Kérdés: Minden zsidó ünnep bizonyos spirituális állapotokat jelképez, amelyekbe az ember a spirituális munka eredményeként jut el. Másfelől, ahogy Ön mondta, ezeken a napokon egyfajta ébredés, felülről érkező megvilágosodás is történik. Miért nevezzük ezeket az állapotokat ünnepeknek?
Válasz: Az a helyzet, hogy a fény mezejében élünk. Ez nem közönséges, anyagi fény, hanem spirituális fény: az adakozás és a szeretet tulajdonsága, az élet tulajdonsága, energia a létezés minden formája számára.
Ez a fény árad, változik és hat ránk. Változó hatásaival szüntelenül felemel és tanít bennünket, egyre összetettebbé tesz, és így visz előre. Ez a mi spirituális fejlődésünk.
Elvileg az anyagi fejlődés is ugyanebből a fényből ered, csak annak legalacsonyabb szintjén.
Az anyagi és a spirituális szintek között összefüggés van. A fény az egész világegyetemre hat: az élettelen, a növényi, az állati és az emberi szintre, spirituális tulajdonságainkra és állapotainkra, valamint azokra a fokozatokra is, amelyeket a kabbala bölcsességében tanulmányozunk. Közben azt is tanuljuk, miként sajátíthatjuk el ezeket, hogyan kezdhetjük valóban érezni őket, és hogyan emelkedhetünk rajtuk keresztül.
Mindez bizonyos kölcsönös kapcsolódásban zajlik, egy „évnek” nevezett ciklusban. Ennek megfelelően változik a fény hatása ránk és a körülöttünk lévő világra. Ezért a mi világunkban jelképesen különböző napokat ünneplünk, amelyek a spirituális világban megvalósuló állapotoknak felelnek meg.
A hónap holdciklus. Az év a Föld Nap körüli keringése. A hétnek azonban nincs ilyen megfelelője. Így a nap és az összes többi időjelölő a felső erő, a fény hatásából ered, amely mindent megváltoztat körülöttünk, és egyúttal az anyagi világunkat is alakítja.
Ezért az anyagi világban különféle dátumokat ünnepelhetünk, vagyis azok spirituális világbeli megfelelőit. A mi világunkban azonban ezek a napok a Nap, a Hold, a Föld és más égitestek mozgása szerint automatikusan következnek be. A spirituális világban viszont ezek a hatások csak az ember révén jelennek meg, annak mértékében, ahogyan tetteivel egyre nagyobb hasonlóságra törekszik a spirituális Földdel, Holddal, Nappal és így tovább.
Ez az értelme minden ünnepnek, az úgynevezett „moádimnak”, és világunk minden eseményének.
Rav Dr. Michael Laitman a KabTV „Spirituális állapotok” című műsorában
A naptár megmutathatja, mikor kezdődik egy ünnep. Azt nem mondhatja meg, mi kezdődött el az emberben.
Kabbalisztikus értelmezésben a zsidó ünnepek a lélek útját rajzolják meg.
Arról a vágyról szólnak, hogy kilépjünk az önérdek uralta életből; arról a fájdalmas felismerésről, hogy a vágy önmagában nem változtat meg bennünket; és arról a türelmes munkáról, amely szeretettel adni és elfogadni képes szívet formál. Ez az út nem egyenes emelkedés a boldogság felé. A szabadságon, a kinyilatkoztatáson, az összetörésen, az ítéleten, a menedéken, a fényen és az örömön át vezet.
Az egész utat átható legmélyebb kérdés egyszerű: válhat-e az ember befogadás iránti vágya a másokról való gondoskodás eszközévé?
Pészah: a szabadság első lélegzete
Pészah egy kivonulással kezdődik. Spirituális értelemben Egyiptom az az állapot, amelyben a vágy csak önmagát szolgálja. Az ember lehet tevékeny, sikeres, sőt külsőleg nagylelkű is, belül mégis fogva tarthatja a birtoklás, az irányítás vagy a megnyugtató bizonyosság igénye. E fogság falait nehéz észrevenni, mert ismerős gondolatokból épülnek: Mit nyerek vele? Mit veszíthetek? Hogyan védhetem meg magam?
