„….. És mindezen napok után figyelmesen hallgattam minden ígéretre és rendeltetésre, amelyre a Teremtő kiválasztott. Mégsem találtam bennük sem megelégedést, sem azokat a szavakat, amelyekkel e világ lakóihoz szólhatnék, és Isten akaratához vezethetném őket, ahogyan azt Ő meghagyta nekem. Nem járhattam az emberek között, akik hiábavalóságokkal vannak elfoglalva, és a Teremtőt meg az Ő teremtését rágalmazzák, miközben én elégedetten és dicséretet zengve, vidáman lépdelek, mintha kigúnyolnám e nyomorultakat.
Mindez szívem legmélyéig megérintett, és elhatároztam, hogy történjék bármi, még ha alá is kell szállnom magasztos fokozatomról, szívből jövő könyörgéssel kell a Teremtőhöz fordulnom: adja meg nekem a prófécia és a bölcsesség elérését és ismeretét, valamint azokat a szavakat, amelyekkel segíthetek a világ elhagyatott emberein, hogy a bölcsességnek és a gyönyörűségnek ugyanarra a fokára emelhessem őket, amelyen én állok. És bár tudtam, hogy nem szabad megszomorítanom a lelkemet, nem maradhattam tétlen, és imában öntöttem ki a szívemet…”
Báál HáSzulám írásai, Báál HáSzulám próféciája
A kabbalista nem azért törekszik spirituális elérésre, hogy elmeneküljön a világból. Minél mélyebb az elérés, annál erősebben érzi az emberiség szenvedését, zavarodottságát és elkülönültségét. Ami az igazság iránti személyes vágyakozásként kezdődik, az fokozatosan minden lélekért viselt felelősséggé válik.
A kabbalista belső indítéka végső soron egyszerű: megelégedést szerezni a Teremtőnek a teremtés korrekciója által.
E szándék elérése azonban mélyreható átalakulást kíván. Az ember eleinte azért keres, mert hiányosnak érzi az életét. A hétköznapi törekvések átmeneti kielégülést nyújthatnak, de nem adnak választ a mögöttük izzó kérdésekre: Mi a létezés célja? Milyen erő irányítja a valóságot? Miért teremtetett az ember, és merre vezettetik az emberiség?
Ez a kérdés több a kíváncsiságnál. A lélek hiánya ez — olyan erős igény az igazságra, amelyet az ember már nem tud elhallgattatni tevékenységgel, eredményekkel, tudással vagy élvezettel. A kereső kezdi érezni, hogy élete jelentős részét a lényegi kérdés előli meneküléssel tölti. A spirituális fejlődés akkor kezdődik, amikor az ember felhagy a meneküléssel, és követeli, hogy belülről ismerhesse meg a teremtés rendszerét.
Az út azonban nem ér véget a felfedezéssel. Az igazi elérés kötelezettséget teremt.
A személyes eléréstől a világért viselt felelősségig
Az ember a spirituális elérést a személyes béke állapotának képzelheti: megszabadulásnak a kétségektől, kapcsolatnak a felső erővel, az élet értelme megértésének. Egy valódi kabbalista azonban nem zárkózhat be saját beteljesülésébe. A teremtés egységét érzékelni egyúttal azt is jelenti, hogy érzékeljük: minden lélek egyetlen rendszerhez tartozik.
Mások fájdalmát többé nem lehet valaki más fájdalmának tekinteni.
Ez erőteljes belső konfliktust teremt. A kabbalista egyfelől megtapasztalja a rendszer tökéletességét, bölcsességét és jóságát. Másfelől az emberiség elveszettnek látszik ugyanebben a rendszerben: nem ismeri annak célját, és nem érti, miért folytatódik a szenvedés. Az emberek egymást hibáztatják, az elkülönültség következményeivel küzdenek, és újra meg újra ugyanannak a konfliktusnak az új formáit hozzák létre.
A kabbalista nem szemlélheti közömbösen ezt az állapotot.
