Spirituális érzékelés

„A tudósok azt remélik, hogy a Nagy Hadron ütköztető segítségével új részecskéket fedezhetnek fel, feltárhatják, mi létezett a világegyetem megteremtése előtt, és megtudhatják, mi volt ott az anyag kialakulása előtt. A mikrovilágba egyre mélyebbre hatolva szinte visszatérnek ahhoz az időhöz, amikor a spirituális energia szikrája áttört a Felső Világból az anyagi szintre, és elkezdte létrehozni benne az anyagot.

Ám miközben a tudósok ezt az állapotot remélik feltárni, ehelyett olyan hatással találkoznak majd, amelyben egyszerűen minden eltűnik… Hiszen az ember és valamennyi műszere az egoista elvre épül: megragadni, magunkba fogadni és feltárni mindazt, amit önmagunkon belül képesek vagyunk »elkapni«.

A természetet csak egy bizonyos pontig tárhatjuk fel – érzékszerveink észlelési határáig. Az adakozás Felső Világa azonban jelenlegi érzékelésünkön túl helyezkedik el. Ahhoz, hogy vizsgálhassuk, fel kell »szerelkeznünk« az ő tulajdonságával: az adakozással.

Ha fokozatosan elkezdjük megszerezni ezt a tulajdonságot, emelkedni kezdünk a spirituális fokozatokon, míg el nem érjük azt a pontot, ahonnan a spirituális erők – még világunk létrejötte előtt – megkezdték alászállásukat a mi világunkba. A világok határán pedig képesek leszünk megérteni, miként törhetett át a Felső Fény szikrája a világunkba, és hogyan teremthetett meg mindent, ami azt betölti.

Ezért a tudósok végül arra a következtetésre jutnak majd, hogy mielőtt eredményeket érhetnének el, előbb önmagukat kell megváltoztatniuk. A megfigyelőnek kell megváltoznia! A tudomány valójában már most is elismeri, hogy egy esemény megfigyelése befolyásolja a kísérletek eredményeit, akár elemi részecskéket, akár egész galaxisokat vizsgálnak. Korábban azonban a tudomány azt állította, hogy a világ tőlünk függetlenül létezik – függetlenül a megfigyelőtől, az embertől, a Földtől és a rajta lévő élettől.

Ha a megfigyelő képes megváltoztatni a megfigyelt jelenség kimenetelét, akkor az általunk látott valóság tőlünk függ, és nem létezik önállóan, rajtunk kívül. Ezért ahhoz, hogy továbbhaladjunk a természet kutatásában, meg kell szereznünk az adakozás tulajdonságát. Akkor felfedezzük majd »a Teremtőt« – azt az erőt, amely megteremti a világot.”

Rav Dr. Michael Laitman blogja, 2009. szeptember 17.

Úgy élünk, mintha a valóság pillanatról pillanatra változna körülöttünk. Van, amikor az élet melegnek, céltudatosnak és ígéretekkel telinek tűnik; máskor hidegnek, töredezettnek és elviselhetetlenül távolinak mindentől, ami egész. A valóságot aszerint mérjük, ami érzékeinkbe jut, és mivel érzéseink folyamatosan változnak, arra következtetünk, hogy magának a valóságnak is változékonynak kell lennie.

A Kabbala Bölcsessége azonban egy gyökeresen eltérő kijelentésből indul ki: a valóság nem változik.

Van a Teremtő, és van a teremtmény. Egyetlen, állandó és tökéletes állapotban léteznek – olyan állapotban, amelyben semmi sem hiányzik, semmit sem lehet hozzáadni, és semmit sem lehet elvenni. Amikor a Teremtő örömet kívánt szerezni a teremtménynek, nem tökéletlen állapotban teremtette meg, hogy aztán várjon, míg méltóvá válik a tökéletességre. Abban a teljes állapotban teremtette meg, amelyet a teremtés gondolata eleve szándékolt.

A vég már a kezdetben létezik.

„A cselekedet vége benne rejlik a kezdeti gondolatban.” A Teremtő nézőpontjából nincs bizonytalan út a kezdet és a végső cél között. Egyetlen teljes valóság van, amelyet az Ő jelenléte és jósága tölt be.