Elhagyni Egyiptomot annyi, mint megérezni, hogy nem kell ezeknek a kérdéseknek irányítaniuk az egész életet. Ez egy másik lehetőség első íze.
De a felszabadulás kezdet, nem befejezett átalakulás. Egy küszöb átlépése nem tünteti el egy csapásra a régi késztetéseket. Vannak tétovázások, visszalépések és nehezen megnevezhető állapotok. Az ember bepillanthat a szabadságba, és mégis érezheti annak vonzását, amit hátrahagyott. Pészah az első lépés bátorságát ünnepli: a készséget, hogy kilépjünk az én uralma alól, mielőtt pontosan tudnánk, hogyan éljünk azon túl.
A számlálás Sávuot felé: megtanulni adni
A Pészah és Sávuot közötti napok irányt adnak a szabadságnak. Minden nap új alkalom a megtisztulásra, újabb találkozás egy olyan vággyal, amelyet nemesebb cél felé lehet fordítani. A hagyományos, 49 napos számlálás fokozatos belső munkát idéz, amely a Binához kapcsolódó „ötvenedik kapu” felé vezet.
A Biná az adakozás tulajdonsága. Olyan szívet ír le, amelyet kevésbé kötnek le saját követelései, és amely inkább képes adni. Az ilyen szív nem ürül ki az élettől: másfajta erőt fedez fel.
Képzeljük el, hogy egy bárka oltalmaz bennünket, miközben odakint vihar tombol. A szél tovább fúj, a víz tovább emelkedik. Odabent mégis olyan nyugalom van, amely nem az időjárás irányításától függ. Ezt ígéri a Biná. Amikor az adni akarás valósággá válik, az önmagunkért érzett félelem szorítása enyhülni kezd. A lélek olyan helyre lel, ahonnan szembenézhet az erős vágyakkal anélkül, hogy azok elsodornák.
Ez a védelem nem az út vége. A léleknek idővel többre kell képesnek lennie annál, hogy elutasítja az önző élvezetet. Elég erőssé kell válnia ahhoz, hogy elfogadja, amit az élet kínál, anélkül hogy minden ajándékot önmaga felé fordítana vissza. Először adni tanul meg; azután azt, hogyan fogadjon be az adás érdekében.
Sávuot: vállalni az átalakulás munkáját
A Sínai-hegynél az ember sokféle belső tulajdonsága úgy gyűlik össze, mintha egy egész népet alkotna. Némelyik készséges, másik ellenáll. Van, amelyik az igazságra vágyik, míg egy másik a kényelemhez vagy a bizonyossághoz ragaszkodik. A Tóra átadása azt a pillanatot jelöli, amikor ez a megosztott belső világ készen áll arra, hogy elfogadja a helyreigazítás útját.
Ebben a spirituális értelemben a Tóra a vággyal való munka módja. Nem kívánja, hogy úgy tegyünk, mintha önző késztetéseink eltűntek volna. Utat kínál ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk velük, és megváltoztassuk a mögöttük húzódó szándékot.
Ezért a kinyilatkoztatás felelősség is. A szép eszményt könnyebb távolról dédelgetni, mint ott gyakorolni, ahol a legnagyobb szükség van rá. A szeretet vágya előbb-utóbb találkozik a féltékenységgel. Az adni akarás találkozik azzal a félelemmel, hogy túl kevés marad nekünk. Az egység vágya találkozik az elkülönülés makacs igényével.
Sínai e találkozás kezdete.
Az összetört kőtáblák: feltárul a rejtett szív
Az aranyborjú és a kőtáblák összetörése fájdalmas képek, mert megszakítják azt a reményt, hogy a kinyilatkoztatás egyszerre mindent megtisztít. A szív felismerhet egy magasabb igazságot, mégis visszafordulhat egy régi bálványhoz. Őszintén akarhat változni, mégis rádöbbenhet, milyen mélyen gyökereznek a szokásai.
