„Izrael népének minden ünnepe a kabbala tudományából ered. Szukkot ünnepe a spirituális kli jelképe.
A megszerzés iránti vágyunkból olyan formát kell kialakítanunk, amelybe a Teremtő beöltözhet, és amelyben feltárulhat, hogy megértsük, ki a Teremtő, mit kíván tőlünk, hogyan lehetünk kapcsolatban Vele, és hogyan emelkedhetünk fel teremtett létünk fokáról, a por szintjéről egy, a Teremtőhöz hasonló szintre.
Ehhez pedig tudnunk kell, hogyan építsük fel a klinket a vágy anyagából, a megszorítás, a szűrő és a visszavert fény segítségével.
A szukka a korrigált kli jelképe. Olyan építmény, amely belső spirituális edényünk modelljéül szolgál. Ezért szokás Szukkot ünnepén építményt emelni: nem a szívünkben vagy a szívek kapcsolatában, hanem külső formában építünk szukkát, a korrigált szív, a korrigált lélek jelképeként.
A szukka a legegyszerűbb természetes anyagokból épül. Építéséhez nem használható vas vagy beton, csak fa, kő, ág és levél: mindaz, amit a föld ad. Így építjük fel korrigált klinket, lelkünket egy kunyhó, egy szukka formájában. Mint a gyermekek játékában, anyagi formában építjük meg a vágyott spirituális állapotot.
A szukka építésének a kabbalisták által leírt részleteiből megérthetjük, mi a lélek, miből áll, és milyen állapotokon halad keresztül.
Báál HáSzulám és Rabas különösen érzékenyen viszonyult ehhez az ünnephez, és gondosan ügyelt arra, hogy jó, szép szukkát építsen, mert ez megmutatja az ember hozzáállását saját lelke korrigálásához.
Szukkot azt jelképezi, hogy elértük a korrigált klit, amelyben négy fokozat van: a szukka négy fala; a teljes megszerzési vágy fölött pedig ott a szűrő, amelyet „szchách”-nak, a szukka tetejének nevezünk. A szukkán belül vagyunk, a lelken belül, és semmi sem marad kívül, mert az egész lelket korrigáltuk, és benne kapcsolódunk a Teremtőhöz.
Szukkot ünnepének hét napján vendégeket hívunk a szukkába: a hét szfirát. Keter, Hochma és Bina a szukka teteje fölött van, a tető alatt pedig a Heszed, Gevura, Tiferet, Necach, Hod, Jeszod és Malchut szfirák találhatók. Így ünnepeljük a fény belépését a GAR fokozatáról a VAK-ba, a lélek testébe.”
Rav Dr. Michael Laitman szavai a 2021. szeptember 20-i napi kabbalalecke 4. részéből: „Szukkot”
Szukkot arra kér, hogy lépjünk ki a házból.
Néhány napra magunk mögött hagyjuk a biztosnak tűnő falakat, és ágakból készült tető alá ülünk. Étkezéseinket, beszélgetéseinket, családunkat és hétköznapi életünket olyan helyre visszük, amely nem keltheti az állandóság látszatát. Átjárja a szél. Utat talál befelé a fény. Oltalom alatt vagyunk, mégis érezzük, mennyire nyitott körülöttünk a világ.
Ez a nyitottság is hozzátartozik az ünnep szelídségéhez. A szukka nem követeli meg, hogy félelem nélkül lépjünk be. Úgy fogad be, ahogy vagyunk: hálásan és bizonytalanul, reménykedve és fáradtan, olyan közelségre vágyva a Teremtőhöz, amelyet még nem tudunk tartósan megőrizni.
Szukkot az önvizsgálat időszakát követi. Szembenéztünk hibáinkkal, megvizsgáltuk szándékainkat, és felismertük, milyen gyakran akarunk többet kapni, mint amennyit adni tudunk. A felismerés fontos, de nem az út vége. Miután megláttuk, min kell változtatnunk, szükségünk van egy helyre, ahol hozzákezdhetünk a változáshoz. A szukka ez a hely.
A fejünk fölötti fedél
A szchách, a szukka fedele abból készül, ami valaha növekedett, majd elvágták az éltető forrásától. Jelentéktelennek tűnő ágak és levelek válnak tetővé, amely alatt lakunk. A fejünk fölött elfoglalt helyük egy belső cselekedetre utal: arra, hogy az adakozás értékét a bennünket rendszerint irányító számítások fölé emeljük.
Hétköznapi gondolkodásunk azt kérdezi, mit nyerünk, jutalmat kapnak-e erőfeszítéseink, és marad-e nekünk elegendő, ha adunk. Ezek a kérdések nem tűnnek el pusztán attól, hogy belépünk a szukkába. Továbbra is együtt élünk vágyainkkal, tudásunkkal és mindennapi kötelességeinkkel. A fedél azonban arra hív, hogy valami magasabbat helyezzünk föléjük: azt a szándékot, hogy amink van, azt a másik javára használjuk.