Mi változik akkor?

Csakis az, hogy a teremtmény mennyire van tudatában annak, hol van.

Felébredés a tökéletes valóságban

Baal HaSulam ahhoz az emberhez hasonlítja állapotunkat, aki elvesztette az eszméletét. A körülötte lévő világ sértetlen marad, ő azonban nem tud részt venni benne. Hangok szólhatnak a közelében, fény töltheti be a szobát, és szerető emberek várakozhatnak az ágya mellett – az eszméletlen ember számára mégsem létezik mindebből semmi.

Azután a tudat lassan visszatér. Eleinte talán csak homályos érzés jelentkezik. A hangok fokozatosan értelmet nyernek, az elmosódott alakok felismerhetővé válnak, és az ember felfedezi, hogy valójában soha nem hagyták magára. Világa nem hirtelen jött létre. Egyszerűen felébredt arra, ami mindvégig körülvette.

Ugyanezt a gondolatot fejezi ki a sötét pincében ülő ember képe. A sötétben a hely szűknek, piszkosnak és félelmetesnek tűnik. Az ember úgy érezheti, hogy egy jóságtól megfosztott világ foglya. Ám ahogy a fényt fokozatosan felkapcsolják, a látszólagos valóság megváltozik. Formák bontakoznak ki a sötétségből; rejtett tárgyak válnak láthatóvá; ami fenyegetőnek tűnt, más jelentést kap. Végül kiderül, hogy a sivárnak látszó pince mindennel tele van, amire szükség van.

Semmi sem került a helyiségbe. A fény csupán feltárta azt, ami már eleve ott volt.

Ez a spirituális fejlődés lényege. Nem mi építjük fel a Teremtő valóságát, nem javítjuk meg, és nem győzzük meg a Teremtőt arról, hogy a tökéletlen világot cserélje fel egy tökéletessel. Arra készítjük fel magunkat, hogy érzékeljük azt az állapotot, amelyben már most is létezünk.

A rejtett valóságot nevezzük Teremtőnek. A spirituális munka a teremtmény fokozatos hozzáigazítása ehhez a valósághoz.

Az érzékelés bölcsessége

Amikor a kabbala a teremtmény fejlődéséről beszél, érzékelőképességének fejlődéséről szól. Ezért a kabbala bölcsessége a befogadás vagy a spirituális érzékelés bölcsességeként is felfogható: olyan módszerként, amelynek segítségével a teremtmény megtanulja befogadni létezésének igaz képét.

Hétköznapi érzékeink csak azt tárják fel, ami megfelel a felépítésüknek. A szem a fénynek csupán szűk tartományát érzékeli; a fül a hangok korlátozott tartományát fogja fel. Nem a valóságot tapasztaljuk meg úgy, ahogyan önmagában létezik, hanem csak úgy, ahogyan érzékszerveink tulajdonságai lefordítják számunkra.

A spirituális valóság ugyanezt a törvényt követi. Érzékeléséhez az embernek egy új érzéket kell kifejlesztenie – egy spirituális érzéket, amelyet gyakran hatodik érzéknek vagy a lélek érzékének neveznek.

De hogyan fejlődik ki ez az érzék?

Kérdések, vágyakozások és hiányok által fejlődik.

Az ember nem érezhet olyasmit, amire nincs belső szükséglete. Azt vesszük észre, ami fontos a vágyunk számára, és öntudatlanok maradunk azzal szemben, aminek nincs helye benne. Ezért minden spirituális feltáruláshoz megfelelő hiszaron szükséges: hiány, sóvárgás vagy olyan belső tér, amely képes befogadni ezt a feltárulást.

Spirituális érzékelésünk mélysége nem pusztán e hiány erejétől függ, hanem attól is, mennyire hasonlít a valódi állapothoz. Minél közelebb kerül a vágy a Teremtő tulajdonságaihoz – a tökéletességhez, az örökkévalósághoz, a szeretethez és az adakozáshoz -, annál hűségesebben érzékeli a teremtmény azt a valóságot, amelyben létezik.

