Kérdés: Nevezhetjük-e „értelem feletti hitnek” azt, ha elfogadom egy barátom véleményét, noha az ellentétes az enyémmel? Ha igen, hogyan tehetem ezt anélkül, hogy figyelmen kívül hagynám a saját véleményemet?
Válasz: Az értelem feletti hit azt jelenti, hogy a saját véleményem ellenére elfogadom egy barátom véleményét, és teljes egészében követem azt. Arra törekszem, hogy az ő véleménye, még ha ellentétes is az enyémmel, az én véleményemmé váljon. Ezt magadnak kell megtapasztalnod; fokozatosan megérted majd, mit jelent.
Az értelem feletti hit a spirituális érzékelés rendszere: ennek révén az ember a mi világunk fölött vagy azon keresztül kezdi látni a spirituális világot. Ez nem könnyű. Sok időt és erőfeszítést kell ráfordítani, amíg az ember mindent így kezd érzékelni.
Ez a világegyetem egészen más rendszere, mintha teljesen más értelmed, érzéseid és gondolataid lennének.
Rav Dr. Michael Laitman, a KabTV „A kabbala alapjai” című műsorából, 2020. június 16.
A világ, amelyet ismerni véltünk
Arcok, hangok, falak és távolságok között élünk. Ismerjük a vállunkra tett kéz súlyát és a visszahúzott kéz okozta fájdalmat. Egy olyan világban mozgunk, amely látszólag szilárdan rajtunk kívül áll, függetlenül attól, mit érzünk vele kapcsolatban. Mégis mindaz, amit erről a világról tudunk, az érzékelésünkön keresztül jut el hozzánk. Soha nem találkozunk vele az érzékeink és a befogadását lehetővé tevő tulajdonságaink nélkül.
Ez mélyen személyes kérdéssé válik, amikor az élet fájdalmat okoz. Ha csak közönyt látok magam körül, valóban csak közöny létezik? Ha mindenki távolinak tűnik, a távolság teljes egészében köztünk van, vagy részben bennem is? Nem válaszolhatok erre pusztán azzal, hogy derűsebb látásmódot kívánok magamnak. A fájdalom valóságos annak, aki érzi. De elkezdhetek eltűnődni azon, vajon jelenlegi látásmódom kimeríti-e a teljes valóságot.
A mahszom – az általunk ismert szubjektív, elképzelt valóságérzékelés és az elérhető igaz, objektív spirituális érzékelés közötti válaszfal – ennek a kérdésnek a küszöbét jelöli.
Átlépését úgy írják le, mint az érzékelést meghatározó emberi tulajdonságok változását. Az ismerős világ továbbra is ott van az ember szeme előtt, de feltárul a jelentése. Ahol korábban különálló, egymástól független okokból cselekvő embereket látott, ott most a tetteik mögött ható erőket kezdi érzékelni. A sok élet mozgása alatt egyetlen, mindent átfogó gondolatot észlel.
Egyetlen közös tér a sok élet mögött
Képzelj el egy forgalmas utcát. Úgy tűnik, mindenki másfelé tart. Valaki siet, valaki várakozik, valaki visszafordul. Útjaik egy pillanatra keresztezik egymást, majd szétválnak. A hétköznapi nézőpontból a jelenet különálló életek gyűjteménye, amelyekből csupán töredékeket ismerhetünk meg.
A mahszomon túl másként írják le az érzékelést. Az ember egy közös teret kezd látni, amelyben minden mozgás végbemegy. Az emberek továbbra is jelen vannak, és tetteik továbbra is különböznek, de már nem egy értelmetlen egész elszigetelt darabjainak tűnnek. Egyetlen erőt érzékel az egész teremtésben; minden létező ennek gondolatán belül mozog.
Az ilyen látomást nehéz szavakba foglalni. Az ember eleinte nem feltétlenül ismeri fel teljesen ezt az erőt. Elsőként talán a rend és a harmónia mindent átható érzése jelenik meg: annak felfedezése, hogy a világnak olyan belső összefüggése van, amelyet korábban nem tudott érezni.
