott reakció megszakíthat egy megszokott veszekedést. A meghallgatás új szándéka lehetővé teheti, hogy valaki kimondja az igazat. Egy közösség, amely a kölcsönös törődést gyakorolja, olyan hellyé válhat, ahol tagjai bátorságot merítenek ahhoz, hogy másokról is gondoskodjanak.
Zárt ajtók ezután is lesznek. Az emberek továbbra is csalódást okoznak majd nekünk, és mi is csalódást okozunk nekik. A világ valódi problémáit ezután is valódi tettekkel kell kezelnünk. Mégsem kell egy hibátlan világra várnunk ahhoz, hogy elkezdjük. Megkérdezhetjük magunktól, mit ápolunk önmagunkban és azok között, akik elég közel vannak hozzánk ahhoz, hogy segíthessük őket.
A változás első jele egészen apró lehet. Mielőtt élesen válaszolnánk, megállunk egy pillanatra. Mielőtt elfordulnánk, észreveszünk valakit. Mielőtt végleg eldöntenénk, hogy sohasem tudunk megváltozni, olyan társaságot és tetteket választunk, amelyek segítenek növekedni.
Aztán újra megtesszük. Idővel az, ami egykor erőfeszítésnek tűnt, részünkké válhat. És a világ, amellyel találkozunk, ott kezd megnyílni, ahol addig csak falat láttunk.
Hozzászólás