Miért utasít el bennünket a Teremtő? Azért, mert meg akar mutatni nekünk egy helyet, ahol közelebb kerülhetünk Hozzá. Ezeknek az elutasításoknak és közeledéseknek köszönhetően egyre inkább kezdjük érezni a Vele való kapcsolatunkat, és valóban közelebb jutunk Hozzá. Lehetetlen megérezni a közeledést, ha előtte nem volt eltávolodás.
Hiszen mi, teremtmények, egyetlen önálló tulajdonságot sem vagyunk képesek érzékelni anélkül, hogy össze ne vetnénk egy másikkal. Ezért mindent úgy érzékelünk, mint „a fény előnyét a sötétségből”: a kontrasztból, az eltávolodás és a közeledés, az elutasítás és a közelség ellentétéből.
Ha a Teremtő jó, aki jót tesz, akkor miért küld nekünk szenvedést? Azért, hogy siettessen bennünket a Hozzá való közeledésre. A Teremtőhöz való közeledés a legjobb gyógymód minden betegségre. Hozzá azonban csak a tulajdonságok hasonlósága által közeledhetünk: ahogyan Ő irgalmas, úgy válj te is irgalmassá.
Vagyis jóságossá kell válnom, és jót kell tennem minden teremtménnyel, ahogyan a Teremtő teszi; akkor feltárul előttem, hogy a Teremtő valóban abszolút jósággal viszonyul mindenkihez. Addig mindent a saját romlottságom mértéke szerint ítélek meg, ezért a Teremtő világhoz való viszonya rossznak tűnik számomra, mert magam is a rossz állapotában vagyok. Ha kijavítom magam, feltárul előttem, hogy az egész világ abszolút jó, hogy a Teremtő jelen van az egész világban, mindenkit betölt, és mindent átölel.
Látni fogom, hogy mindenki maradéktalanul boldog! Hogyan lehet ez, amikor most egészen mást látok: azt, hogy mindenütt rossz vesz körül? Javítsd ki magad, és érezni fogod a Teremtőt és az Ő mindenki iránti jó viszonyulását, mert te magad is eljutottál ezekhez a jó tulajdonságokhoz.
Amilyen mértékben az egoizmusom kijavításával és a jósághoz való közeledéssel hasonlóvá válok a Teremtőhöz, olyan mértékben vagyok képes igazolni Őt. Amilyen mértékben azonban kijavítatlan tulajdonságok maradnak bennem, olyannak látom a világot, mint rosszat, magamat pedig boldogtalannak.
Rav Dr. Michael Laitman, a KabTV „World” című műsorából, 2022. június 28.
Fájdalmas távolság húzódik aközött, hogy vágyunk valamire, és aközött, hogy képessé válunk befogadni azt.
Az ember szíve minden rostjával vágyhat a spiritualitásra. Ez a vágyakozás kiáltássá válhat, amely egész nap elkíséri, és éjszaka sem hagyja aludni. Olvashat, imádkozhat, kereshet, áldozatokat hozhat, és kérdezheti, miért maradnak zárva a kapuk. Úgy érezheti, ha csak erősebb lenne a vágya – ha hangosabb lenne a kiáltása, mélyebb a szenvedése, vagy hősiesebb az erőfeszítése -, akkor végre megnyílna a rejtett világ.
De a spirituális valóság nem pusztán az erő hatására nyílik meg.
A hasonlóság által nyílik meg.
Ez a formaegyezés törvénye: akkor érzékelünk egy valóságot, amikor bennünk valami megfelel annak tulajdonságainak. A Teremtő az adás vágya: életet adni és jóságot hozni a teremtésnek.
Ezért a Teremtő csak olyan edényben érzékelhető, amely már elkezdte ugyanezt az irányt magára ölteni.
A fény végtelenül közel lehet. Minden pillanatban körülvehet és fenntarthat bennünket. Ám ha a szív önmagáért akar befogadni, miközben a fény teljes egészében adás, akkor olyanok maradnak, mint két világ, amelyek ugyanazt a helyet foglalják el, mégsem képesek érintkezni.
A tragédia nem az, hogy a fény nincs jelen.
A tragédia az, hogy még nem rendelkezünk azzal a formával, amelyben érezhetővé válhat.
Vágyakozásból épülő edény
Minden a hiánnyal kezdődik.