Ettől az utcán járó emberek nem tűnnek el. Az változik meg, ahogyan látjuk őket. Az idegen többé nem csupán egy elsuhanó arc. Minden élet egy olyan valósághoz tartozik, amely mélyebb annál a kis résznél, amely kívülről látható.
Az arc, amely mindig felénk fordult
Az ilyen változás előtt a Teremtő jósága rejtve maradhat. Az ember hiheti, hogy egyetlen kormányzó erő létezik, miközben az életet mégis fájdalmasnak, zavarosnak vagy kegyetlennek éli meg. Érezheti, hogy az események mögött cél rejlik, anélkül hogy ezt a célt jónak tudná érezni. A spirituális nyelv ezt a Teremtő „hátának” érzékeléseként nevezi meg.
A Teremtő „arca” sokkal közvetlenebbet jelent: a teremtés mögött álló gondolatot jónak és jót tevőnek érezni, olyan szeretetnek, amely határtalanul kiterjed minden létezőre. Az „arc” és a „hát” nem egy felénk vagy tőlünk elforduló alakot ír le. Azt fejezi ki, amit az ember képes befogadni.
Ebben a különbségben fájó remény rejlik. Ki ne érezte volna magát elhagyatottnak egy nehéz órában? Ki ne nézett volna rá az életére azon tűnődve, vajon a jóság visszahúzódott-e? Az itt felkínált lehetőség szerint maga a szeretetteljes viszony állandó, és a mi képességünk változik arra, hogy érzékeljük.
Az elrejtettség teljesen meggyőző lehet. Betöltheti az egész látóhatárt. Egyetlen pillanat horizontja azonban nem feltétlenül szab határt mindannak, ami létezik.
Ettől a szenvedést nem lesz könnyű megmagyarázni. A fájdalmat átélő embertől sem követeli meg, hogy kellemesnek nevezze a fájdalmát. Más kérdést vet fel: létezhet-e a szeretetnek olyan minősége, amelyet még nem vagyok képes érezni?
A lélek érzékei
A spirituális látást gyakran úgy képzeljük el, mintha a közönséges látás messzebbre érne. Az ilyen érzékelést azonban az ember belső tulajdonságai révén írják le. A vágyak válnak azokká az érzékekké, amelyeken keresztül a spirituális világ befogadható.
Minél inkább a törődés és az adás felé igazodik egy vágy, annál inkább képes érzékelni az őt betöltő jóságot. Ahol a vágy önmagába zárul, ott ez a jóság rejtve marad előtte.
A leírás 620 tulajdonságról szól, amelyek mindegyike a maga módján fejlődik. Nem nyílnak meg egyszerre. Az egyik felkészültebb lehet a másiknál; az egyik feltárhat valamit, amit a másik még nem tud elviselni vagy megérteni. Együtt alkotják meg az ember képét a spirituális világról.
Ezért a spirituális fejlődés több, mint ugyanannak a látványnak a derűsebb változata. Ahogy az ember változik, tapasztalatainak jellege is változik. Egy korábban távolinak érzett kapcsolat bensőségessé válhat. Ami értelmetlennek tűnt, összefüggést tárhat fel. Amit addig csak fogalomként ismert – a szeretetet, az adást, a Teremtő jelenlétét –, összetéveszthetetlenül érezhetővé válhat.
A szavak rámutathatnak egy ilyen változásra, de nem idézhetik elő helyettünk. Attól, hogy a melegségről olvasunk, a hideg kezünk nem melegszik fel. Az embernek ki kell alakítania az érzés képességét.
Találkozás a Teremtővel a mások iránti szeretet révén
Hogyan válhat valaki képessé az ilyen érzékelésre? Az út a teremtéshez fűződő viszonyán keresztül vezet.