A feltárult tökéletesség és az emberiség által megélt nyomorúság közötti ellentét elviselhetetlenné válik. A spirituális bőség többé nem olyasmi, amit az ember magában élvezhet. Olyan nyelvre kell lefordítani, amely elérheti azokat, akik még nem fedezték fel a forrását.
Ezért a kabbalista kész lehet alászállni emelkedett belső állapotából, hogy a hétköznapi emberekhez szóljon. Ez az alászállás a szeretet tette.
Azt jelenti, hogy a finom spirituális törvényeket közérthető szavakba, példákba, könyvekbe és gyakorlati útmutatásba öltözteti. Azt jelenti, hogy kilép az elérés csendjéből, és belép a félreértés, az elutasítás és az ellenállás világába.
A kabbalista vállalja ezt a terhet, mert az elérés célja nem önmaga gazdagítása. Célja az, hogy olyan közvetítővé váljon, akin keresztül a korrekció másokhoz is eljuthat.
A létraépítés kötelessége
Minden nemzedéknek mások a vágyai, az érzékenységei és az elbizonytalanodás formái. Az a tanítás, amely egy adott korban hozzáférhető volt, egy másikban zárttá válhat. Az örök alapelvek nem változnak, magyarázatukat azonban azokhoz az emberekhez kell igazítani, akiknek be kell fogadniuk őket.
Ezért egy nagy kabbalista többet tesz a korábbi bölcsesség megőrzésénél. Létrát épít a spirituális valóság és a jelen nemzedék szükségletei közé. Minden létrafoknak elég közel kell lennie ahhoz, hogy egy hétköznapi ember elérhesse. Az útnak onnan kell indulnia, ahol az emberek ténylegesen állnak — a kérdéseikből, csalódásaikból, félelmeikből és reményeikből.
Báál HáSzulám munkássága ennek kiemelkedő példája. Kommentárjaival, cikkeivel, bevezetéseivel, leveleivel és rendszerezett magyarázataival közelebb hozta a kabbala bölcsességét azokhoz, akik annak korábbi forrásait közvetlenül nem tudták volna megközelíteni. Többféle stílusban írt, mert az emberi lelkeket különböző módokon lehet megszólítani.
Egyeseket a Zohár könyve érint meg. Másoknak a spirituális rendszer módszeres tanulmányozására van szükségük. Van, akit a belső munka bensőséges leírásai vonzanak, míg másoknak először az emberi társadalomról, a szabadságról, a szenvedésről vagy az élet céljáról szóló magyarázatra van szükségük.
A bölcsesség hozzáférhetővé tétele nem szünteti meg az erőfeszítés szükségességét. A létra nem viszi fel az embert. Biztos támaszt ad neki a mászáshoz. A kabbalista felelőssége, hogy megépítse és feltárja a létrát; a tanítvány felelőssége, hogy felmásszon rajta.
Hűség a spirituális igazsághoz
A magyarázat felelőssége egy másik, ugyanolyan súlyos kötelezettséggel is jár: nem szabad torzítani.
A kabbala olyan valóságokat ír le, amelyek pusztán a hétköznapi képzelet révén nem érthetők meg. Az olyan szavak, mint a „fény”, az „edény”, a „világ”, a „lélek” és a „szfira”, a vágy, a szándék, az adakozás és az érzékelés olyan formáira utalnak, amelyeket az ember önmagában ér el. Aki nem jutott el ezekbe az állapotokba, könnyen filozófiával, pszichológiával, misztikával vagy fantáziával helyettesítheti valódi jelentésüket.
Ezért a kabbalistának az eléréséből kell szólnia. Mielőtt egy spirituális jelenséget megmagyarázna, ismernie kell annak gyökerét, kibontakozását, az egész rendszerhez való viszonyát és a lelkekre gyakorolt következményeit. A hiteles kommentár nem másvalaki szavainak szellemes értelmezése. Olyan valóság leírása, amelybe az író maga is belépett.
Akik nem érték el ezeket a fokozatokat, attól még segíthetnek az újonnan érkezőknek. Készíthetnek bevezetőket, tisztázhatják az alapelveket, és elvezethetik az embereket a hiteles forrásokhoz. A becsületesség azonban megköveteli annak felismerését, hol húzódik a határ a tanítás megközelíthetővé tétele és a tanítás saját gondolatokkal való kiegészítése között.