Nem érezhetjük azt, aminek nem érezzük a hiányát. Az éhség ad ízt az ételnek. A vágyakozás teszi jelentőssé a közelséget. A kérdés belső teret nyit, amelyben a válasz befogadható. Hiány nélkül még a legnagyobb bőség is észrevétlenül halad át rajtunk.
A teremtett lény alapvető anyaga éppen ez a hiány: a vágy annak befogadására, amivel nem rendelkezik. Ez a „semmiből való létezés” apró pontja, valami új, ami az Adakozóban nem létezett.
Ez az eredeti pont azonban még nem teljes spirituális edény. Csak önmagát képes érzékelni: azt, amije van, ami hiányzik neki, ami fáj, és ami kielégülést hozhat. Ha változatlan marad, mindent – a szeretetet, a spiritualitást és a Teremtőt is – egyetlen kérdés szerint értelmez: „Mit kapok én ebből?”
A spirituális edény akkor formálódik ki, amikor ez a hiánypont fokozatosan magára ölti a Teremtő tulajdonságait.
Megtanulja az adás nyelvét.
Eleinte ez a nyelv idegen. Az olyan szavak, mint a szeretet, az adás és az önmagunkon való felülemelkedés, szépen hangozhatnak, de továbbra is a kapni akarásban értelmezzük őket. Beszélhetünk a Teremtő szeretetéről, miközben titokban biztonságra vágyunk. Beszélhetünk az egyesülésről, miközben személyes beteljesülést keresünk. Kérhetünk spirituális elérést azért, mert már nem bírjuk tovább elviselni az ürességet.
A szavak az egyik valóság felé mutatnak, miközben a szív továbbra is egy másikat követel.
Mégis, az ismétlődő belső munka során a teremtett lény lassan felismeri a Teremtő tulajdonságait. Találkozik velük, tanulmányozza működésüket, megpróbálja megvalósítani őket, és fokozatosan a sajátjává teszi azokat. A kapni akarás nem semmisül meg. Ehelyett megtanul egy új irányban működni.
Ami egykor csak azt kérte, hogy töltsék be, most azt kezdi kérdezni, hogyan adhat.
Ami egykor mindent a személyes elégedettség szerint mért, most aszerint kezdi mérni önmagát, hogy mennyire hasonlít a szeretethez.
Amilyen mértékben a teremtett lény magára ölti a Teremtő tulajdonságait, olyan mértékben kezdi érzékelni azt a valóságot, amelyben mindig is létezett. Ez nem képzelet, filozófia vagy érzelmi vigasz. Ez az érzékelés törvénye. Mint egy vevőkészülék, amelyet egy adás frekvenciájára hangolnak, a lélek képessé válik érzékelni azt, ami korábban rejtve volt előtte.
A vágy valódisága
Gyakran az ereje alapján ítélünk meg egy vágyat. A csendes vágyakozás jelentéktelennek tűnik, míg az elsöprő szenvedély fontosnak és igaznak látszik. A spiritualitásban azonban az irány megelőzi a nagyságot.
Egy erőteljes vágy teljesen elfordulhat a céltól.
Az ember rendkívüli fegyelemmel, tudással és érzelmi intenzitással rendelkezhet, miközben továbbra is csak befogadni akar. Szókincsében a vágy lehet spirituális, belső követelésében mégis önmagát szolgálja. A nagysága nem javítja ki az irányát. Éppen ellenkezőleg: a nagyobb erő gyorsabban viheti távolabb az igazságtól.
Egy ágyú lehet hatalmas, de ha nem a célra irányul, az ereje csak felnagyítja a tévedést.
Ezért elsőként a hiány minőségével kell foglalkoznunk. Mire vágyik valójában a szív?
Azért vágyik a Teremtőre, mert nélkülözve érzi az örömöt, a bizonyosságot vagy az értelmet? Vagy azért fáj, mert hiányzik belőle a Teremtő adási tulajdonsága?
Azt akarja, hogy a fény belépjen és enyhítse ürességét? Vagy olyan edénnyé akar válni, amelyen keresztül a jóság továbbáradhat másokhoz?
