„Egy kérdés, amelyet kaptam: Ön azt mondja, hogy a kabbaláról szóló könyvek a szellemi világról beszélnek. Jelenleg azonban csak az anyagi valóságot tudom érzékelni. Hogyan válthatok át az anyagi érzékelésről a szellemire?
Válaszom: Ez csak a helyreformáló Fény segítségével lehetséges. Ezért tanácsolják a kabbalisták, hogy akkor is olvassunk kabbaláról szóló könyveket, ha semmit sem értünk abból, amit írnak.
Úgy kell olvasni őket, hogy vágyunk érezni és látni mindazt, ami bennük áll, és belépni az általuk leírt rejtett világba. Ez a világ el van rejtve az érzékeid elől, mintha aludnál, mintha a rejtettség állapotában lennél, és érzékeid eltompultak volna. Vágynod kell arra, hogy érzékelésedet élesebbé tedd.
Érezni kezded majd, hogy a szellemi világ itt van körülötted. Érzékelni kezded a szellemi erőket, és felfedezed, hogy a szellemi világ teljesen összekapcsolódik veled, nem különül el tőled. Érezni fogod, hogy mindezek az erők benned hatnak, és hozzád tartoznak. Ez a feltárulás kérdése, a feltárulás pedig a Fény hatására következik be, még akkor is, ha nem tudod, mi a Fény.
Létezik egy különleges erő. Amikor egy könyv segítségével arra a valóságra törekszel, amelyről a könyv beszél, ez az erő hatni fog rád, és fokozatosan elvezet annak a valóságnak az érzékeléséhez. Először az érzéseidbe hatol be, majd a megértésedbe. Így születünk meg a szellemi világban.”
Rav Dr. Michael Laitman blogja, 2009. november 2.
Vannak napok, amikor a világ fájdalmasan kicsinek tűnik.
Felébredünk, eleget teszünk a kötelezettségeinknek, válaszolunk az üzenetekre, és magunkkal visszük személyes aggodalmainkat egyik szobából a másikba. A körülöttünk élők élete ugyanolyan teljes, mint a miénk, mégis előfordul, hogy csak azon a szűk kérdésen keresztül látjuk őket, hogy mit jelentenek számunkra. Ki ért meg engem? Kinek van szüksége rám? Ki áll az utamban?
Mi lenne, ha az általunk érzékelt világot részben az alakítaná, ahogyan viszonyulunk hozzá?
A szellemi érzékelés ezzel a lehetőséggel kezdődik. Arra hív, hogy elgondolkodjunk: a valóságnak lehet olyan mélysége, amelyet nem érzékelünk, amíg figyelmünket teljesen önmagunk köti le. Az ismerős világnak nem kell eltűnnie ahhoz, hogy a tapasztalás egy új dimenziója megnyíljon. A változás itt kezdődhet, másokkal való találkozásainkban, a munkánkban és azokban az indítékokban, amelyekkel nekivágunk egy hétköznapi napnak.
Helyet adni a többnek
Érzékeink élénk világot tárnak elénk, de nem feltétlenül mindazt, amit megtapasztalhatunk. Látunk egy arcot, hallunk egy hangot. Hogy valóban észrevesszük-e az előttünk álló embert, az már máson is múlik.
Amikor teljesen lekötnek a saját szükségleteink, még egy zsúfolt szobában is magányosnak érezhetjük magunkat. Egy barát hallgatását elutasításnak, egy kérést zavarásnak, másvalaki sikerét fenyegetésnek értelmezzük. A szoba nem változott meg. Az változott meg, ahogyan befogadjuk.
A szívünk képes túlnőni ezen a beszűkült tapasztalaton. Nem egyszerre, és nem attól, hogy elhatározzuk: mostantól nagylelkűek vagyunk. Azáltal növekszik, hogy igyekszünk észrevenni, ami kívül esik megszokott számításainkon: egy másik ember fáradtságát, reményét, csalódását vagy csendes segítő szándékát.
Minden ilyen pillanatban választanunk kell: megmaradunk-e saját gondjaink foglyának, vagy helyet adunk valaki másnak. A sok apró válasz nyomán lassan kitágul a képességünk, hogy érezzük a világot.
Egy cselekedet rejtett iránya
Két ember ugyanazt a kedves gesztust eltérő okból teheti meg. Az egyik azért segít, mert a barátjának segítségre van szüksége. A másik azért, hogy csodálják, fontosnak érezhesse magát, vagy később viszonzást kapjon. Többségünk felismeri, hogy egyetlen tettben is többféle indíték munkálhat egyszerre.
Ettől a tett még nem válik értéktelenné. Az indítékunk viszont érdemes a figyelemre.