E nélkül az önmérséklet nélkül a magyarázat önreklámmá válik. A tanító személyisége a módszer helyébe lép, a spekuláció az elérés helyébe, a tanítvány pedig elszakad a hiteles forrástól. A kabbalista ezért nemcsak azért felelős, amit feltár, hanem a feltárás pontosságáért, időzítéséért és formájáért is.
A kabbalista és a tanítvány
A kabbalista nem végezheti el egy másik ember korrekcióját. A spirituális fejlődés a tanítvány tudatos részvételét kívánja meg. Amit adni lehet, az iránymutatás, példa, hiteles források és olyan környezet, amely erősíti a cél iránti vágyat.
A tanító elölről nyitja meg az utat, feltárva a Teremtő nagyságát és a teremtés célját. A csoport hátulról támogatja a tanítványt: felébreszti, bátorítja, és haladást követel tőle. Ez a két erő együtt működik. A cél vonzza az embert, a környezet pedig megakadályozza, hogy átadja magát a közönynek.
Ez magyarázza, miért tartozik a kabbalista felelősségéhez a csoportok építése, ahelyett hogy csupán hallgatóságot gyűjtene maga köré. Egy tömeg változás nélkül is csodálhat egy tanítót. Egy valódi spirituális csoport megköveteli tagjaitól, hogy dolgozzanak a kapcsolataikon, és fedezzék fel a szívükben rejlő ellenállást.
Az emberek készek lehetnek tanulni, énekelni, összejöveteleken részt venni vagy külső feladatokat ellátni. A nehéz lépés belül történik: önmaguk részeiként érezni a többieket, a közös célt az egyéni számítások fölé helyezni, és elfogadni, hogy a Teremtőhöz a teremtményekkel való kapcsolaton keresztül közeledünk.
A kabbalistának folyamatosan e munka felé kell irányítania a tanítványokat. Ha a tanítványok a tanító személyiségéhez kötődnek, miközben elhanyagolják egymást, a módszer nem valósult meg. Nem a tanító a végcél. A tanító a korrigált kapcsolat felé vezeti a tanítványokat, amelyben a Teremtő feltárulhat.
A kölcsönösség ápolásának felelőssége
A központi spirituális probléma az elkülönültség. Az emberek természetüknél fogva önálló egységként élik meg önmagukat, és mindegyikük a saját kényelmét, büszkeségét és irányítását védi. A korrekció akkor kezdődik, amikor e természetes elkülönülés fölött kapcsolatot építenek.
A kabbalista ezért felelős a kölcsönösség ápolásáért. A kölcsönösség mélyebb az együttműködésnél. Nem egyszerűen azt jelenti, hogy egy helyiségben összegyűlünk, megosztjuk a feladatokat, vagy ugyanazokkal a gondolatokkal értünk egyet. Belső készséget jelent arra, hogy egyetlen szívhez tartozzunk.
Mindenkinek el kell kezdenie érezni, hogy a barátok nem idegenek, hanem egy közös spirituális test részei. Rajtuk keresztül kapcsolódik az ember a Teremtőhöz. Azzal, hogy törődik a haladásukkal, felébreszti a vágyukat, és a korrekciójukat kéri, kezdi elhagyni az egyéni én szűk határait.
Ez a munka meglágyítja a szívet. Feltárja, mennyi ellenállás húzódik az udvarias külső viselkedés mögött, ugyanakkor megteremti azt az edényt is, amelyben a spirituális valóság érzékelhetővé válik. A kabbala bölcsessége a vágyak e változó hálózatában valósul meg. Az intellektuális tanulás akkor értékes, ha ezt a korrekciót támogatja. Az átalakulás nélküli tudás érintetlenül hagyja a lényegi munkát.
A nehéz munka vállalása
A kabbalista indítékát az mutatja meg, mennyire kész ott dolgozni, ahol a legnagyobb az ellenállás. A személyes kényelmet kereső ember kedvező körülményeket választ. A kabbalista tudatosan is vállalhat nehéz körülményeket, mert éppen ott van szükség korrekcióra.
