„A megváltás idején az ember úgy érzi, hogy a száműzetés csupa keserűség volt. Ám a megváltás előtt még nem tudhatjuk, hogy a száműzetés ennyire keserű. Ezt jelenti az, hogy »a fény előnye a sötétségből fakad«. Amikor meglátjuk a fényt, a sötétséget is megláthatjuk. Ezt jelenti az, hogy »ha nincs tudás (mert az értelem még száműzetésben van), honnan volna megkülönböztetés?«”
RABASH, Vegyes feljegyzések, 91. Csupa keserű fű [Maror]
Vannak időszakok, amikor minden kísérletünk arra, hogy a jó felé közeledjünk, mintha csak nehezebbé tenné az életet. Az ember mélyebb célt keres, segítséget kér, próbál jobban törődni másokkal – és nem hall választ. A szíve elnehezül. A hétköznapi gondok mintha megsokasodnának. Közben azok, akik semmit sem követelnek önmaguktól, látszólag könnyedén boldogulnak a világban.
Ilyenkor a legfájdalmasabb kérdés nem egyszerűen az: Miért szenvedek? Hanem az: Van itt valaki?
A kabbala nyelvén ez a rejtettségen át vezető út kezdete. A rejtettség nem feltétlenül jelenti azt, hogy a felső erő visszahúzódott. Azt írja le, amit a szív képes érzékelni. Az embert az egész út során ugyanaz a valóság veheti körül, miközben annak értelme rejtve marad, majd halványan felsejlik, végül feltárul. Ami változik, az az edény, amelyen keresztül az életet érzékeli.
A kettős rejtettség fájdalma
A kettős rejtettségben még a saját tapasztalataink és a Teremtő közötti kapcsolat is rejtve marad az érzékelésünk elől. Az ember mondhatja, hogy egyetlen erő irányítja a valóságot, belül mégis úgy élheti meg, hogy a világot a véletlen, az ellenséges emberek, a saját hibái és a vak természet uralja. Az ima mintha válasz nélkül maradna. Az erőfeszítés hiábavalónak tűnik. A Teremtőhöz való közeledés vágya látszólag csak kimerültséget hoz, míg e vágy elfelejtése átmeneti megkönnyebbülést kínál.
Ez nem közönséges közöny. Aki teljesen közömbös, annak talán eszébe sem jut megkérdezni, mi van elrejtve. A kettős rejtettség fájdalma abból fakad, hogy valami felébredt a szívben. Olyan forrás után vágyakozik, amelyet nem képes érezni. Emlékszik rá, vagy legalábbis sejti, hogy az életnek többnek kell lennie különálló események ütközésénél. Ez a sejtés még élesebbé teszi a sötétséget.
Könnyű a sötétséget ítéletként értelmezni: Hamis volt az erőfeszítésem. Magamra hagytak. Itt nincs út. A rejtettség azonban az ember jelenlegi érzékelésének korlátait is feltárhatja. A világ talán azért látszik töredezettnek, mert a szív még nem képes egységben látni az eseményeit. A kérdés ekkor az, hogyan keressük tovább a kapcsolatot anélkül, hogy úgy tennénk, mintha már éreznénk.
Az egyszeres rejtettségben megjelenik egy törékeny szál. Az ember kezdi a történteket – még azt is, ami fáj – a Teremtő irányításához kapcsolni. Ettől a fájdalom nem válik kellemessé. És magyarázatot sem kap még. A szív továbbra is kérdezheti, miért jelenik meg a jóság ilyen nehéz formában. De a kérdés megváltozott. Az ember immár nem egymástól független csapások világával néz szembe, hanem egy rejtett forráshoz kezd fordulni.