Gondoljunk egy közös étkezésre. Valaki elkészíti az ételt, valaki leszedi az asztalt, valaki pedig észreveszi, hogy egy fáradt ember egyedül maradt a munka befejezésével. Bármelyikük cselekedhet bosszúságból, kötelességtudatból, szeretetből vagy mindhárom keverékéből. A feladat látható; a mögötte álló belső irány nehezebben vehető észre.
Nem kell tökéletes indítékokra várnunk, mielőtt megtesszük, amit meg kell tenni. Kezdhetünk azzal a készséggel, amely bennünk van, majd őszintén feltehetjük a kérdést: ezt a pillanatot a magam javára akarom fordítani, vagy megkönnyíthetem vele valaki más dolgát?
Ez a kérdés túlmutat a házimunkán. Velünk tarthat tanulás, beszélgetés, barátság és szolgálat közben is. Megváltoztathatja, hogyan hallgatunk meg másokat. A vágyból, hogy észrevegyenek minket, alkalmat teremthet arra, hogy előbb mi vegyünk észre valaki mást.
A törődés gyakorlása, mielőtt természetessé válna
Gyakran úgy képzeljük, hogy az őszinte törődésnek előbb érzésként kell megérkeznie, és csak azután cselekedhetünk ennek megfelelően. Pedig sokra becsült képességeink gyakorlással fejlődnek. Egy gyermek úgy tanul felelősséget vállalni, hogy rábízunk valami apróságot. Egy zenész úgy tanulja meg kifejezni az érzéseit, hogy újra meg újra visszatér a gyakorlatokhoz, amelyek kezdetben gépiesnek tűntek.
A törődés hasonlóképpen fejlődhet.
Üdvözölhetünk valakit melegen akkor is, ha közben máshol jár az eszünk. Segíthetünk egy feladatban akkor is, ha egy részünk inkább távozna. Megkérdezhetjük egy barátunktól, hogy van, és teret adhatunk a válaszának. Eleinte ezek a tettek ügyetlennek tűnhetnek. Mégis megtaníthatnak figyelni.
Ennek a gyakorlásnak nem az a célja, hogy eljátsszuk a szeretetet, vagy olyan közelséget állítsunk, amelyet még nem építettünk ki. Hanem az, hogy egy jobb szándéknak legyen hol gyökeret vernie. A valódi emberek segítenek őszintének maradni ebben a gyakorlásban. Egy barátnak tanács helyett bátorításra lehet szüksége. Egy munkatársnak arra, hogy segítsünk neki a munkában, nem pedig arra, hogy megdicsérjük a kitartásáért. Próbálkozva, meghallgatva és alkalmazkodva tanulunk.
A törődés kevésbé elvont, amikor a kezünkkel is teszünk érte. Egy terem előkészítése, mosogatás, egy összejövetel utáni rendrakás vagy egy kevésbé kívánatos műszak elvállalása révén bekapcsolódunk abba az erőfeszítésbe, amelyet mások már régóta tesznek. Észrevenni kezdjük a mindig is létező munkát és az embereket, akikre korábban nem figyeltünk igazán.
Amikor fáj tisztán látni önmagunkat
Ahogy figyelmünk kifelé fordul, észrevehetünk valami kellemetlent: milyen gyakran használunk másokat saját céljaink eszközeként.
Vágyunk egy barát helyeslésére. Akkor akarjuk az idejét, amikor nekünk megfelel. Mi akarunk előrejutni, sikert elérni vagy köszönetet kapni. Még az a vágyunk is, hogy kedvesebbé váljunk, elfedheti azt az igényt, hogy jó véleménnyel legyünk önmagunkról.
Ennek felismerése szégyent kelthet. Csábító lehet elhessegetni ezt az érzést, vagy éppen belesüppedni. Hosszú távon egyik sem segít. Nem mi választjuk meg minden felmerülő késztetésünket, de felelősséget vállalhatunk azért, mit teszünk, amikor felismerünk egyet.
A leghasznosabb kérdés nem az, hogy „Hogy lehetek ilyen?”, hanem az, hogy „Mit tehetek most másként?”
Talán megállunk egy pillanatra, mielőtt újabb szívességet kérnénk. Talán úgy hallgatunk meg valakit, hogy nem tereljük vissza magunkra a beszélgetést. Talán visszatérünk egy feladathoz, amelyről azt reméltük, majd más elvégzi. Ezek apró változások, de értelmet adnak a fájdalmas őszinteségnek.
A szégyennek nem kell végső ítéletté válnia arról, kik vagyunk. Jelezheti a távolságot aközött, ahogyan cselekedtünk, és ahogyan élni szeretnénk. Így a jóvátétel felé indíthat minket.