Ezek a kérdések egy finom és gyakran szívszorító különbséget tárnak fel. Az ember felfedezheti, hogy még a legtisztább ima is rejtett igényt hordoz a személyes jutalomra. A szív olyan meggyőzően öltöztetheti szent nyelvbe az önmagával való törődést, hogy szinte lehetetlenné válik elválasztani a Teremtő utáni vágyat attól a vágytól, hogy Ő töltsön be bennünket.
Ez a felfedezés nem kudarc. Ez az igazság kezdete.
Egy kicsiny vágy, amely őszintén az adás felé irányul, értékesebb, mint egy spirituális becsvágyra épülő hatalmas vágy. Még a legkisebb hiteles pont is egy valódi edény alapjává válhat. Ha az iránya helyes, növekedhet anélkül, hogy egyre mélyebbre vinné az embert a valótlanságba.
Először a nyílnak kell a cél felé mutatnia. Csak azután növelhető az ereje.
Miért nem lehet szenvedéssel megvásárolni a feltárulást
Az ember ösztönösen úgy hiszi, hogy a szenvedésnek választ kell kiérdemelnie. Amikor a fájdalom elviselhetetlenné válik, a szív így kiált: „Ennek biztosan számítania kell valamit. Most már biztosan ki kell nyílniuk a kapuknak.”
Az ember éveken át elviselheti az ürességet. Megtagadhatja magától a kényelmet, büntetheti a testét, feladhatja a hétköznapi örömöket, vagy véget nem érő könyörgéssé változtathatja az életét. Sírhat a spirituális feltárulásért addig, amíg már egyetlen könnye sem marad.
A szenvedés azonban önmagában nem teremt formaegyezést.
A spirituális világ nem azért marad elzárva, mert a kiáltás nem elég hangos. A Teremtőt nem lehet érzelmileg rávenni arra, hogy felfüggessze az érzékelés törvényeit. Semmilyen gyötrelem nem pótolhatja azt az edényt, amely az adás érzékeléséhez szükséges.
Ez könyörtelenségnek tűnhet, pedig nem kegyetlenséget, hanem abszolút pontosságot fejez ki.
Képzeljünk el egy keskeny fénysávot, amely átmetszi a sötétséget. Az ember állhat csupán néhány centiméterre mellette, mégis árnyékban marad. Kiálthat a fény felé, szenvedhet mellette, és ezer életen át nyújthatja felé a kezét. A fényt azonban nem kell meggyőzni. Az embernek kell belépnie a sávjába.
A teljes távolság a megfelelés távolsága.
Ugyanez érvényes a tudásra és a külső erényre is. Az ember kívülről megtanulhatja a spirituális bölcsesség köteteit, belül mégis változatlan maradhat. Másvalaki bőkezűen adhat, segítheti a szenvedőket, és az életét emberbaráti tetteknek szentelheti. Az ilyen cselekedetek szépek és szükségesek lehetnek, de külső formájuk önmagában nem bizonyítja a spirituális szándék jelenlétét.
A döntő kérdés rejtve marad a szívben: kinek az érdekében történik mindez, és mely tulajdonság felé irányul a vágy?
A formaegyezést kívülről nem lehet utánozni.
A világ mint a formaegyezés tere
Ha a spirituális érzékeléshez olyan vágy szükséges, amellyel még nem rendelkezünk, hogyan formálódhat ki bennünk ez a vágy?
A válasz a hétköznapi életben rejtőzik.
A világ nem csupán egy hely, amelyet el kell viselnünk, miközben a spiritualitásra várunk. Gondosan elrendezett tér, amelyben a szív megtanulhatja az adás formáját. Minden kapcsolat, felelősség, csalódás és konfliktus anyagot szolgáltat ahhoz, hogy megvizsgáljuk a szándékunkat.
Más emberek feltárják azt, amit a magány elrejt előlünk. Egyedül elképzelhetjük magunkról, hogy türelmesek, nagylelkűek és önérdektől mentesek vagyunk. A másokkal való kapcsolatban azonban megjelenik az igazság. Irigységgel, büszkeséggel, közönnyel, félelemmel, az elismerés éhségével és a megértés iránti követeléssel találkozunk.
Ezek a felismerések megalázóak lehetnek. Összetörhetik az önmagunkról felépített képet. Mégis, minden feltárt ellentmondás közelebb visz bennünket egy hiteles hiányhoz.