A kabbala nyelve a jóság érzékelhető feltárulását a Teremtő arcának nevezi. Nehézséget érezni, miközben mégis érzékeljük, hogy az a Teremtőtől jön, annyi, mint a hátoldalával találkozni: olyan kapcsolattal, amelynek forrását felismerjük, jósága azonban rejtve marad. A kettős rejtettségben még ez a felismerés is elillan. A kettős rejtettségből az egyszeresbe való átmenet ezért csendes és mélyreható lehet. Kívül talán semmi sem változott, az ember mégis olyan őszinteséggel kezdheti mondani, amilyenre korábban nem volt képes: Nem értem, mi történik, de tovább keresem benne az Egyetlent.
Egy kérdés, amely mindent megváltoztat
A feltárulás iránti vágy kezdetben a megnyugvás vágyaként jelentkezhet. Ki ne szeretné, hogy véget érjen a bizonytalanság? Ám fokozatosan egy mélyebb kérés formálódik: Mutasd meg, hogyan viszonyulsz a teremtéshez, hogy én is megtanulhassak ugyanígy viszonyulni hozzá.
Ez a kérés megváltoztatja a keresés irányát. A Teremtő lényege nem ragadható meg tárgyként, és nem vizsgálható kívülről. Ami feltárulhat, az a Teremtő működése egy olyan edényben, amely képes azt érzékelni. A spiritualitásban közeledni annyit jelent, mint tulajdonságainkban hasonlóvá válni.
Ha a felső erő ad, akkor a közelséghez meg kell tanulnunk adni. Ha szeretettel viszonyul a teremtéshez, akkor a közelséghez olyan szívre van szükség, amely képes önmagán túlra is kiterjeszteni a szeretetet.
Ezért a feltárulás elválaszthatatlan attól, ahogyan másokkal bánunk. Az ember nem fordíthatja minden gondoskodását önmagára, miközben azt kéri, hogy érzékelhessen egy adakozásra épülő valóságot. A régi vágy talán birtokolni szeretné a feltárulást – bizonyosságra, megkönnyebbülésre vagy személyes spirituális diadalra vágyik. Ám éppen azok a tulajdonságok fejlődnek a másokról való gondoskodás révén, amelyek a feltárulás befogadásához szükségesek.
Az egoizmus felfedezése keserű lehet. Az ember őszintén vágyhat a kapcsolódásra, mégis irigységet, türelmetlenséget, ítélkezést vagy az elismerés vágyát találhatja magában. Ennek a felfedezésnek nem kell önmarcangoló szégyenkezéshez vezetnie. Megmutatja, mi vár még átalakításra. A következő erőfeszítés az, hogy ismét mások felé forduljunk.
A csoport mint a feltárulás helye
Egyedül az ember gyönyörűen el tudja képzelni az egységet. Egyedül megígérheti, hogy szeretni fogja az emberiséget, anélkül, hogy szembesülne azzal az ellenállással, amelyet a szeretet felszínre hoz. A csoportban a törekvés kézzelfoghatóvá válik. A többieknek saját hangjuk, szükségleteik, erősségeik és nehezen kezelhető vonásaik vannak. Nem alakíthatjuk át őket úgy, hogy megfeleljenek a belső képünknek. Ők teszik valóságossá a munkát.
A közös edény akkor kezd kialakulni, amikor az emberek egyesítik az adakozás által vezérelt életre irányuló törekvéseiket. Ez több annál, hogy együtt vannak, vagy megértik egymás személyiségét. Közös belső irányt jelent: mindenki igyekszik felülemelkedni azon az igényen, hogy minden a saját énjét szolgálja, és mindenki segít a többieknek emlékezni arra, miért teszik ezt.
Eleinte ez az erőfeszítés mesterkéltnek érződhet. A szív nem csordul túl a szeretettől pusztán azért, mert eldöntötte, hogy a szeretet fontos. Az ember gondoskodóan cselekedhet, miközben továbbra is önző indítékokat vesz észre magában. Ám a munka éppen a törekvés és a jelenlegi természet közötti résben zajlik. Egy magasabb rendű kapcsolatra irányuló közös vágy vonzza azt, amit körülvevő fénynek neveznek – egy még nem teljesen elért állapot hatását. Maga a vágyakozás válik az edény megnyitásának egyik módjává.