Az összetörésnek mégis van értelme. Felszínre hozza, ami rejtve maradt. Egy épnek látszó edényben megvizsgálatlan indítékok lapulhatnak; amikor eltörik, ezek láthatóvá válnak. A bukás fáj, de éppen azokkal a vágyakkal hozza érintkezésbe a fényt, amelyek helyreigazításra szorulnak.
Ez nem teszi kívánatossá a fájdalmat vagy a kudarcot. Azt jelenti, hogy nem feltétlenül a kétségbeesésé az utolsó szó, amikor egy eszmény találkozik önmagunk valóságával. Egy hiba felismerése a helyreállítás kezdete lehet. A megtört vágyban is marad szikra, amely válaszolhat az új fényre.
A spirituális út ezért emelkedéseket és zuhanásokat is magában foglal. Egyetlen ihletett pillanat sem teszi teljessé. A munka akkor mélyül el, amikor az ember a csalódás után megtanul visszatérni, már világosabban látva, min kell változtatnia.
Elul, Ros Hásáná és a visszatérés tíz napja
Az összetörés után újra megszületik a helyreigazítás kérése. A szív már nem csupán ihletet kér, hanem azt is, hogy igazán láthassa önmagát.
Elul a felkészülés időszakát nyitja meg. Ros Hásáná és az azt követő tíz nap a vágy szerkezetére irányítja a figyelmet, mintha fény járná be egy belső ház minden szobáját. Ahogy egy-egy szoba megvilágosodik, újabb ragaszkodás, félelem vagy önös szándék válik láthatóvá.
Ez a vizsgálódás kellemetlen lehet. Könnyebb homályos szavakkal elítélni magunkat, mint alaposan szemügyre venni, mi van bennünk. Az őszinte ítéletnek azonban szeretetteljesebb célja van: megmutatja, hol lehetséges a változás. A kérdés nem pusztán az, hogy Mi a baj velem? Hanem az is: Mi kér bennem helyreigazítást, és merre kellene fordítanom?
Amikor a vizsgálódás eléri a befogadás legmélyebb vágyát, többé nem lehet figyelmen kívül hagyni a jelenlegi szív és az adakozás tulajdonsága közötti távolságot. Ez a felismerés Jom Kippurhoz vezeti az utat.
Jom Kippur: a fény előtt állva
Jom Kippur a feltárulkozás napja. A helyreigazítás fényében a lélek meglátja, vágyainak mekkora része fordul még mindig befelé. Ebben a felismerésben van fájdalom, de irgalom is: amit nem vagyunk hajlandók meglátni, azt nem tudjuk helyrehozni.
A napi önmegtartóztatások testi formát adnak ennek a belső állapotnak. Félretesszük az evést és az ivást, a mosakodást, a test bekenését, a testi intimitást és a bőrcipő viselését. Ebben a jelképes olvasatban az edény szünetelteti megszokott befogadását. Az előtt áll, amit még nem tanult meg helyesen magába fogadni.
Az ima itt különösen megrendítővé válik. Szavai akkor is megtarthatják az embert, amikor még nem ért mindent. Nyelvet adhatnak a beszéd mögött rejlő vágyaknak is: segítenek mindegyiket a gyógyulás felé fordítani. A kérés nem az, hogy a lélek valaki mássá váljon. Hanem az, hogy minden része, a legtávolibbnak érzettek is, megtalálják helyes szándékukat.
Jom Kippur csendje ezért lehetőséggel teli. A szív üresnek érezheti magát, de az üresség hellyé válhat. Az, hogy ma még nem tud teljesen befogadni, őszintébb készséget ébreszthet benne a változásra.
Szukkot: menedéket építeni egy új szívnek
Alig néhány nappal később megváltozik a mozgás iránya. Miután Jom Kippurkor védtelenül állt, az ember szukkát épít.
A szukka szándékosan törékeny. Teteje egyszerű növényi anyagból készül, a termés olyan maradékaiból, amelyek felett máskor talán elsiklanánk. Menedéket nyújt anélkül, hogy erődnek tettetné magát. A tető alatt lakni, enni és örülni kell.