Ez a hit a maga követelményeket támasztó értelmében. Több annál a reménynél, hogy minden jól alakul. Készség arra, hogy megbecsüljük az adakozást akkor is, amikor az önérdek kevés értéket lát benne. Annak választása, hogy újra meg újra megkérdezzük: miként válhat a megszerzés vágya az adás lehetőségévé?
A szukka árnyékot vet. Az árnyék elsőre a fény hiányának tűnhet, valaminek, amitől menekülni kell. Árnyéka mégis védelmet nyújt. Lehetővé teszi, hogy megálljunk egy pillanatra, mielőtt minden felbukkanó öröm, válasz vagy bizonyosság után nyúlnánk. Ebben a szünetben megkérdezhetjük magunktól, készen állunk-e úgy befogadni, hogy ne fordítsuk teljes egészében önmagunk felé azt, amit kapunk.
Csendes öröm rejlik ebben az árnyékban. Nem kell megragadnunk minden fényt, amely felragyog. Megtanulhatjuk szeretni annak a szándéknak az oltalmát, amely az Adakozóra figyel.
Elég tágas edény a befogadáshoz
Szukkot oltalma a vágy és a szándék közötti spirituális kapcsolatra mutat rá. A megszerzés vágya hozzánk tartozik. Nem törlődik el. A kérdés az, milyen edénnyé válik.
Ha a befogadást kizárólag az önérdek vezérli, még a bőkezű ajándék is önmagunkba zárva hagyhat bennünket. Az új öröm hamar átadja helyét a következő igénynek. A felismerés pillanatát olyasmivé tehetjük, amit a sajátunknak tulajdonítunk. A szív szűk marad mindannak ellenére, ami belé jutott.
Az adakozás szándéka más formát ad a befogadásnak. Egyfajta belső teret teremt: képességet arra, hogy úgy fogadjunk el egy ajándékot, hogy közben kapcsolatban maradunk a forrásával, és figyelünk arra, miként szolgálhat másokat. A spirituális út nyelvén ez a szándék a szűrő és a visszavert fény. Lehetővé teszi az ember számára, hogy csak annyit fogadjon be, amennyit az adás szellemében képes megtartani.
Ezt jelenti a tágas befogadás. A bölcsesség fényének térre van szüksége, amelyben lakozhat, ezt a teret pedig az irgalom és az adakozás teremti meg. Vágyhatunk feltárulásra, megértésre és teljességre; Szukkot először arra tanít, hogy olyan szívet készítsünk elő, amely képes mindezt befogadni.
Ez a felkészülés gyakran fokozatosan történik. Felfedezzük, hogy nem tudjuk önmagunk minden részét egyszerre megnyitni. Vannak vágyak, amelyekhez kellő figyelemmel közeledhetünk, és vannak olyanok, amelyek ereje meghaladja jelenlegi képességünket arra, hogy a jó felé irányítsuk őket. A türelem ezekkel a korlátokkal szemben nem a hit kudarca. Része annak, ahogyan óvjuk azt, ami növekedésnek indult. Annak az edénynek a mértéke szerint fogadunk be, amelyet valóban képesek vagyunk fenntartani, és tovább dolgozunk azon, hogy tágasabbá válhasson.
A magunkban hordozott falak
A szukka falai ideiglenesek, a bennünk lévő falak azonban mozdíthatatlannak tűnhetnek.
Vágyhatunk arra, hogy szeressünk másokat, miközben főként a saját gondjaink foglalkoztatnak. Csodálhatjuk a kapcsolódás gondolatát, mégis visszahőkölhetünk, amikor valaki más szükségletei keresztezik terveinket. Évekig állhatunk valaki mellett, és még mindig csupán egy arcot, egy szokást vagy egy bennünket bosszantó véleményt láthatunk benne. A mélyebben rejlő ember rejtve marad, mert nem tanultunk meg látni.
Szukkot arra hív, hogy felismerjük: életünk összefonódik. Képzeljünk el egy hatalmas edényt, amely sok darabra tört. Egyetlen darab sem válik egésszé attól, hogy egyre távolabb kerül a többitől. Az edény akkor áll helyre, amikor darabjai újra kapcsolatba kerülnek egymással.
Így van ez velünk is. Fejlődésünk elválaszthatatlan attól, hogy hajlandók vagyunk-e helyet adni a másik embernek.
Ez egy szokatlan kérdéssel kezdődik: Mi hiányzik a barátomnak? Mi nyomja a szívét? Tudnék-e úgy törődni ezzel a gonddal, hogy legalább valamennyit neki szentelek abból a figyelemből, amellyel a saját gondjaim felé fordulok?
Megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy ezt nem tudjuk egyszerűen megparancsolni magunknak. Törődésünk ingadozó. Büszkeségünk visszatér. Türelmünk elfogy. Ám még ez a fájdalmas felismerés is ajtót nyithat. Amikor őszinte erőfeszítésünk eléri a határát, kérhetjük a Teremtőtől az erőt ahhoz, hogy átlépjük azt, amin egyedül nem tudunk túljutni.