Ez nem jelenti a szenvedés öncélú keresését. A nehézségnek csak akkor van értéke, ha a teremtés célját szolgálja. A kabbalista azt a munkát keresi, amely a legtöbb hasznot hozhatja a lelkeknek, még akkor is, ha kevés elismeréssel, anyagi biztonsággal vagy személyes nyugalommal jár.
Az ilyen ember elviselhet szegénységet, ellenállást, elszigeteltséget vagy meg nem értést. Lehet, hogy csak nagyon kevés tanítványa van. Úgy tűnhet, hogy az írással és tanítással töltött évek szinte semmilyen látható visszhangot nem keltenek. A külső siker azonban nem mércéje a spirituális munkának. A lelkek rendszerében végbement korrekció talán csak a későbbi nemzedékek számára válik nyilvánvalóvá.
Ez rendkívüli hűséget kíván. A kabbalistának a cél érdekében kell cselekednie, anélkül hogy az elismerést, a népszerűséget vagy az azonnali eredményeket a folytatás feltételévé tenné.
Minden eseményt a Teremtőtől származónak látni
A kabbalista felelőssége azzal kezdődik, hogy belül szüntelenül a Teremtőnek tulajdonít mindent. Minden eseményt — kellemeset vagy fájdalmasat, személyeset vagy közösségit — először az egyetlen irányító erőhöz kell kapcsolnia.
Ez nem jelenti az igazságtalanság passzív elfogadását vagy a gyakorlati cselekvés elutasítását. Azt jelenti, hogy a látható esemény mögött annak a korrekció folyamatában betöltött szerepét keresi. A kabbalista azt kérdezi: Mit ébreszt fel a Teremtő ezen az állapoton keresztül? Milyen elkülönültség tárult fel? Milyen kapcsolatra van most szükség?
Az ember fokozatosan megtanulja a jót és a rosszat egyaránt meghívásként fogadni a Teremtővel való kapcsolat elmélyítésére. A kellemes állapotokért érzett hála természetes. A nehéz állapotokért érzett hála akkor válik lehetővé, amikor az ember felismeri azok korrekciót szolgáló célját.
A kabbalistának fenn kell tartania ezt az irányultságot, mert mások is függnek tőle. Ha a spirituális útmutatással megbízott embert magával ragadja a hibáztatás, a kétségbeesés vagy a személyes sérelem, elvész a kapcsolat az esemény és magasabb célja között. A felelősség azt jelenti, hogy kitartunk a forrás egysége mellett, miközben segítünk másoknak helyesen válaszolni arra, ami feltárult.
Az emberiség valódi szükségleteinek megszólítása
A kabbalista a bölcs kommunikációért is felelős. Az emberek nem tudnak befogadni olyan magyarázatot, amelyre nincs bennük vágy. A bölcsességet ezért az emberiségben már ébredező szükségleteken keresztül kell felkínálni.
Az emberek azt kérdezik, miért omlanak össze a kapcsolatok, miért válnak megosztottá a társadalmak, miért nem hoz beteljesülést a jólét, és miért nem szünteti meg a technológiai fejlődés a magányt, a szorongást, az erőszakot és a háborút. Ezek a kérdések lehetőséget nyitnak. Összekapcsolhatók azzal a mélyebb magyarázattal, hogy az emberiség kölcsönös függésben lévő rendszer, amelynek részei még nem tanultak meg ennek a kölcsönös függésnek megfelelően viszonyulni egymáshoz.
Az első megszólításnak világosnak, emberségesnek és az illető életéhez kapcsolódónak kell lennie. A nehéz szakkifejezések elriaszthatják azt, akiben a spirituális kérdés még csak most kezd formálódni. Rövid cikkek, beszélgetések, videók és egyszerű magyarázatok jelenthetik az első hidat. A cél nem az, hogy a bölcsesség összetettségével lenyűgözzük az embereket, hanem hogy segítsünk felismerniük: az éppen ahhoz az ürességhez vagy válsághoz szól, amelyet már éreznek.