Egy küszöb, amelyet fokozatosan lépünk át
Néha úgy képzeljük a szellemi változást, mint egyetlen, félreismerhetetlen eseményt, amely után minden régi szokás eltűnik. A megélt változás többnyire kevésbé rendezett. Reggel nagylelkűen, este önzően cselekszünk. Egyik nap megértjük egy barátunk szükségletét, másnap elsiklunk fölötte.
Ez a hullámzás elkeserítő lehet. De része lehet annak is, hogy egyre tisztábban látunk. Egy új szándék nem törli el a kényelem, az elismerés vagy az öröm iránti vágyat. Lehetőséget ad arra, hogy dolgozzunk ezekkel a vágyakkal, ahelyett hogy kérdés nélkül engedelmeskednénk nekik.
Képzeljük el, hogy hol a víz felszíne alatt, hol fölötte mozgunk. A felszín alatt mindent az a kérdés szűr meg: „Mit kapok érte?” A felszín fölött, ha csak rövid időre is, eszünkbe jut, hogy mások szükségletei ugyanolyan sürgetők, mint a mieink. Sokszor válthatunk e két nézőpont között. Az számít, hogy felismerjük a különbséget, és újra meg újra visszataláljunk.
A külső világ eközben szinte ugyanolyannak látszhat. Továbbra is várnak ránk feladatok, nézeteltérések és nehéz természetű emberek. Mégis mélyebbé válhat, ahogyan mindezt megéljük. Kevésbé leszünk biztosak abban, hogy minden bosszúság ellenünk irányul, és kíváncsibbak leszünk arra, min megy keresztül a másik.
Miért van szükségünk egymásra
Magányosan könnyű szépen gondolkodni a szeretetről. A kapcsolataink mutatják meg, hol válik nehézzé ez a gondolat.
Egy csoport teret ad arra, hogy a szellemi szándék valósággá váljon. Mások keresztezik a terveinket. Felszínre hozzák türelmetlenségünket. Ugyanakkor példát is mutatnak bátorságból, állhatatosságból, humorból és törődésből, amelyet pusztán saját elhatározásunkból nem tudnánk megteremteni.
Egy egészséges közösség segít az embereknek visszatérni ahhoz, amit fontosnak tartanak, amikor saját motivációjuk meggyengül.
Valaki elkezdi a munkát, más csatlakozik hozzá. Valaki emlékeztet az összejövetel céljára, amikor a többiek elfáradnak. Valaki észrevesz egy csendes tagot a terem szélén, és helyet ad neki. A törődés lassan sokak által fenntartott gyakorlattá válik, nem olyan érzéssé, amelyet mindenkinek egyedül kell előhívnia.
Egyetlen csoport sem teszi ezt tökéletesen. Tagjai büszkeséggel, vágyakozással, fáradtsággal és félelemmel érkeznek. Ezért számít annyira a hétköznapi közös munka. A kapcsolat próbája az, hogyan reagálnak az emberek, amikor az együttműködés valamibe kerül: időbe, kényelembe, figyelembe vagy abba a lehetőségbe, hogy elsők legyenek.
Úgy fejlődünk, hogy segítünk egymásnak átvészelni ezeket a pillanatokat.
Egy tágabb világ, amely itt kezdődik
Vágyhatunk együttérzőbb társadalomra, bizalomra épülő közösségre vagy olyan életre, amelyben az emberek érzik az egymáshoz fűződő köteléküket. Az ilyen remények szép szavaknál többet érdemelnek. A törődés olyan formáit kívánják meg, amelyeket már azelőtt készek vagyunk gyakorolni, hogy bárki ihletőnek nevezné őket.
Egy nagyszabású jövőkép nem helyettesítheti a türelmes munkát, amellyel felkészülünk rá. A következő lépés lehet olyan egyszerű, mint bekapcsolódni egy feladatba, bátorítani egy elcsüggedt barátot, vagy beismerni egy barátságtalan indítékot anélkül, hogy átadnánk neki magunkat. Ezek a tettek nem tűnnek kinyilatkoztatásnak. Mégis helyet teremtenek egynek.
A világ akkor is tágasabbnak érződhet, amikor ugyanabban a konyhában állunk, ugyanazon az utcán járunk, és ugyanazokkal az emberekkel találkozunk. Semmilyen külső jelnek nem kell hirdetnie a változást. Észrevesszük, hogy valaki más jólléte már a mi ügyünk is. Azon kapjuk magunkat, hogy ítélkezés előtt megérteni, köszönet előtt hozzájárulni, és akkor is adni szeretnénk, amikor ez nem megy könnyen.
Egy pillanatra meglazulnak magánvilágunk falai. Egy kicsivel többet látunk. És mivel már láttuk, gyakorolhatjuk, hogyan éljünk ott együtt.
Hozzászólás