„Megjegyzés: A mi világunkban az embert mindig a külseje alapján azonosítjuk. Meglátok valakit, és kialakul bennem egy belső kép róla. Kiderül, hogy valójában téves a fizikai megjelenése alapján azonosítani valakit.
Válaszom: Természetesen. Amíg nem kezdünk el egy magasabb szintet érzékelni, addig számunkra az embert azok a jellemzők jelentik, amelyeket érzékelni tudunk: a külseje, a jelleme és a tulajdonságai. Mindez az anyagi világhoz tartozik. A következő szint az, amikor elkezdjük érzékelni a lelkét.
Kérdés: Úgy érti, hogy az anyagi világban érzékeljük a lelkét?
Válasz: Az anyagi világban nincs lélek. Az anyagi világ olyan dimenzió, amelyben minden a befogadás elve szerint rendeződik. A lélek viszont az adakozás tulajdonsága. Ezért az anyagi világban nem érzékelhető.
Kérdés: De ön azt mondja, hogy amikor spirituális érzékelésre teszünk szert, ez a világ nem tűnik el. Tehát ebben a világban élve egy másik világot is érzékelhetünk?
Válasz: Igen, egy másik dimenziót érzékelünk. A kettő azonban nem fedi egymást, mert más-más tulajdonságok alapján működnek, akár a rádiófrekvenciák.”
Rav Dr. Michael Laitman, a KabTV „I Got a Call. Organ Transplant” című műsorából, 1/9/11
Az ember azt a világot ismeri, amelyet érzékelni képes. A látás, a hallás, a tapintás, az ízlelés és a szaglás élénken azt az érzetet kelti bennünk, hogy teljes valóság vesz körül minket. Érzékeink azonban csak korlátozott tartományt tárnak fel abból, ami megtapasztalható. Még ezen a tartományon belül is előfordulhat, hogy két ember ugyanazt az eseményt éli át, mégis úgy érzi, mintha különböző világokban élne.
A kabbalista szemléletben ez a valóság megértésének kiindulópontja. A „világ” nem csupán azt jelenti, ami körülöttünk létezik, hanem azt is, ami bennünk érzetként formálódik. Az érzékelő tulajdonságainak változása ezért megváltoztathatja az általa megtapasztalt világot, miközben fizikai környezete a régi marad.
A világ mint az érzékelőben megszülető tapasztalat
A hétköznapi érzékelés közvetlennek tűnik. Látjuk, hogy valaki cselekszik, megítéljük, mi történt, és úgy reagálunk, mintha a helyzet teljes igazságával találkoztunk volna. Pedig minden élményünk áthalad vágyainkon, félelmeinken, emlékeinken és várakozásainkon. Ezek nem pusztán színt adnak egy egyébként semleges képnek. Meghatározzák, mi tűnik fel nekünk, mi számít, és mit gondolunk egy esemény jelentéséről.
Ez a nézőpont nem kívánja, hogy tagadjuk a fizikai világot. Arra kér, hogy különböztessük meg a történteket attól, ahogyan átéljük őket. Egy zsúfolt szoba az egyik embernek barátságosnak, a másiknak fenyegetőnek tűnhet. A szoba nem változott meg; azok a belső feltételek változnak, amelyeken keresztül érzékelik.
E felfogás szerint ugyanez az elv túlmutat az ismert pszichológiai különbségeken. Természetes érzékeink a valóság egy részét teszik hozzáférhetővé számunkra, amelyet e világnak nevezünk. Ezeket az érzékeket készen kaptuk; nem mi terveztük meg őket, és nem mi választottuk meg a határaikat. A mélyebb érzékelés lehetősége akkor nyílik meg, amikor felismerjük ezeket a határokat, és új képességet fejlesztünk ki annak érzékelésére, ami túl van a szokásos, önmagunkkal kapcsolatos gondjainkon.
Úgy is mondhatjuk, hogy az embernek van egy érzékelő edénye: az a képessége, amellyel érzékeli és megkülönbözteti azt, ami jelen van. Ami ebbe az edénybe kerül, az válik számára megtapasztalt világgá. Az érzékelés fejlesztése ezért az edény fejlesztését jelenti, nem pusztán több információ gyűjtését.
