„Kérdés: Hogyan történik az átmenet az egyéni belső munkából a tízessel végzett belső munkába?
Válasz: Az ember kezdi érezni, hogy nem létezik önállóan. Csupán elemi részecskeként létezik, amelynek nincs joga a spirituális létezéshez, vagyis az egoizmus feletti léthez.
Az egoizmus felett lenni azt jelenti, hogy az ember belefoglalja magát másokba, akiket az egyetlen Kli összetörése révén szándékosan úgy teremtettek meg, mintha rajta kívül lennének. Ez teszi lehetővé, hogy az ember kifejlessze magában az egoista énből az altruista tulajdonságok felé való elmozdulás képességét. Ez a módszerünk lényege.”
Rav Dr. Michael Laitman 2019. augusztus 28-i napi kabbala leckéjéből, „Kérdések és válaszok”
Amikor a szív zárva marad
Fájdalmas pillanat, amikor egy barát megnyitja a szívét, és felfedezzük, hogy a miénk zárva maradt.
Halljuk, amit mond. Megértjük, hogy szenved. Talán megfontolt szavakkal fordulunk hozzá, vagy csendben ülünk mellette. Mégis, valahol belül felismerjük a távolságot: amikor a beszélgetés véget ér, mi visszatérhetünk a saját gondjainkhoz. Neki ahhoz kell visszatérnie, ami fáj.
Néha az öröme is ugyanilyen távolinak tűnik. Mosolygunk és gratulálunk neki, miközben belül érintetlenek maradunk.
Ez a távolság különösen fájdalmassá válik, amikor valóban szeretni akarunk. Azt szeretnénk, hogy a másik ember élete fontos legyen számunkra, hogy osztozzunk a terhében, és örüljünk a beteljesülésének. A szív azonban nem mindig követi a szándékunkat.
Ez az őszinteség az egymásba foglalódás kezdete lehet. Elég közel kerültünk ahhoz, hogy felfedezzük, milyen messze vagyunk még egymástól.
Belefoglalódni egymásba
A kabbala nyelvén az egymásba foglalódás, vagyis a Hitkalelut azt jelenti, hogy belefoglalódunk egymásba. A másik ember vágyai, tulajdonságai és törekvései belépnek a belső életünkbe, mi pedig az övébe. A szív fokozatosan képessé válik arra, hogy a saját tapasztalatánál többet fogadjon magába. Ami a másikkal történik, az belülről kezd fontossá válni számunkra.
Éveken át kereshetjük a teljességet a teljesítményben, a tudásban, az elismerésben vagy az irányításban. Mégis vannak olyan érzelmi mélységek, amelyeket egyedül nem tudunk felébreszteni, olyan tulajdonságok, amelyeket csak mások révén fedezünk fel, és az összetartozásnak olyan érzése, amelyet a személyes siker nem adhat meg.
Az egyik barát olyan gyengédséget ébreszt bennünk, amelyről nem is tudtuk, hogy megvan bennünk.
Egy másik feltárja türelmünk szűk határait. Valakinek a kitartása tartalommal tölt meg egy olyan törekvést, amely addig csupán szép gondolat maradt. Minden találkozás feltárhat egy új képességet és egy olyan helyet is bennünk, amely még mindig elutasítja a kapcsolódást.
Hiányosságunk nyitássá válik. Kezdjük megérteni, mennyire szükségünk van egymásra a lélek fejlődésében.
A kapcsolódástól a belső változásig
A kapcsolódás kiindulópontot ad. Találkozunk, gondolatokat cserélünk, közös célért dolgozunk, és támogatást nyújtunk. Az egymásba foglalódás addig mélyíti ezt a kapcsolatot, amíg a találkozás meg nem változtatja a benne részt vevő embereket.
Távozhatunk egy beszélgetésből hasznos információkkal úgy, hogy belül nagyrészt ugyanolyanok maradunk, mint előtte. Néha azonban a másik ember gondját visszük magunkkal. Törekvése a sajátunk részévé vált. Nehézsége olyasmivé lett, amelynek hordozásában részt akarunk vállalni. A nap egy hétköznapi pillanatában eszünkbe jut, amit mondott, és azon kapjuk magunkat, hogy erőt kívánunk neki.
Megnyílt bennünk egy hely, amely korábban zárva volt.
Képzeljük el a barátokat egyetlen élő test szerveiként. Mindegyiknek megvan a sajátos feladata, mégis mindegyik élete a többivel való kapcsolatától függ. Az egyik helyen felmerülő szükséglet máshol választ vált ki. Kapcsolódásuk révén él az egész.
Amikor ennek a kapcsolatnak a tudata elhalványul, úgy tűnik, mintha minden rész önmagában létezne.
Egy barát karnyújtásnyira ülhet tőlem, mégis elérhetetlenül távolinak érezhetem. Ismerhetem a szokásait, felismerhetem a hangját, előre tudhatom a véleményét, és közben idegen maradhat számomra a benne élő vágyakozás. Talán éveket töltöttem mellette anélkül, hogy engedtem volna: belső élete elég fontossá váljon ahhoz, hogy megváltoztassa az enyémet.