A lélek első megnyílása

A spirituális munka első szakasza az átmenet a teljes öntudatlanságból a spirituális valóság legkisebb valódi érzékelésébe. Ezt az átmenetet a Machszomon való átkelésnek nevezik: ez a határ az önmagunkért való érzékelés és az adakozás tulajdonságában kezdődő érzékelés között.

Ez az első felébredés az öntudatlanságból, az első fénysugár, amely behatol a pincébe.

Az ember érezni kezdi, hogy amit korábban különálló valóságoknak tekintett – a rajta kívüli világot, a benne működő erőket, az élet eseményeit, gondolatait és vágyait -, mind egyetlen átfogó irányításban létezik. A megszámlálhatatlan töredék mögött feltűnik egyetlen forrás.

Minden, ami belül van, és minden, ami kívül van, a Teremtőként kezd érzékelhetővé válni.

Mi marad akkor a teremtményből?

Az a pont, amely érzékeli, hogy minden a Teremtő.

Ez a pont nem tűnik el. Éppen ellenkezőleg: növekszik. Új hiányok tárulnak fel benne, és általuk egyre mélyebb kapcsolatot él át a Teremtővel. A kapcsolat számos belső változáson halad keresztül, míg a teremtmény a Teremtő érzékelése mellett az önállóság valódi érzését is megszerzi.

A spirituális összetapadás nem törli el az egyént. Lehetővé teszi, hogy az egyén tudatosan álljon a Teremtő előtt, felismerje az „én” és az „Ő” közötti különbséget, és ebből az önállóságból válassza a hasonlóságot, a szeretetet és az összetapadást.

A teremtmény nem olvad bele a tökéletességbe. Részt vesz benne.

A spirituális edény felépítése

A Teremtő a hiány egyetlen alapvető pontját teremtette meg – valami valóban újat, „létezést a nemlétezésből”. A kabbala nyelvén ezt a pontot Malchutnak nevezik. Ez a kapni akarás, az alapvető éhség, amely nélkül sem élvezetet, sem tudatosságot, sem kapcsolatot nem lehetne megtapasztalni.

Ez a kezdeti pont azonban még nem teljes spirituális edény. Erre kell a teremtménynek felépítenie a klit: egy olyan edényt, amely képes érzékelni a valódi valóságot.

Hogyan épül fel?

Malchut fokozatosan magához kapcsolja a Teremtő tulajdonságait, amelyeket az első kilenc szfira képvisel. A teremtmény felfedezi a Teremtő tulajdonságait, tanulmányozza működésüket, és saját vágyán belül kezdi megvalósítani őket. Amit kezdetben a Teremtő birtokol, azt a teremtmény tudatos munkával szerzi meg.

A kapni akarás továbbra is a teremtmény alapja marad, de megtanul a Teremtő formájában működni: nem önmagába zárkózva, hanem az adakozásért.

Ez a formaegyezés törvénye. Olyan mértékben érzékeljük a spirituális valóságot, amennyire belső tulajdonságaink hasonlítanak hozzá. Ahogyan egy rádióvevőt az adás frekvenciájára kell hangolni, úgy kell a lelket a Teremtő tulajdonságára hangolni.

A Teremtő szüntelenül közvetít. Bősége soha nem szűnik meg. Az általunk tapasztalt csend nem az Ő hiánya, hanem a Vele való megfelelésünk hiánya.

A vágy igazsága

Minden előrelépéshez nagyobb edény szükséges, de a spirituális nagyságot nem egyszerűen a vágy intenzitása méri. A vágy lehet hatalmas, és mégis a Teremtővel ellentétes irányba mutathat.

Az ember éghet a spirituális élvezet, a tudás, a hatalom, a bizonyosság vagy a szenvedéstől való menekülés utáni vágytól. A sóvárgás magasztosnak tűnhet, mégis megmaradhat az önmagáért való befogadás követelésének. Az ilyen vágy mennyiségében nagy, minőségében azonban ellentétes a spirituális céllal.

Ezért mindenekelőtt a hiány igazságát kell megvizsgálni.

Az ember azért vágyik a Teremtőre, mert személyesen üresnek és kielégítetlennek érzi magát? Vagy már kezdi érezni önmagában a Teremtő tulajdonságának hiányát? Azt akarja, hogy a Teremtő töltse be őt, vagy képessé akar válni arra, hogy úgy adakozzon, ahogyan Ő adakozik?