Ugyanakkor a közérthetőség nem válhat felhígítássá. A hídnak a hiteles tanulás és a gyakorlati kapcsolódás felé kell vezetnie. Nem változtathatja a kabbalát szórakoztatássá, a személyes siker ígéretévé, természetfeletti hatalommá vagy vigasztaló jelmondatok gyűjteményévé.
A terjesztés mint a szeretet tette
A kabbala terjesztését olykor toborzásnak értik félre. Valódi értelmében az emberiség iránti felelősség tette. Ha a kapcsolódás és a korrekció módszere feltárult a nemzedék szükségleteire válaszul, akkor elrejtése a rendeltetése beteljesítésének elmulasztását jelentené.
A kabbalista nem dönti el, ki méltó rá. A bölcsesség nem valamely társadalmi osztály, etnikum, felekezet vagy szellemi elit tulajdona. Hozzáférhetőnek kell lennie mindenki számára, akiben felébredt az élet céljára vonatkozó kérdés.
Ez az egyetemes nyitottság nem jelenti a tanítás ráerőltetését az emberekre. A terjesztés hozzáférést teremt. Biztosítja, hogy amikor valaki keresni kezd, készen álljon egy könyv, egy magyarázat, egy csoport vagy egy emberi kapcsolat, amely válaszolhat erre a keresésre. A Teremtő felébresztheti az ember vágyát, de az embereknek kell előkészíteniük azt a helyet, ahol ez a vágy fejlődhet.
A kabbalista ezért nemcsak a haladó tanítványokkal dolgozik, hanem azokért is, akik még távol vannak, kételkednek, vagy nincsenek tudatában annak, mi hiányzik nekik. Minden világos magyarázat, minden hiteles kiadvány és minden befogadó csoport összekötő kapoccsá válhat egy ébredező lélek és az útja között.
Egyetlen felelősség három irányban
A kabbalista felelőssége egyszerre három irányba terjed ki.
A Teremtő felé az a kötelessége, hogy hű maradjon a teremtés céljához, és ne keressen más jutalmat, mint hogy a korrekció révén megelégedést szerezzen Neki.
A bölcsesség felé az a kötelessége, hogy megőrizze a módszer hitelességét, csakis elérésből magyarázzon, és megkülönböztesse az örök alapelveket attól a nyelvtől, amely hozzáférhetővé teszi őket.
Az emberiség felé az a kötelessége, hogy a kapcsolódást támogató környezeteket építsen, és elérhetővé tegye az utat minden ember számára, aki keresni kezdi.
Ezek a felelősségek nem választhatók el egymástól. A Teremtő iránti odaadás, amely figyelmen kívül hagyja az emberiséget, hiányos. Az emberiségről való gondoskodás a spirituális igazsághoz való hűség nélkül elveszíti az irányát. A bölcsesség megőrzése anélkül, hogy hozzáférhetővé tennénk, egy élő módszert lezárt archívummá változtat.
A kabbalista azon a ponton áll, ahol mindhárom találkozik.
A kabbalista valódi nagysága ezért nem abban rejlik, hogy egyénileg milyen magasra jutott, hanem abban, hogy milyen maradéktalanul állítja ezt az elérést mások szolgálatába.
A felemelkedés az alászállásra való készségen keresztül nyer értelmet: azon keresztül, hogy belép az emberi nyelv, az emberi szenvedés és az emberi ellenállás világába, és olyan utat épít, amelyen mások felemelkedhetnek.
A kabbalista az elkülönültség fájdalmát az egység bizonyosságával együtt hordozza.
Ez a feszültség válik a munka hajtóerejévé: felébreszteni a szunnyadó szikrát, összekapcsolni az egymástól elszakadt szíveket, és segíteni a teremtést abban, hogy tudatosan visszatérjen a forrásához.
Ez a kabbalista felelőssége: felülről megkapni az utat, megvalósítani azt az emberek között, és olyan erős létrát hagyni hátra, amelyen a világ felkapaszkodhat.
Hozzászólás