Ott van előttem, és egy egész világ él benne. Ebből a világból mennyit engedtem magamnak befogadni?
Helyet teremteni magunkban
Még akkor is alázattal kell közelítenem ehhez a meggyőződéshez, amikor azt hiszem, hogy átérzem őt. Az emlékeimen keresztül hallgatom. A tapasztalataimon keresztül értem meg. Úgy képzelem el a bánatát, hogy felidézek valamit, ami egykor engem sebzett meg. Együttérzésem annak a köntösében érkezik, amit már ismerek.
A szívének olyan mélységei vannak, ahová a feltételezéseim még soha nem jutottak el.
Ahhoz, hogy közelebb kerüljek hozzá, helyet kell teremtenem. Azzal kezdem, hogy lazítok azon a meggyőződésemen, hogy az érzéseimnek, ítéleteimnek és gondjaimnak kell a középpontban állniuk. Arra is figyelek, ami túlmutat azon, amit hallani vártam. Mi értékes számára? Mi tartja fenn az erőfeszítését? Mire vágyik, amikor a Teremtő felé fordul?
Él benne valami, ami bennem még nincs meg: a sajátos vágyakozása, az odaadása, a mód, ahogyan önmagán túlra nyúl. Az iránta való befogadókészség révén belső világom olyasmivel gazdagodhat, amit egyedül soha nem tudott volna létrehozni.
Egyedi helyünk az egészben
Ez a folyamat érzékeny kérdést vet fel az egyéniséggel kapcsolatban. Vágyunk az összetartozásra, és félünk attól, hogy eltűnünk a kapcsolatban. Szeretnénk átadni magunkat a közös életnek, miközben érezni akarjuk, hogy a saját létezésünk is számít.
Minden ember olyan tulajdonságokat hoz magával, amelyekkel senki más nem tud pontosan ugyanígy hozzájárulni az egészhez. Az önlenullázás munkája arra a ragaszkodásunkra irányul, hogy ezek a tulajdonságok egy elkülönült létezést szolgáljanak, amelynek középpontjában a saját szükségleteink állnak. Elengedünk abból a követelésből, hogy a mi nézőpontunknak kell érvényesülnie, hogy a mi kényelmünknek kell meghatároznia a kapcsolatot, vagy hogy minden találkozásnak azt kell megerősítenie, akinek már most is hisszük magunkat.
Egyediségünk ekkor tágabb célt kap. Eszközzé válik, amelyen keresztül valami felébredhet a másik emberben. Az ő egyedisége ugyanezt teszi velünk. A kölcsönös egymásba foglalódás révén olyan képességek kibontakozását segítjük, amelyek különben rejtve maradnának.
Találkozás a belső ellenállással
Ez éppen ott lehet nehéz, ahol a leginkább szükségünk van a fejlődésre.
Könnyű közel érezni magunkat ahhoz, aki egyetért velünk, vagy értékeli a gondolkodásmódunkat. Más tulajdonságok zavarnak bennünket. A másik ember sikere kisebbnek tüntethet fel bennünket a saját szemünkben. A véleménye fenyegető lehet számunkra. A szükségletét betolakodásként élhetjük meg. Még a segíteni akarásunkban is ott rejtőzhet az az elvárás, hogy cserébe megbecsüljenek vagy szeressenek bennünket.
A kabbala nyelvén az összetörés egy közös spirituális rendszert ír le, amelyet elszigetelt részekre törve tapasztalunk meg. Minden rész a saját vágyának sürgetését érzi, miközben a köztük lévő élő kapcsolat rejtve marad. Ezzel az elkülönüléssel találkozunk belül, valahányszor úgy tűnik, hogy a másik ember létezése verseng a miénkkel.
Ennek felismerése elcsüggeszthet. A kapcsolódás felé közeledünk abban a reményben, hogy szeretetre találunk, ehelyett ellenállást fedezünk fel.
Ez a felfedezés azonban valódi kezdetet ad a munkának. Most már látunk valamit abból, ami elválaszt bennünket. Felismerhetjük az elutasítás reflexét, az uralkodás vágyát vagy a védekezésünk mögött húzódó félelmet. Kezdjük megérteni, miért nem nyitották meg a szívet önmagukban az őszinte szándékok.
Ima a megnyílásért
Ebben a spirituális megértésben az egymásba foglalódás a Teremtőtől függ, attól a felső erőtől, amely a teremtés részeit a teljesség felé vezeti. Erőfeszítéseket teszünk, kapcsolatokat alakítunk ki, és közös vágyakozást fejlesztünk. A belső átalakuláshoz ennek az egyesítő erőnek a működésére van szükség.
Az ima ott születik, ahol a kapcsolódás iránti vágyunk találkozik azzal, hogy képtelenek vagyunk fenntartani ezt a kapcsolódást.
Teremtő, látom magam előtt a barátomat, és nem tudom elérni. Szavai eljutnak a fülemhez, de nem tudom átérezni, amit magában hordoz. Segíts helyet teremtenem számára. Hadd váljon értékessé számomra az élete. Segíts felépítenünk azt a kapcsolatot, amelyre vágyunk.
