A hiányként megélt csend
Vannak pillanatok, amikor az ember már semmiféle jóságot nem érez a történtek mögött. A világ tovább halad: az emberek beszélnek, a munka elkészül, a nap besüt a szobába. Belül azonban valami elcsendesedett. Eltűnt a kapcsolódás egykor eleven érzése. Még annak a reménye is távolinak tűnhet, hogy egyszer újra rátalálunk.
Ez a kettős elrejtettség fájdalma. A Teremtő rejtve van, és az ember még azt sem érzi, hogy van ott valaki, aki elrejtőzött. Emlékezhet arra, hogy valaha hitt az élet mögött álló egyetlen szerető erőben. Talán a szavakat is tudja még. Az emlékek és a szavak azonban nem hozzák vissza az érzést. Ami egykor közelinek tűnt, most hiányzik.
Ezt az állapotot nehéz elmagyarázni annak, aki szerint a hitnek mindig szilárdnak kell érződnie. Kívülről úgy látszhat, hogy semmi sem változott. Belül az egész világ színe megváltozott. Az ember jelentést keres egy eseményben, de nem talál. Válaszra figyel, és csak a saját bizonytalanságát hallja.
Még ilyenkor is megmaradhat egy csendes kérdés: ha nem érzem a kapcsolódást, az azt jelenti, hogy nem is létezik? A kérdés nem vet véget az elrejtettségnek, de segít, hogy a szív ne tévessze össze a jelenlegi érzékelését a teljes valósággal.
Jelenlét a fátyol mögött
Az egyszeres elrejtettségben valami megváltozik. A Teremtő jósága továbbra is rejtve marad, de az ember érezni kezdi, hogy egyetlen erő áll az élet eseményei mögött.
A történtek már nem tűnnek teljesen összefüggéstelennek. Egy nehéz élmény továbbra is fájhat, az ember mégis érzi, hogy része egy olyan kapcsolatnak, amelyet nem ért egészen.
Ez nyugtalanító érzés is lehet. Ha valaki érzékeli a vezető erőt, de a szeretetét nem, még élesebben merülhet fel benne a kérdés: miért történik ez? Hiheti, hogy egy jó és teljes állapot felé vezetik, miközben a közvetlen tapasztalata ennek az ellenkezőjét sugallja.
A Teremtő „hátának” látásáról szóló kifejezés ezt a feszültséget írja le. Nem azt jelenti, hogy egy alak ténylegesen hátat fordított. Annak a tapasztalatnak ad nevet, amikor valaki érzékeli a jelenlétet, de nem látja világosan a mögötte álló jó szándékot. Tudja, hogy van valaki a fátyol mögött; az arcát még nem láthatja.
A kettős és az egyszeres elrejtettség váltakozhat. A kapcsolódás pillanatát újabb csend követheti. Aki egyszer már érezte, hogy valami áll az események mögött, annak különösen fájhat, amikor ez az érzés eltűnik. A kétely visszatérése nem törli el a korábbi tapasztalatot. Megmutatja, mennyire függ a spirituális érzékelés azoktól a tulajdonságoktól, amelyek révén az ember befogadja azt.
A jóság arca
A Teremtő „arca” egy jó kapcsolat feltárulása: a szereteté, amelyet minden teremtmény iránt egyenlőnek és határtalannak írnak le. Nem egy forma vagy alak látványáról van szó. Egy olyan gondolat és erő érezhető jelenlétéről, amely átfogja és átjárja a teremtést, és jósággal irányítja azt.
Erről az állapotról beszélve elérkezünk a hétköznapi nyelv határához. Tudjuk, milyen kedvességet kapni. Ismerjük a megkönnyebbülést, amikor rájövünk, hogy nem feledkeztek meg rólunk. A feltárulás azonban olyan érzékelésre utal, amelyben a jóságra már nem egy kedvező eseményből következtetünk, és nem is csupán hitként őrizzük. Úgy érezzük, hogy ez a mindenség mögött álló erő természete.
Ez nem jelenti azt, hogy az ember elérheti ezt az állapotot pusztán azzal, hogy győzködi magát: a fájdalmas élmények is jónak érződnek. Az elrejtettséget valóban elrejtettségként éljük meg. A szívet nem lehet érvekkel rávenni, hogy lássa azt az arcot, amely előle továbbra is rejtve van. A feltáruláshoz az ember érzékelő-képességének kell megváltoznia.
Ezért az „arc” és a „hát” az érzékelő ember tapasztalatát írja le, nem a Teremtő változását. A szeretetteljes kapcsolatot állandónak tekintjük. Az változik, hogy az ember közvetlenül fogadja-e be, csak az elrejtettségen át érzékeli, vagy egyáltalán nem érzi.
A belső tulajdonságaink által kirajzolt világ
Általában úgy gondoljuk, hogy ha megváltozik a világról alkotott képünk, akkor maga a világ is megváltozott. Néha valóban így van. Azt is tudjuk azonban, milyen mélyen befolyásolja belső állapotunk, hogy mit érzékelünk. A félelem fenyegetőnek láttathatja egy idegen pillantását. A szeretet fogékonnyá tehet egy olyan bánatra, amelyet máskülönben észre sem vennénk.