Ezért is fontos a csoport a rejtettség idején. Az egyéni elszántság hol erősödik, hol gyengül. Egyik nap a cél közelinek tűnik, másnap távolinak, talán még valószerűtlennek is. Az eleven közeg akkor is megtarthatja az irányt, amikor az egyén erre nem képes. Valaki más erőfeszítése felébreszt egy fáradt szívet. Az egyik ember törődése támaszt ad a másiknak. Senkinek sem kell erővel fenntartania az ihletettség állandó érzését. A kapcsolat mindenkinek ad egy helyet, ahová visszatérhet.
Felelősség rejlik ebben, de gyengédség is. Visszahúzódásom nem csupán a magánügyem; megújuló erőfeszítésem segíthet valakinek, akinek a küzdelmét nem látom. Egy pillanatnyi figyelem, a részvételre való készség, a döntés, hogy a másik előrehaladását kívánom – mindez a közös edény részévé válik. Az ilyen kapcsolatok révén a csoport fokozatosan olyan hellyé lesz, ahol együtt kereshetjük a felső erőt.
A Machsom küszöbén
A Machsom – a megszokott testi és a vágyott spirituális érzékelés közötti határ – a rejtettségből a kezdeti spirituális érzékelésbe való átmenetet jelöli. Átlépése előtt az ember erőteljes változásokon mehet keresztül. A közelség pillanatait távolság követheti, a meggyőződést kétség, a melegséget megmagyarázhatatlan elnehezülés. Ez a mozgás olyan lehet, mintha a sötétben egy part felé közelednénk: egy rövid időre megpillantjuk, majd ismét szem elől tévesztjük.
Ezek a váltakozó érzések önmagukban még nem jelentik a határ tényleges átlépését. Az átmenet akkor válik döntővé, amikor a szívben felébredt pont megszerzi első szűrőjét: azt a képességet, hogy a vággyal adakozásra irányuló szándékkal találkozzon.
Az én, amely egykor minden mérlegelés középpontjában állt, kezdi átadni a helyét. A legfontosabb kérdés már nem az: Mit nyerhetek ebből? Hanem az: Hogyan tartozhatok az egészhez, és hogyan szolgálhatom annak életét?
Ez nem az ember eltűnését jelenti. Az változik meg, hogy hol talál rá az életre. A szűk „én” elveszíti azt az igényét, hogy önmagát tekintse az egész világnak. Az ember kezdi a másokkal való kapcsolaton keresztül érzékelni a létezést, és az egyesült edényben felfedezni a Teremtőt.
Az ilyen átlépés nem a fejlődés vége. Olyan törékeny kezdet ez, hogy a kabbala a spirituális fogantatáshoz hasonlítja. Az embrió még nem úgy ismeri a világot, mint egy érett ember. Első feladata, hogy benne maradjon az őt fenntartó magasabb életben. Hasonlóképpen az újonnan formálódó spirituális én is azt tanulja, hogyan maradjon kapcsolatban az egyetlen irányító erővel akkor is, amikor új vágyak és zavaró hatások jelennek meg.
A valódi előrehaladás időszaka után még több egoizmus kerül majd felszínre. Ez nem jelenti azt, hogy a korábbi haladás hamis volt. A nagyobb edényhez több vágyat kell korrekcióba vonni. Az embernek új helyzetben kell ismét a kapcsolatot választania. Minden állapot hasonlíthat egy korábbira, mégis új lehetőséget hordoz.
Élet a változó állapotokban
A spirituális fejlődést gyakran a fogantatás, a táplálás és az érett megértés visszatérő szakaszaival írják le. Távolról nézve ez a mintázat ismétlődőnek tűnhet. Belülről azonban nincs két azonos állapot. Egy ismerős nehézség mélyebb vágyat érinthet meg. Egy ismerős gondoskodó tettet szabadabb szívvel hajthatunk végre. Sokszor hallott szavak egyszer csak életre kelhetnek.