Az érzékelés három lehetséges tartománya
Ez a leírás három tág állapotot különböztet meg: csak a fizikai világ tudatos érzékelését, csak a spirituális valóság tudatos érzékelését, valamint a kettő egyidejű érzékelését.
Az első a hétköznapi emberi tapasztalat. A harmadik a tudatos fejlődés célja: részt venni a mindennapi életben, miközben azon keresztül egy mélyebb rendet is érzékelünk.
Az az állítás, hogy a lélek a testi élettől függetlenül is megtapasztalhatja a spirituális valóságot, a kabbala módszertani keretéhez tartozik. A gyakorlati hangsúly azonban azon van, amit az élet során el lehet érni. A feladat olyan érzékelés kialakítása, amely egyszerre foglalja magában mindkét szintet. A mindennapi kapcsolatok és tevékenységek így annak a színterévé válnak, ahol egy tágabb valóság fedezhető fel.
Egy ilyen változástól nem tűnnének el az épületek, és mások sem látnának más tájat. A külső világ a maga útján halad tovább. Az változik meg, ahogyan az érzékelő megérti a benne észlelt erőket, kapcsolatokat és szándékokat. A mélyebb érzékelés leírása szerint átlátunk az ismerős világon, nem pedig elmenekülünk belőle.
Hogyan szűkíti le az önérdek a képet
E nézet szerint az érzékelés fő korlátja a személyes haszon felé forduló belső irányultság. Az ember sokszor tudatosan vagy öntudatlanul így közelít a világhoz: Mit kaphatok ebből? Hogyan segíthet vagy árthat nekem? Ugyanezen a szűrőn keresztül látja a többi embert is: haszonforrásnak, akadálynak, vetélytársnak vagy fenyegetésnek.
Ezt az irányultságot egoizmusnak nevezik. Nem egyszerű jellemhibaként mutatják be, hanem természetes állapotként, amelyből a fejlődés elindul. Az öröm megszerzésére és a fájdalom elkerülésére irányuló vágy továbbra is az ember része marad; a fejlődés nem törli el a vágyakozás képességét. Az a szándék változhat meg, amely ezt a vágyat irányítja.
Gondoljunk egy segítő cselekedetre. Kívülről nagylelkűnek látszhat, miközben a cselekvő elsősorban dicséretre, befolyásra vagy felsőbbrendűségi érzésre vágyik. A tett és a szándék közötti különbség felismerése őszintébb kérdést tesz lehetővé: Megtanulhatok-e azzal törődni, amire a másiknak szüksége van, ahelyett hogy csak az érdekelne, mit kapok tőle cserébe?
Ahogy a figyelem kifelé fordul, vele együtt az érzékelés is megváltozik. A másik embert többé nem kizárólag önmagunkhoz viszonyítva értjük meg. Vágyai önmagukban is fontossá válnak. Ami eleinte egymástól különálló, versengő emberek sokaságának tűnt, azt fokozatosan összekapcsolódó egészként tapasztalhatjuk meg.
Egységes rend a különálló események mögött
Az érzékelés mélyebb szintjén az élet sokféle eseményét egy mindent átfogó rend vagy gondolat megnyilvánulásainak tekintik. A hétköznapi önérdek nézőpontjából a világ gyakran töredezettnek és önkényesnek látszik. Úgy tűnik, az emberek egymástól függetlenül cselekszenek, tetteik pedig hibáztatást, neheztelést vagy csodálatot váltanak ki. A tágabb nézőpontból láthatóvá válik, milyen erősen alakítják az emberi viselkedést olyan vágyak és körülmények, amelyeket az emberek nem maguk választottak.
Ettől még nem válik minden cselekedet ártalmatlanná, és nem szűnik meg a válaszadás szükségessége. Az a belső hozzáállás változik meg, amelyből az ember reagál. A rombolóan viselkedő embert továbbra is meg lehet állítani, miközben olyan embernek is láthatjuk, aki jelenlegi természetének korlátai között cselekszik. E korlátok megértése teret adhat a puszta haragnál megfontoltabb válasznak.
