„Ahogyan odafent öröm fakad a lefelé irányuló adásból, úgy az alsó is örömét kell hogy lelje a felfelé irányuló adásban. Ezt a »forma azonosságának« nevezzük. Ha tehát az alsó azért kap, mert örömét leli a felfelé irányuló adásban, azt »forma azonosságának« nevezzük, hiszen minden öröme abban van, hogy ad. Ezt jelenti: »Ahogyan Ő irgalmas, úgy légy te is irgalmas.«”
RABASH, Vegyes feljegyzések, 242. Ahogyan Ő irgalmas, úgy légy te is irgalmas
A felfedezés helye
Úgy vágyunk rátalálni a Teremtőre, mintha valahol az életünkön túl rejtőzne. Könyvekben, a csendben, azokban a pillanatokban keressük, amikor a szívünk a hétköznapi gondok fölé emelkedik. A felfedezés helye azonban sokkal közelebb lehet, és jóval többet követelhet tőlünk: a másik emberhez való viszonyunkban találhatjuk meg.
Beszélhetünk a szeretetről úgy is, hogy közben önmagunkba zárva maradunk. Adhatunk úgy, hogy titokban elismerésre vágyunk. Kereshetjük a lelki közelséget, miközben a mélyben azt kérdezzük, mit nyerünk vele. Ezt felismerni fájdalmas. A szív nagylelkű akar lenni, aztán azon kapja magát, hogy még a nagylelkűséget is a maga javára fordítja.
Őszinte kezdet
Ez a felismerés válhat a kezdetünkké. Nem kell olyan tisztaságot állítanunk magunkról, amelyre még nem jutottunk el. Őszintén szembenézhetünk a kapni akarásunkkal, és kérhetjük, hogy túlnőhessünk rajta. Amikor szégyelljük, hogy használni akarunk másokat, új szándék válhat lehetségessé: úgy akarok találkozni veled, mint akinek az élete önmagában fontos, nem pedig mint a saját előrejutásom eszközével.
A Teremtőt a szándék e változásában keressük. A másik felé fordulni, megpróbálni megérteni, mit érez, adni akarni anélkül, hogy viszonzást számolnánk: ezek az erőfeszítések helyet nyitnak egy olyan minőségnek, amelyet magunktól nem tudnánk létrehozni. Lehet, hogy esetlenül, sőt mesterkélten kezdünk hozzá. Felfedezhetjük, hogy még nem tudjuk, hogyan kell szeretni. A próbálkozás mégis számít. Helyet ad a fény munkájának.
Senki sem kényszerítheti át a szívet az önmagával való törődéstől a valódi adásig vezető távolságon. Az akaraterő segíthet az erőfeszítésben, de önmagában nem adhat nekünk új természetet. Megtesszük, ami rajtunk múlik: a köztünk lévő kapcsolatban keressük a Teremtőt, visszatérünk ehhez a célhoz, amikor megfeledkezünk róla, és nyitottak maradunk arra a helyreigazításra, amelyet egyedül nem tudunk véghezvinni.
Egy edény, sok szív
Ez a keresés azok között válik lehetségessé, akik osztoznak benne. Mindenki más jellemet, más történetet és más ellenállást hoz magával. Ezek a különbségek megnehezíthetik a közelséget, de éppen általuk válik valódivá a munka.
Nem kell a szeretet látszatát keltenünk. A lényegi elmozdulás belül történik: abban, ahogyan a másik emberre gondolok, hogy helyet adok-e neki magamban, és hogy ugyanazt a jót kívánom-e neki, amelyet magamnak keresek.
Az emberiséget elképzelhetjük egyetlen edényként, amelynek részei már nem érzik az összetartozásukat. Mindannyian ismerjük az elkülönült rész magányát. Mégis elkezdhetjük helyreállítani a viszonyunkat az egésszel, kapcsolatról kapcsolatra. A szétszakadt részeket összekötő szűrő az adás szándékában formálódik meg. Ebben az egyesülésben válik érzékelhetővé a Teremtő.