Spirituális értelemben a szukka az újraépülő edény képe. Értékét nem a tekintélyt parancsoló anyagok adják, hanem az a szándék, amellyel az ember helyet készít a fénynek. Még ami hulladéknak látszott, abból is lehet fedél. Ami összetört vagy félre lett vetve, abból is lehet a befogadás helye.
Szukkot hét napja a szív hét tulajdonságának felel meg: Heszed, Gevurá, Tiferet, Necáh, Hod, Jeszod és Málchut. Minden nap a belső élet egy újabb részére irányítja a figyelmet. Az a szokás, hogy spirituális vendéget fogadnak a szukkában, emberi arcot ad ennek a munkának. Ábrahám a kedvességet idézi; a többi vendég is olyan tulajdonságokat képvisel, amelyeket fel kell ismerni és ápolni kell.
Ez a helyreigazítás fokozatos. A fény először körülveszi az edényt, és hat rá, miközben az alkalmassá válik a befogadására. Szukkot nem állítja, hogy az egész lélek már tökéletessé vált. A helyreállításban való részvétel valódi örömét ünnepli, tulajdonságról tulajdonságra.
Szimchát Tóra: öröm költözik az edénybe
Szimchát Tórakor az öröm több lesz a nehéz napok utáni megkönnyebbülésnél. Annak öröme, hogy az ember az edény jelenlegi befogadóképessége szerint fogadhat be. Ezen út képrendszerében a bor a bölcsesség fényét idézi; az ünneplés azt jelzi, hogy e fényből már valamit be lehet engedni a bensőnkbe.
A teljesség még mindig mértékkel érkezik. A növekvő szívnek nem kell mindent egyszerre magába fogadnia. Ebben a határban van gyengédség. Lehetővé teszi a valódi örömöt anélkül, hogy a munkának már véget kellett volna érnie.
Hanuka: a fenntartható láng
Hanuka továbbviszi az utat. Küzdelme belső küzdelem arról, hogyan éljünk együtt a vággyal és a tudással úgy, hogy közben ne adjuk fel az adakozás tulajdonságát. Az olaj lángja a felkészített edényben felragyogó bölcsesség képe lesz.
Az olaj önmagában nem ad egyenletes fényt; kanóc is kell hozzá. Ugyanígy az erős spirituális élménynek is szüksége van valamire az emberben, ami fenntartja. Egy pillanatnyi felragyogás szép lehet, de a felkészült szív lehetővé teszi, hogy a fény tovább égjen.
A kis hanukai láng éppen azért megható, mert kicsi. Nem várja meg, amíg minden sötétség eltűnik, hogy világítani kezdjen. Arra kérdez rá, hogy itt és most készült-e már elegendő hely a fénynek.
Purim: a teljes épség reménye
Purim e spirituális út látóhatárán a teljes helyreigazítás képeként áll. Amit Jom Kippurkor még nem lehetett befogadni, azt ebben a látomásban végül befogadja az az edény, amelynek szándéka átalakult. Magától a vágytól többé nem kell félni. Teljesen részt vehet az adásban.
A Jom Kippur és Purim közötti távolság annak a távolsága, hogy felismerjük állapotunk igazságát, illetve teljesen megéljük annak helyreállítását. Az egyik ponton a szív nyitott, de képtelen befogadni; a másikon úgy tud befogadni, hogy nem zárul önmagába. Purim reménye az, hogy semmi emberinek nem kell örökre kívül maradnia a szeretet munkáján.
Az ünnepek közötti út
Ezek az ünnepek összetartoznak, mert a lélek nem úgy növekszik, hogy egyetlen állapotban marad. Áthalad az elengedésen és az ellenálláson, a menedéken és a védtelenségen, a könnyeken és az ünneplésen. Néha a haladás olyan, mintha fény áradna be. Máskor olyan, mintha egy újabb, még változatlan vágyra bukkannánk. Mindkettő ugyanannak az útnak a része lehet.