Az egységes rendet alapvetően a jóra irányulóként írják le. Ez spirituális értelmezés, nem pedig annak állítása, hogy a szenvedés jó érzés, vagy hogy az ártalmat örömmel kell fogadni. A fájdalmas események fájdalmasak maradnak. A javasolt változás abban a képességben áll, hogy miközben szembenézünk velük, egy tágabb folyamatot is érzékelünk.
Ebből a nézőpontból még az az érzés is az érzékelés változásaihoz kötődik, hogy életünk az időben bontakozik ki. Azért beszélünk egyik állapotból a másikba való átmenetről, mert ezeket az állapotokat egymás után éljük át. Nem feltétlenül választhatjuk meg minden felmerülő állapotunkat, de dolgozhatunk azon, hogyan fogadjuk, mit tanulunk belőle, és milyen készséggel haladunk a tágabb látásmód felé.
A szabadság a válaszunkban rejlik
Az ember nem dönthet egyszerűen úgy, hogy mostantól magasabb valóságot érzékel. Az önközpontú késztetést sem szüntetheti meg pusztán azzal, hogy kijelenti: elmúlt. Az itt leírt szabadság konkrétabb: megválaszthatja a környezetét, irányíthatja a figyelmét, gyakorolhat egy másfajta viszonyulást másokhoz, és kérhet olyan változást, amelyet puszta akaraterővel nem tud létrehozni.
Ezért a belső fejlődés elválaszthatatlan az emberi kapcsolatoktól. Az emberiség szeretetére irányuló magánjellegű vágy vonzó gondolat maradhat anélkül, hogy bármit változtatna azon, hogyan bánunk másokkal. Egy tartós közösségben a szándékok naponta próbatétel elé kerülnek: türelmetlenség, versengés, csalódás és a kísértés által, hogy másokat a saját előrejutásunkra használjunk. A közösség lehetőséget ad arra, hogy észrevegyük ezeket a reakciókat, és mást gyakoroljunk helyettük.
A kis tettek is számítanak. A közös munkában nyújtott segítség, valaki bátorítása vagy a másik szükségleteinek helyet adó figyelem megtaníthat arra, hogy túllépjünk önmagunkon. Ezek a tettek eleinte tudatosnak vagy mesterkéltnek érződhetnek. Ez természetes. A gyermek játékon keresztül tanul, a zenész pedig gyakorol, mielőtt szabadon játszana; az ember is gyakorolhat egy tulajdonságot, mielőtt az természetessé válna számára.
A kabbala nyelvén az érzékelés következő fokozata iránti őszinte vágy átalakító hatást vonz magához, amelyet körülölelő fénynek neveznek. Amikor az ember már teljesen be tudja fogadni ezt a fokozatot, a fényt belső fénynek nevezik. Ezek a kifejezések azt a különbséget jelölik, amely a vágyott és a ténylegesen megszerzett tulajdonság között van. A változást az érzékelésre és a viselkedésre gyakorolt hatásán mérik, nem élénk képzelgések alapján.
A szégyen mint a változás kiindulópontja
E folyamat egyik nehéz pillanata, amikor az ember meglátja a távolságot jelenlegi szándéka és a másokkal való törődés vágya között. Szégyen támadhat benne, amikor észreveszi, hogy még a segítő tetteit is önérdek vezérelheti.
A szégyen itt nem feltétlenül jelenti azt, hogy elítéljük magunkat egy természetes vágy miatt. Hasznos formájában annak felismerése, hogy még nem tettünk meg mindent, amit megtehetnénk, hogy megváltoztassuk a viszonyunkat ehhez a vágyhoz. Ösztönzést adhat a korrekció keresésére: másfajta szándék kérésére és az ezt támogató cselekedetekben való részvételre.