Az ilyen kérés olyan szívből fakad, amely már próbálkozott. Nem azt kéri, hogy mentesüljön a kapcsolódás munkájától. Azt kéri, hogy e munka által megváltozhasson.
Az apró tettek szentsége
Szukkot belső jelentése nem távolít el bennünket a hétköznapi cselekedetektől. Arra kér, hogy töltsük meg őket céllal.
Egy gondosan a szukkára helyezett ág, a vendégeknek elkészített étel, egy odavitt szék annak, akinek szüksége van rá, egy baráttal közösen végzett, későre maradt feladat: apróságnak tűnhetnek ezek a tettek. Spirituális súlyuk abban a szándékban rejlik, amellyel végezzük őket. Valaki nagy és összetett dolgot hajthat végre úgy, hogy közben csak a saját teljesítményére gondol. Másvalaki egy csésze teát nyújt át, miközben csendben arra vágyik, hogy erősítse a köteléket minden jelenlévő között.
A fizikai szukka segíthet emlékeznünk erre. Fedele visszahív a hithez; árnyéka arra kér, hogy vizsgáljuk meg, hogyan fogadunk be; nyitott tere mások befogadására hív. A szépség, amelyet beviszünk, támogathatja azt a szépséget, amelyet magunkban igyekszünk kibontakoztatni.
Társakra van szükségünk ebben a munkában, mert egymástól tanuljuk meg, mi fontos. Magunkba szívjuk a körülöttünk élők törekvéseit, gyakran észrevétlenül. Abban is segíthetjük egymást, hogy értékeljük a nagylelkűséget, az egységet és a Teremtő közelségét. A közös feladat több lesz puszta munkánál, ha alkalmat ad arra, hogy meglássuk a másik odaadását, és felajánljuk a magunkét.
Néha leginkább arra van szükségünk, hogy egyszerűen megismerjük egymást. Egy közös munkával töltött óra olyan figyelmességet vagy elkötelezettséget tárhat fel, amelyet távolról sosem láttunk. Egy beszélgetés megmutathatja a törődést egy olyan erőfeszítés mögött, amelyet addig magától értetődőnek vettünk. Az edény akkor növekszik, amikor többé nem feltételezzük, hogy az első benyomásunk mindent elárul a másikról.
Amikor nehéznek érezzük az utat
Egy mélyebb vágyakozás megváltoztathatja azt, ahogyan a mindennapi életet megéljük. Ami egykor lekötött bennünket, különösen súlyos teherré válhat. Továbbra is lehetnek teljesítendő kötelességeink, miközben olyan sajgó hiányt érzünk, amelyre ezek nem adhatnak választ. Vágyhatunk az adásra, mégis azt tapasztalhatjuk, hogy nem tudunk olyan szabadon adni, ahogyan elképzeltük.
Szukkot nem kívánja meg, hogy ezt a nehézséget boldogságnak álcázzuk. Helyet kínál, ahová elhozhatjuk. A fedél alatt bevallhatjuk vágyakozásunkat és ellenállásunkat egyaránt. Megtehetjük a következő őszinte lépést: meghallgathatunk valakit, elvégezhetünk egy szükséges feladatot, visszatérhetünk egy elfeledett szándékhoz, vagy segítséget kérhetünk.
A felejtés része a küzdelmünknek. Emlékszünk rá, hogy a kapcsolódás fontos, aztán ismét a saját fontosságunk foglyává válunk. Elhatározzuk, hogy adni fogunk, majd számolgatni kezdjük, mi jár nekünk. A munka az, hogy visszatérjünk – nem egyszer, hanem ahányszor szükséges. Minden visszatérés átgondoltabbá és valóságosabbá teheti a szándékunkat.
Az árnyékban lakozás öröme
Szukkot öröme nem annak az öröme, hogy birtoklunk mindent, amire vágyunk. Annak a felfedezése, hogy szívünket a birtoklásnál nagyobb dolog felé irányíthatjuk.
Olyan tető alatt ülünk, amely nem ígér állandóságot, és mégis azt tapasztaljuk, hogy a közelség otthonra találhat alatta. Hagyjuk, hogy az árnyék emlékeztessen: az önmérséklet megóvhatja a szeretetet. Befogadunk másokat, és felfedezzük, hogy a saját edényünk is tágul. Felemeljük azt, ami egykor jelentéktelennek tűnt – az adakozás vágyát –, míg azzá a fedéllé nem válik, amely alatt élni szeretnénk.
Amikor véget ér az ünnep, visszatérünk a házainkba. Az ágakat talán lebontjuk, de a hívás megmarad. Magunkkal vihetjük a szukkát abba, ahogyan elfogadunk egy ajándékot, válaszolunk egy barátnak, teljesítjük a kötelességünket, vagy a felejtés után újrakezdünk. Ahol az adás szándékát a megszerzés követelése fölé helyezzük, ott teret adunk egy mélyebb fénynek.
Ez az az oltalom, amelynek felépítésére Szukkot hív: egy szív, amely elég tágas mások számára, elég alázatos ahhoz, hogy segítséget kérjen, és elég erős ahhoz, hogy örömét lelje az adásban.
Hozzászólás