Pontosan abból az állapotból kérhetünk, amelyben vagyunk, magunkkal hozva közönyünket, zavarodottságunkat és az afeletti bánatunkat, hogy nem tudunk úgy szeretni, ahogyan szeretnénk. Őszinteség rejlik abban, ha már az érzés felébredése előtt törődni akarunk.
A Teremtő, az adakozás tulajdonsága és az adakozó élet felé irányuló közös törekvésünk segít folytatni az utat, amikor a természetes rokonszenv nem elegendő.
Egymás támogatása a tízesben
Ez a munka konkrét formát ölt azok között, akik ugyanannak a spirituális célnak kötelezték el magukat. A tízesben mindenki azt gyakorolja, hogy a többiektől befogadja a cél fontosságát, és erőt adjon a közös vágyukhoz.
Valaki erőtlenül érkezik, és a többiek tartják fenn helyette a törekvést. Valakiben újra felébred a bizalom, és ez az ébredés másoknak is segít a folytatásban. Az adás és a kapás összefonódik. Mindenkinek szüksége van a többiekre, és mindenki valami nélkülözhetetlennel tud hozzájárulni a közöshöz.
Itt az egymásba foglalódás a figyelem apró tetteiben ölt formát.
Jelen maradni a másik fájdalmában
És ekkor a barát „idegen” fájdalma végre elér bennünket.
Szeretnénk megszüntetni. Néha vannak gyakorlati dolgok, amelyeket megtehetünk, és meg is tesszük őket. Néha a nehézséget nem áll módunkban megoldani. Ilyenkor közel maradhatunk, és együtt kereshetünk erőt. Küzdelme közös gondunk és a Teremtőhöz intézett közös kérésünk részévé válik. Meghallgatjuk, támogatást nyújtunk, és keressük a következő lépést, amelyet mellette megtehetünk.
A nehézség megmaradhat, de van valaki, aki kész mellette maradni a nehézségben.
Újra a közelséget választani
Az ilyen törődésnek folyton meg kell újulnia. A tegnapi melegség nem kímél meg a mai erőfeszítéstől. Gondjaink visszatérnek, és kitöltik azt a teret, amelyet megnyitottunk. Valaki, akit közelinek éreztünk, hirtelen ismét távolinak tűnhet.
Ezért újra figyelünk. Enyhítünk egy ítéleten. Felidézzük, mi értékes a barátban. Időt szánunk rá. Segítséget kérünk, amikor érzéseink nem tudják követni a szándékunkat.
Az erőfeszítés nem mindig hozza el az egymásba foglalódás azonnali élményét. Nyújthatunk támogatást úgy is, hogy közben belül közönnyel küzdünk. Vágyhatunk a közös szívre, miközben fájdalmasan tudatában maradunk annak, milyen messze vagyunk tőle. Egy erőteljes érzés hiánya nem árul el mindent arról, hogy mit készítenek elő ezek az ismételt erőfeszítések.
Fokozatosan helye lesz bennünk a másik embernek. Öröme önkéntelen mosolyt csal az arcunkra. Fáradtsága előhívja az erőnket. Ami neki fontos, az számunkra is kedvessé válik. Imánk kitágul, mert egy másik életet is hordozunk benne.
A közös lélek felé
Ezeken a kapcsolatokon keresztül az egymásba foglalódás egyre táguló körökre terjed ki: egy baráttól a csoportig, egy csoporttól más csoportokig, az emberiség és az egész teremtés felé.
Az Adam HaRishonnak nevezett közös lélek ezt a teljességet fejezi ki: egyetlen spirituális rendszert, amelyben minden rész az összes többivel való kapcsolatán keresztül találja meg a helyét. Korrekciója magában foglalja azt a megértést és vágyakozást, amelyet az elkülönülés tapasztalatán és az újbóli összekapcsolódásra irányuló tudatos erőfeszítésen keresztül szereztünk meg.
Felfedezni a helyünket ebben az egészben azt jelenti, hogy felfedezzük, hogyan tudunk adni.
Az összetartozás élő felelősséggé válik, és a másik ember fejlődése saját beteljesülésünk részévé lesz.
A szív, amely egykor a maga kis külön világát igyekezett megóvni, kezdi felfedezni, mennyi életet képes magába fogadni. A Teremtő adakozó tulajdonsága érzékelhetőbbé válik a közöttünk formálódó kapcsolatokon keresztül.
Otthont adni egymásnak
Egyelőre a figyelmünket ajánlhatjuk fel. A bennünk meglévő érzéssel közeledhetünk egymáshoz, és kérhetjük azt a szeretetet, amely még hiányzik belőlünk.
Valahol ebben az ismételt, tökéletlen erőfeszítésben megnyílik egy hely a szívben:
Értékes vagy számomra. Szeretném tudni, mit hordozol magadban. Itt van hely számodra.
És miközben otthont teremtünk egymásnak, elkezdjük megtalálni a sajátunkat.
Hozzászólás