A cél számít. Valaki pusztán azért akarhat változni, hogy többé ne szégyellje magát. De azért is változhat, hogy igazabban és nagylelkűbben viszonyuljon másokhoz. Ugyanaz a kellemetlen érzés mindkét irányba vezethet. A fejlődés akkor kezdődik, amikor a figyelem a saját megkönnyebbülésünkről a világhoz fűződő kapcsolatunk minőségére fordul.
Ahogy ez a szándék fejlődik, az önmagunkról alkotott kép is változik. A cél nem az, hogy megszűnjünk létezni, vagy elveszítsük hétköznapi ítélőképességünket. Hanem az, hogy lazuljon az állandó késztetés: minden találkozás középpontjába önmagunkat helyezzük. Képessé válunk arra, hogy a másik ember gondját valódi gondként fogadjuk be, és ezt szem előtt tartva cselekedjünk.
A tudatosság pontjától a közös edényig
Az egyéni ént a tudatosság egy pontjaként írják le. Önmagában ez a pont szűk világot érzékel. A másokkal való kapcsolódás révén teljesebb edénnyé fejlődhet, amely tágabb tapasztalat befogadására képes.
Ez gyakorlati jelentést ad a spirituális kapcsolódásnak. A másik ember befogadása nem csupán azt jelenti, hogy meleg érzéseket táplálunk iránta. Azt jelenti, hogy komolyan vesszük a szükségleteit, és a javát keressük anélkül, hogy a válaszreakcióját tekintenénk saját sikerünk mércéjének. Minél több kapcsolathoz közelítünk így, annál inkább növekszik az egész érzékelésének képessége.
A sok vágyról és sok korrekcióról szóló nyelvezet ezt a fokozatos munkát írja le. Minden vágyhoz társulhat olyan szándék, amely a személyes haszon vagy az adás felé fordul. Egy vágy korrigálása azt jelenti, hogy megtanuljuk mások javára irányítani. Az így létrejövő egészet közös emberi edényként értelmezik: olyan egységként, amely a kapcsolódás révén jön létre, nem az egyes emberek eltűnésével.
Ehhez a munkához nem vezet rövid út látványos külső gesztusokon át. Az ember nem teremthet új valóságot pusztán azzal, hogy bejelenti, szerepet ölt magára, vagy olyan formát épít, amelynek belső tulajdonságait még nem szerezte meg. A külső cselekedetek jelentését az általuk kifejezett szándék adja. Egy jobb kapcsolat gyakorlása előkészíti ezt a szándékot; ha valaki a valóságos elérés előtt állítja, hogy már eljutott oda, csak összekeveri a képzeletet az érzékeléssel.
A tapasztalat valósághoz kötése
Mivel ez a leírás a belső érzékelésről szól, gondosan meg kell különböztetni a tapasztalatot a fantáziától. Rejtett erők vagy magasztos személyes rang elképzelése nem a fejlődés mércéje. Megbízhatóbb jel, ha megváltozik, hogyan tekintünk másokra és hogyan bánunk velük: kevésbé akarjuk használni vagy elítélni őket, szívesebben segítünk, és erősebben érezzük a felelősséget saját szándékunkért.
Alázatra is szükség van azzal kapcsolatban, amit még nem tapasztaltunk meg. Egy életünkben már formát öltött változásról felelősebben beszélhetünk, mint ahogy pontosan megjósolhatnánk, milyen lesz egy jövőbeli állapot. A munka azzal kezdődik, ami jelen van: a megfigyelhető vágyainkkal, az emberekkel, akikkel találkozunk, és az e kapcsolatokban rendelkezésünkre álló döntésekkel.
A központi felvetés sokat kíván, de konkrét. A valóságot az érzékelő képességei szerint tapasztaljuk meg. Az önérdek ezeket a képességeket egy magánvilág köré szűkíti. Tudatos kapcsolódás, mások szolgálata és a szándék fokozatos változása révén az ember egy tágabb világot is megtapasztalhat. A mindennapi élet utcái, munkája és emberei továbbra is ott vannak előtte. Az a képessége bővül, hogy érzékelje az egészet, amelyhez tartozik.
Hozzászólás