Ha a Teremtő minden létezőhöz szeretettel viszonyul, akkor nem válhatunk hozzá hasonlóvá úgy, hogy elfordulunk tőlük.
A hasonlóság akkor növekszik, amikor az ember megtanul jót kívánni annak, ami az „én” szűk határain kívül van. A mások iránti szeretet ezért több, mint a spirituális élethez hozzáadott erkölcsi dísz. Éppen ez az a tulajdonság, amelyen keresztül ez az élet érzékelhetővé válik.
Eleinte fájdalmas lehet az eszmény és a szívünk közötti távolság. Szeretnénk nagylelkűen szeretni, aztán felfedezzük, milyen gyorsan visszatérünk a saját előnyünkhöz. Segítünk, majd várjuk a köszönetet. Egységről beszélünk, miközben csendben őrizzük a helyünket valaki más fölött. Ezeknek az indítékoknak a felismerése szégyent kelthet bennünk, de őszintébbé is teheti a vágyakozásunkat.
Nem parancsolhatjuk magunknak, hogy teljes szeretetet érezzünk. Dönthetünk azonban úgy, hogy közelebb lépünk hozzá. Részt vehetünk olyan kapcsolatokban, ahol gyakoroljuk a törődést, ahol mások segítenek emlékeznünk arra, amit elfelejtünk, és ahol a kudarc után újra próbálkozhatunk. Vágyunk fokozatosan változni kezdhet. Ami korábban csak azért számított, mert engem érintett, azért is fontossá válhat, mert egy másik ember életéről van szó.
Ebben a közös kapcsolatban a Teremtőt többé nem képzeljük valahol távol állónak. A jót, amelyet az ember érzékelni vágyik, az emberek között kialakuló kapcsolatban keresi.
Amikor a szavak már nem elegendők
A nyelv rendszerint egy köztünk húzódó szakadék áthidalására szolgál. Beszélek, mert az érzésem bennem van, és te nem tudod közvetlenül befogadni. Megpróbálom megtalálni a szavakat. Te meghallgatsz, megértesz valamennyit abból, amit mondani szeretnék, majd a saját tapasztalatodból válaszolsz. Még a legmeghittebb pillanatainkban is tudjuk, milyen könnyen kudarcot vallhatnak a szavak.
A mahszomon túl a kapcsolatot közvetlenebbként írják le. Ahogy az emberek túllépnek önmagukba zártságukon, vágyaik egy közös térben egyesülhetnek. A megértés többé nem csupán a kimondott magyarázattól függ. Az érzés magán a kapcsolaton keresztül is átadható.
Ezt nehéz elképzelni, amikor életünk oly nagy részét azzal töltjük, hogy megértésre vágyunk. Újra meg újra elmagyarázzuk magunkat, mégis magányosnak érezzük magunkat. Ülünk valaki mellett, akit szeretünk, de nem tudjuk pontosan elmondani neki, mi zajlik a szívünkben. A szavaknál mélyebb kapcsolat ígérete ezt a magányt érinti meg.
Az ilyen közelség nem abból fakad, hogy erővel behatolunk egy másik ember magánéletébe. Az elkülönüléshez ragaszkodó én változásából születik. Ahogy a mások iránti törődés valóssá válik, az „én életem” és az „ő életük” közötti tér is átalakul. A kötelékkel együtt a megértés is növekszik.
A régi „én” elvesztése, egy tágasabb élet megtalálása
A mahszom átlépésének lehetősége ezért ijesztően hangozhat. Ha eltűnni kezd az egoista „én”, amely elválaszt másoktól, vajon én magam is eltűnök?
A változást úgy írják le, mint annak az énnek a halványulását, amely elsősorban szembenállás révén ismeri magát: én itt vagyok, ők ott vannak. Az én nyereségem az enyém, az övék az övék. Ez az „én” nem tűnik el egyetlen pillanat alatt. A szorítása fokozatosan lazul. Kezdetben az embert egy embrióhoz hasonlítják, amelyet valami nála nagyobb tart fenn, mielőtt önállóan cselekedhetne.