A különbség fájdalmasan árnyalatnyi lehet. A szív könnyen szent nyelvezetbe burkolja az önmagával való törődést. Beszélhet összetapadásról, miközben vigaszt kér; szeretetről, miközben jutalmat keres; és a Teremtőről, miközben csak önmagára gondol.

Ezért a vágy irányát előbb meg kell tisztítani. A minőség megelőzi a mennyiséget. A sóvárgást csak akkor szabad növelni, amikor már az adakozás felé irányul.

Az egoista vágy és a sötétség állapotai nem értelmetlenek. Ezeknek is fel kell tárulniuk, mert a fényt a sötétségből ismerjük fel. De nem ezek jelentik a célt. Az a rendeltetésük, hogy megtanítsák a teremtménynek, mi választja el a Teremtőtől, és tudatos vágyat ébresszenek benne a Vele való formaegyezésre.

Mit jelent felébreszteni a Felsőt?

A „Felső felébresztése” nem azt jelenti, hogy változást idézünk elő a Teremtőben. A felső valóság már teljes és változatlan. Úgy ébresztjük fel a Felsőt, hogy önmagunkban olyan vágyat hozunk létre, amely megfelel annak, ami Fent létezik.

A munka abban áll, hogy szembenézünk a zavarokkal, az összezavarodottsággal, az önszeretettel, a csalódással és az elrejtéssel, és rajtuk keresztül az adakozás tulajdonságához hasonló vágyat formálunk.

Amikor megfelelés van az alulról jövő vágy és a Fenti tulajdonság között, a felső valóság feltárulhat az edényben. Ez nem a Teremtő engedménye, és nem az érzelmi nyomás jutalma. Egy pontos törvény működése: a tulajdonságok hasonlósága érzékelést és kapcsolatot teremt.

Ezért a „Legyen meg a Te akaratod” szavak bensőséges és átalakító kérést hordoznak. Nem azt kérik, hogy a Teremtő új akaratot szerezzen. Ezt kérik: „Adj nekünk olyan edényt, amely igaz Hozzád viszonyítva. Formálj bennünk olyan vágyat, amely képes felismerni a Te vágyadat. Tedd sóvárgásunkat hasonlóvá a Te adakozásodhoz.”

Ez a legmélyebb ima: nem könyörgés azért, hogy a valóság változzon meg, hanem azért, hogy mi változzunk meg annyira, hogy megláthassuk.

A fény már jelen van

Az emberi szenvedés gyakran így kiált fel: Hol van a Teremtő? Miért rejtett a tökéletesség? Miért tűnik a világ olyan távolinak a szeretettől?

A kabbalisták e kérdéseket befelé fordítják, anélkül hogy semmibe vennék a bennük rejlő fájdalmat. Az elrejtettség valóságos az érzékelésünkben, de nem bizonyíték arra, hogy a Teremtő visszahúzódott. Azt a távolságot tárja fel, amely az érzékelő tulajdonságai és az érzékelt valóság tulajdonságai között van.

Olyanok vagyunk, mint aki hosszú öntudatlanság után kinyitja a szemét. Olyanok vagyunk, mint aki egy sötét szobában lassan megtanulja elviselni az erősödő fényt. Minden igaz kérdés újabb nyílást teremt. Minden hiteles hiány kitágítja a lelket. Minden erőfeszítés, amellyel az adakozást az önmagunkért való befogadás elé helyezzük, a Teremtő frekvenciájára hangolja a belső érzéket.

Lassan az üresnek tűnő világ egyetlen jelenlétet kezd feltárni. Amit elkülönülésnek éreztünk, a hasonlóságra szóló meghívássá válik. Ami sötétségnek látszott, háttérré lesz, amely előtt végre felismerhető a fény.

A spirituális út nem utazás egy távoli Teremtő felé. Felébredés arra a Teremtőre, aki már most körülvesz, betölt, fenntart, és minden pillanat valóságában vár ránk.

A tökéletes állapotból semmi sem hiányzik.

Az edény hiányzik, amellyel érzékelhetnénk.