Az számít, merre irányul a vágyakozás. Ha csak a jelenlegi állapotunkra összpontosítunk, belső világunk egyre szűkebbnek tűnhet. Ehelyett azt is kérdezhetjük: Milyen tulajdonság felé tartok? Hogyan adhatok igazabban? Mit jelentene nagyobb gondoskodással fordulni mások felé?
Ez az utolsó kérdés alapvető. Az önmagunkkal való törődéstől az adakozás felé vezető út nem járható végig elszigetelten. Más emberek között válik valóságossá a nagylelkűség, ott állja ki a türelem a próbát, és ott kell a szeretetnek tetté válnia. A közös emberi szívben ölthet formát az egység reménye.
Így a naptár évről évre visszatér, a lélek pedig újra találkozik saját évszakaival. Pészah újabb lépésre hív a szabadság felé. Sávuot megújult elköteleződést kér. Jom Kippur megnyitja a szívet az igazság előtt. Szukkot megtanít menedéket építeni. Hanuka arra kér, hogy gondozzuk a lángot. Purim a fenntartások nélküli öröm lehetőségét tárja elénk.
Minden ünnep egy-egy pillanat abban a hosszú munkában, amelynek során képessé válunk arra, hogy ajándékként fogadjuk az életet, majd továbbadjuk ezt az ajándékot.
Móse: a szív felemelésének bátorsága
Az emberi szívben él egy vágy, amely nem hajlandó ott maradni, ahol van. Félelmeink, szokásaink és a mindent magunknak megtartani akaró késztetésünk alatt valami egy nagylelkűbb élet felé nyújtózik. Nevének spirituális jelentésében Móse az az erő, amely felfelé húz bennünket.
A vágyat Málchutból, ahol az önmagáért való befogadásba merül, a Biná, az adakozás tulajdonsága felé emeli. Az ember sokféle, gyakran ellentmondó részét egyetlen cél felé tereli. Egyik részünk szeretni akar; a másik csodálatot vár. Egyik részünk kész adni; a másik attól fél, hogy nem marad elég. Móse nem törli el ezeket az ellentmondásokat. A fény felé vezeti őket, hogy láthatóvá és megváltoztathatóvá váljanak.
A Sínai-hegynél úgy tűnik, ez a felemelkedés dicsőséges pillanathoz ér. A Tórát átveszik; elérhető közelségbe kerül a szív helyreigazításának útja. Aztán Móse lejön a hegyről, és meglátja az aranyborjút. A kőtáblák összetörnek.
Megrendítő kép ez. Megérinthettünk valami igazat, mégis felfedezhetjük, milyen erősen ragaszkodunk egy régi vágyhoz. Szeretnénk adni tudó emberekké válni, mégis azon kapjuk magunkat, hogy azt kérdezzük: Mit nyerhetek vele? A törött kőtáblák megmutatják a reményünk és szívünk állapota közötti távolságot.
Móse története azonban nem ér véget az összetöréssel. Újra felmegy a hegyre.
Ez a visszatérés talán a legmegindítóbb tette. Nem áltatja magát azzal, hogy az edény már ép. A fényt keresi, amely helyreigazíthatja. A törés helyét most már őszintén fel lehet ismerni; ott szikra maradt, amely képes válaszolni a változásra. Móse megmutatja a csalódás utáni visszatérés bátorságát, anélkül hogy letagadná a történteket.
Útja a Jordánhoz vezet. A Nebó-hegyről látja maga előtt a földet, de nem lép be oda. Spirituálisan ez sajátos munkájának határát jelzi: a vágyat a Biná felé emeli, és egy új élet küszöbéig vezeti. Az, ami ezután következik, maguknak a vágyaknak a további helyreigazításával bontakozhat ki.
Szomorúság van abban, ha olyan küszöbön állunk, amelyet nem léphetünk át, de mély nagylelkűség is. Móse mindent megtesz, amit tud, hogy az út nélküle is folytatódhasson.
Valahányszor az önmagunkkal való szűkös törődéstől az adni akarás felé fordulunk, ez a mozdulat él bennünk. Valahányszor szembenézünk azzal, ami összetört, és mégis kérjük, hogy megváltozhassunk, újra megkezdjük az ő felemelkedését.
Hozzászólás