Ez a kép gyengéd és nyugtalanító egyszerre. Az embrió még nem irányítja saját növekedését. Hordozzák, táplálják és fejlesztik. Ugyanígy az első spirituális állapotot is a felső fénybe való belefoglaltatottságként írják le. A korábbi énérzet oldódni kezd, miközben egy új életképesség formálódik.
Az ember nem válik semmivé. Egy spirituális edény, egy lélek kezd növekedni. Az azonosságtudatot egyre kevésbé szorítja korlátok közé az a szükséglet, hogy mindenki mástól elkülönüljön. A fejlődés folytatódik – a magzati állapot, a szoptatás, az érettség szakaszain át –, és minden képesség akkor válik használhatóvá, amikor az ember képes lesz befogadni és irányítani.
Ennek halvány emberi visszhangját már e küszöb előtt is felismerhetjük: a szeretet egyszerre tehet önmagunkká és csökkentheti az önmagunkkal való elfoglaltságot.
A fény tengere
A mahszomon túli élet képe egy olyan emberé, aki tudatára ébred a felső fény tengerének: a gondolat, a jóság és a szeretet hatalmas jelenlétének, amelyet Teremtőnek neveznek. Benne élve új viszonyban látja a körülötte lévő életeket az egésszel. A korábban összefüggéstelennek tűnő tetteket a közös tér részeként érzékeli.
Ahogy az ember vágyai összhangba kerülnek ezzel a térrel, saját valódi kívánságát már nem a teremtéssel versengő magánkövetelésként éli meg. Gondolatai és vágyai annyiban számítanak, amennyiben megfelelnek annak a jónak, amelyet érzékelni kezdett.
Ahol továbbra sincsenek vele összhangban, ott a világ nem engedelmeskedik egyszerűen neki. A változás nem ad hatalmat arra, hogy másokat az ego szolgálatába állítson. Saját vágya és egy nála nagyobb szeretet között egyre mélyebb egyetértés alakul ki.
Talán ez a legmegindítóbb lehetőség: az egészhez való közelséghez nem kell elhalnia a vágyakozásnak. A vágyakozás megtisztulhat. A szív túlnőhet azon a kérdésen, hogy „Hogyan elégíthet ki engem a világ?”, és felteheti helyette ezt: „Hogyan tartozhatok a jóságához?”
A küszöb egyben kezdet is
A mahszom átlépése nem a fejlődés vége. Minden új fokozaton van még mit befogadni és mivé válni. Az embert egy magasabb állapot vonzza; kezdi érzékelni, majd bele kell növekednie az annak megfelelő tulajdonságokba. A feltárulás fokozatosan mélyül.
Egyelőre már az ilyen érzékelés gondolata is megváltoztathatja, hogyan élünk. Észrevehetjük, amikor a félelem fenyegetéssé változtat valakit a szemünkben, amikor a büszkeség vetélytársat lát benne, vagy amikor a közöny szinte láthatatlanná teszi. Emlékezhetünk arra, hogy jelenlegi képünk hiányos lehet. Választhatunk olyan kapcsolatokat és gondoskodó tetteket, amelyek képessé tesznek arra, hogy önmagunkon túl lássunk.
Semmilyen leírás nem lépheti át helyettünk a küszöböt. De a vágyakozás itt elkezdődhet: vágy arra, hogy olyan tulajdonságokkal találkozzunk a világgal, amelyek feltárják, nem pedig elfedik a jóságát. Az előttünk lévő arcok már most valóságosak. A mellettünk élő emberek már most fontosak. Talán az érzékelés első megnyílása az, hogy engedjük ezt az igazságot eljutni a szívünkig – és tovább növekedjünk, amíg érezni nem tudjuk a szeretetet, amely mindannyiunkat megtart.
Hozzászólás