A szavaktól a megtapasztalásig
Mondhatjuk: „Nincs más Rajta kívül.” De más ismerni ezeket a szavakat, és más megélni az igazságukat. Ezt az egységet megtapasztalni azt jelenti, hogy kezdünk egyetlen forrást érzékelni a megosztottnak látszó világ működésében. Ránézünk az előttünk álló emberekre, és megkérdezzük, hogyan viszonyulhatnánk hozzájuk úgy, ahogyan a Teremtő viszonyul hozzájuk: jósággal, gondoskodással és azzal a vággyal, hogy beteljesedjenek. Az egység állítása lassan átélhető valósággá válik, ahogy saját tulajdonságaink alkalmassá válnak a befogadására.
Ezért a Teremtőt nem a róla szóló gondolatok összegyűjtésével tapasztaljuk meg. A tanulás megmutathatja az irányt. Szavakat adhat még meg nem értett tapasztalatainkhoz, és életben tarthatja a célt, amikor az érzés elhalványul. Az élő munka azonban akkor kezdődik, amikor ezek a szavak a vágyainkkal találkoznak: amikor türelmetlenség, büszkeség, irigység vagy közöny támad bennünk a másikkal szemben, és mi másféle választ keresünk.
Újrakezdés
Az út ritkán tűnik egyenletesnek. A közelség egy pillanata megdöbbentő tisztasággal érkezhet, aztán eltűnhet. Úgy érezhetjük, hogy túljutottunk egy határon, másnap mégis újra a régi gondolatainkkal találkozunk. Az elmúlt érzés nem volt hiábavaló. Megmutatott valamit, és felkészítette a szívünk egy újabb részét. Tanulhatunk belőle anélkül, hogy visszatérését követelnénk. A mai nap a maga embereit, a maga ellenállását és az újrakezdés lehetőségét hozza.
A szolgálat legegyszerűbb cselekedete is ennek az elmozdulásnak a részévé válhat. A másokkal végzett közös munka, egy közös törekvés segítése vagy a remény üzenetének eljuttatása a saját körünkön túlra kivezethet önmagunkból. A külső cselekedet a belső kérdéstől nyeri el lelki jelentését: kinek a javára teszem ezt? Ez a kérdés ugyanolyan hűségesen kísérhet a mindennapi munkában, mint a tanulás során.
Helyet adni a Teremtőnek
Ahogy a szándékunk változik, vele együtt változik az érzékelésünk is. Egy mérőműszer csak azt képes kimutatni, aminek az észlelésére alkalmas. Ugyanígy mi is azoknak a tulajdonságainknak a mértékében érzékeljük a Teremtőt, amelyek bennünk helyreigazítást nyertek.
Ami rejtettnek tűnik, világosabbá válik, ahogy egyre inkább képessé válunk adni. A fény nem lett erősebb, és a Teremtő sem került hozzánk térben közelebb. Bennünk vált valami alkalmassá arra, hogy megérezze azt, ami már jelen volt.
A Teremtő megtapasztalása ezért elválaszthatatlan a kapcsolat megtapasztalásától.
Őszinte szívvel kezdődik, amely önzését is elismeri. A mások felé fordulás újra és újra megtett erőfeszítéseivel folytatódik. És egy olyan ajándék által mélyül el, amelynek nem parancsolhatunk: a fény által, amely fokozatosan hasonlóvá teszi szándékunkat ahhoz az adáshoz, amelyre vágyunk.
Csak ott kell elkezdenünk, ahol vagyunk. Ránézhetünk a mellettünk álló emberre, emlékezhetünk arra az egyetlen edényre, amelyhez mindketten tartozunk, és egy kis helyet nyithatunk magunk között, hogy a Teremtő feltárulhasson.
Hozzászólás