Ezért félrevezető kizárólag kellemes érzésekkel mérni az utat. Vannak időszakok, amikor a szív felemelkedik, és vannak, amikor teher nyomja. Egy újonnan feltáruló akadály önmagunk következő, korrekcióra váró része lehet. A lényegi kérdés az, hogyan válaszol rá az ember: a nehézség elszigetelődéshez vezet-e, vagy újabb okká válik arra, hogy a közös célt és az abban osztozó embereket keresse.
Ugyanez az elv sürgető jelentőséget ad a jelennek. A múlt menedékké válhat akkor is, ha fájdalmas. Az ember vég nélkül visszatérhet ahhoz, amit meg kellett volna tennie, a közelség egy korábbi érzéséhez vagy önmaga régi képéhez. A tegnapi állapotba azonban nem lehet újra belépni. A most elvégezhető munka ennek a pillanatnak a vágyával, ellenállásával és lehetőségével kezdődik.
Visszafordíthatjuk a szívünket anélkül, hogy azt állítanánk, mindent értünk: Itt tartok most. Itt vannak azok az emberek, akikkel kapcsolódhatok. Ez a következő lépés, amelyet az adakozás felé megtehetek.
Amikor a feltárulás kitágítja a világot
Ahogy az edény változik, úgy változik a beteljesülés értelme is. A feltárulás nem ígéret arra, hogy az ember gazdagságot halmoz fel, elkerüli a betegséget, vagy soha nem érez szomorúságot. Még az is kapcsolatban marad mások szenvedésével, aki érzékeli a spirituális jóságot. A közös edényhez kapcsolódó szív nem lehet közömbös azzal szemben, ami ebből az edényből még hiányzik.
Ami megváltozik, az a mérce, amely szerint az életet érzékeljük. Az anyagi siker önmagában nem csillapíthatja a kapcsolódás éhségét; az anyagi szűkösség önmagában nem bizonyíthatja, hogy a szív üres. Az ember sok mindent birtokolhat, mégis szegénynek érezheti magát, vagy kevés tulajdona lehet, mégis mélyen átélheti, hogy amije van, elegendő. A feltárulás megnyitja annak az erőnek az érzékelését, amely betölti a lelkek közötti kapcsolatot. Lehetővé teszi, hogy a jóság érzékelhetővé váljon egy olyan edényben, amely éppen a befogadására formálódik.
A csoport ennek a felfedezésnek a kezdete, nem a határa. A közös edény végső soron az egész emberiséget magában foglalja. Egy lélek benne elfoglalt helyét sem a nemzetisége, sem a háttere, sem a külső eredményei, sem az anyagi fejlettségének szintje nem határozza meg. Minél mélyebb az egység érzékelése, annál nehezebbé válik az embereket a test és a társadalmi világ megszokott ismérvei alapján szétválasztani. Ami láthatóvá válik, az az, hogy egyetlen élethez tartoznak.
És ez a tágulás mégis egy apró, sokat követelő ponton kezdődik: ott, ahol egy ember hajlandó a másik felé fordulni. A mozdulat csekélynek tűnhet. Megtörténhet anélkül, hogy bármi látható jel utalna egy határ elmozdulására. Mégis minden őszinte kísérlet arra, hogy egy közös vágyhoz csatlakozzunk, megkérdőjelezi azt a régi bizonyosságot, hogy különállók vagyunk.
A rejtettségben a világ elhagyatottnak érződhet. A feltárulás akkor kezdődik, amikor a szív megtanul keresni egy jelenlétet, amelyet még nem lát – és helyet teremteni e jelenlétnek az emberek között. Az út nem azt kéri tőlünk, hogy tagadjuk a sötétséget. Azt kéri, hogy építsük tovább az edényt, amelyben a fény végül érzékelhetővé válhat.
Hozzászólás