A spirituális érzékelés ezt a gondolatot sokkal tovább viszi. Az embert 620 vággyal vagy tulajdonsággal rendelkező lényként írja le, amelyek mindegyike bizonyos mértékig korrigálható. Ezek a tulajdonságok olyanok, mint az érzékek, amelyek révén befogadjuk a Teremtő viszonyulását. Ahogy jóakarattal mások felé fordulnak, egyre több tárulhat fel bennük. Ahol továbbra is kizárólag az én felé irányulnak, ott a feltárulás rejtve marad.
A 620 tulajdonság nem egyszerre változik meg. Némelyik alig fejlett, mások közelebb állhatnak a szeretet kifejezéséhez. Képzeljünk el egy spektrumot, amelynek sok része különböző magasságig emelkedik. Az így kialakuló mintázat formálja meg az ember képét a spirituális világról.
Egyetlen rész változása is hat erre a képre, de a teljes összhang még nem jött létre.
Ez segít megérteni, miért érezhetjük egyenetlennek a spirituális fejlődést. Az ember egyik helyzetben mélyen törődhet másokkal, egy másikban pedig fájdalmas önérdeket fedezhet fel magában. Egy ideig erős kapcsolódást érezhet, majd azt tapasztalhatja, hogy egy újonnan felszínre került vágy még nem képes befogadni azt. Az ilyen élményeket nem kell értelmetlen visszaesésnek tekinteni. Megmutathatják, mi nyílt meg az emberben, és mi szorul még korrekcióra.
A spirituális „világok” a feltárulás és az elrejtettség fokozatait írják le. Az egyik fokozatról a másikra való emelkedés nem azt jelenti, hogy minden vágy ugyanannyit javul, mintha egyetlen szabályozót fordítottunk volna el. Az érzékelés ereje és jellege is változik. Az ember teljesebben érzi az irányító erőt, és más minőségű benyomást fogad be.
A fájdalmas távolság aközött, amit szeretnénk, és amilyenek vagyunk
Könnyű azt mondani, hogy mindenkinek jót kívánunk. Nehezebb felismerni, hogy ez a kívánság akkor is él-e bennünk, amikor mások szükségletei keresztezik a terveinket, vagy amikor a sikerük irigységet ébreszt. Őszintén vágyhatunk arra, hogy szeressünk, miközben sok tulajdonságunk továbbra is befelé fordul.
Ez a távolság fájdalmas lehet. Vágyhatunk arra, hogy érezzük a Teremtő jóságát, és tűnődhetünk, miért marad rejtve. Az elrejtettségről szóló tanítás arra hív, hogy szelíden, de őszintén nézzünk rá azokra a tulajdonságokra, amelyekkel az élethez közelítünk. Nem azt állítja, hogy aki szenved, maga okozta vagy megérdemelte a szenvedését. Azt jelenti, hogy a spirituális feltárulást megfelelésként írják le: a határtalan szeretet kapcsolatának közvetlen érzékeléséhez növekednie kell az ember saját szeretetre való képességének.
A munka tehát mélyebbre hat, mint egy megnyugtató érzés keresése. Vágyaink irányáról szól. Tudok-e jót kívánni a saját érdekeimen túl is? Oda tudok-e figyelni egy olyan életre, amely nem körülöttem forog? Engedhetem-e, hogy a törődés formálja a válaszomat akkor is, amikor az önmagammal való foglalkozás hangosabban szól bennem?
Minden kifelé irányuló mozdulat a valóság befogadásának más módját készíti elő. Az ember nem csupán úgy kezdi keresni a jóságot, mint amit reménye szerint megkap, hanem olyan tulajdonságként is, amelyet mások felé maga szeretne megtestesíteni.
Szemtől szemben
A teljes feltárulást úgy írják le, mint amikor az ember szemtől szemben áll a Teremtővel. Tulajdonságai teljesen megfelelnek az általa érzékelt jóságnak. A korrigálatlan vágy többé nem szab határt, és a szívnek nincs olyan része, amelyben ez a kapcsolat rejtve maradna. Ezt az állapotot összetapadásnak, a korrekció végének vagy Ein Szofnak — „vég nélkülinek” — nevezik.
Aki ismeri az elrejtettség magányát, annak ez a kép mélyen megindító. Szemtől szemben lenni annyi, mint többé nem találgatni, jelen van-e a szeretet. Befogadni azt a belső akadály nélkül, amely miatt korábban távolinak, bizonytalannak vagy hiányzónak tűnt.
Az élet nagy részét részleges megnyílások között éljük. Az ember bizonyos mértékű közelséget érezhet, és emellett továbbra is vágyakozhat. Attól, hogy az út még nem ért véget, nem kell megtagadnunk. Minden feltárt vágy lehetőséget ad arra, hogy képesebbé váljunk szeretni; a jóakarat minden valódi megnyilvánulása más irányt ad ennek a vágynak.
Amikor a kapcsolódás elhalványul, úgy érezhetjük, ez a végső igazság. Amikor visszatér, eszünkbe jut, hogy az érzékelő-képességünk korábban is változott, és újra változhat. Az állandó, amit keresünk, nagyobb lehet szívünk bármelyik pillanatnyi állapotánál.
Az elrejtettségtől a feltárulásig vezető út ezzel a lehetőséggel kezdődik. Ami rejtettnek érződik, még jelen lehet. Ami elérhetetlennek tűnik, olyan tulajdonságokat hívhat elő belőlünk, amelyeket még nem fejlesztettünk ki. És a szeretet, amellyel találkozni vágyunk, egyre világosabbá válhat, ahogy apránként megtanulunk mi magunk is szeretetet adni.
Hozzászólás