Kezdjük megérteni, hogy nem csupán a spirituális öröm hiányzik belőlünk. Maga az adás tulajdonsága hiányzik.
A körülöttünk élő emberek válnak azzá a térré, amelyben gyakorolhatjuk az új hozzáállást. A család, a barátok, a munka, a felelősségek és a nehézségek mind lehetőséget kínálnak egy olyan kapcsolat építésére, amely hűségesebb a spirituális valósághoz.
Ez nem felszólítás mesterséges kedvességre, miközben elfojtjuk azt, amit a szív valójában érez. Meghívás arra, hogy őszintén figyeljük meg a szívet, és kérjük irányának átalakulását.
A világ gyakorlatokon keresztül teszi lehetővé, hogy közelebb kerüljünk a valódi spirituális cselekvéshez. Megpróbálunk értékelni egy másik embert, majd felfedezzük, hogy csak azt értékeljük, ami hasznunkra van, és korrekciót kérünk. Megpróbálunk elismerés nélkül hozzájárulni, felfedezzük rejtett jutalomvárásunkat, és pontosítjuk a kérésünket. Kapcsolódásra törekszünk, ellenállásba ütközünk, és megtanuljuk, mit jelent valójában az elkülönülés.
A vágy lassan egyre pontosabbá válik.
A Felső felébresztése
A „Felsőt felébreszteni” nem azt jelenti, hogy a Teremtőt arra késztetjük, változtassa meg irántunk tanúsított viszonyát. A végtelen adás nem válik nagylelkűbbé attól, hogy végre megtaláltuk a megfelelő szavakat.
A változás az edényben történik.
A Felsőt felébreszteni azt jelenti, hogy lent olyan vágyat formálunk, amely megfelel annak, ami fent létezik. Azt jelenti, hogy szembenézünk a zavaró tényezőkkel, a bizonytalansággal, az önző számításokkal és a rejtettséggel, amíg lassan fel nem ébred bennünk a hasonló tulajdonságok iránti vágy.
A felső valóság adás. Az alsó vágynak ezért olyan formát kell öltenie, amely találkozhat vele.
Amikor a tulajdonságok megfelelnek egymásnak, az érzékelés természetes módon megjelenik. A Teremtő nem volt távol a megfelelés előtt, és nem érkezik meg hirtelen utána. Az edény egyszerűen képessé válik felismerni azt, ami mindig is körülvette és fenntartotta.
Az ima ekkor egészen más jelentést kap.
Ahelyett, hogy azt kérdezné: „Változtasd meg a valóságot, hogy végre beteljesültnek érezhessem magam”, a szív ezt kezdi kérni: „Változtasd meg a formámat, hogy igaz lehessen a Hozzád való viszonyom.”
Ahelyett, hogy azt követelné, a fény lépjen be a jelenlegi vágyba, olyan vágyat kér, amely képes a fényben lakozni.
„Adj nekem valódi edényt. Adj olyan vágyakozást, amely hasonlít a Te vágyakozásodhoz. Hadd vágyjak ne csupán jóságod befogadására, hanem arra is, hogy részt vegyek az adásodban. Tanítsd meg a szívemet a szeretet nyelvén beszélni.”
Ez az ima nem a Teremtőt akarja a teremtett lény felé hajlítani. Azt kéri, hogy a teremtett lény kerüljön formaegyezésbe a Teremtővel.
Egyetlen cél minden cselekedetben
Egyetlen külső cselekedet sem rendelkezik önmagában spirituális értékkel.
Az ember tanulhat, taníthat, írhat, publikálhat, szervezhet, adhat, vagy dolgozhat egy közösségért. A tevékenység formája nem dönti el, hogy spirituális-e. Az iránya számít.
A cselekedet közelebb viszi-e a vágyat a Teremtővel való formaegyezéshez? Segít-e valódi, adásra irányuló szándékot építeni? Elmélyíti-e a kapcsolódást, az őszinteséget és a felelősséget? Vagy titokban a büszkeséget, az irányítás vágyát, az elismerés igényét vagy a spirituális identitást táplálja?
Ugyanaz a cselekedet lehet egy lépés a Teremtő felé, vagy az elkülönülés kifinomultabb formája.
Ezért a külső munkát belső vizsgálatnak kell kísérnie. Nem szorongó önvádnak, hanem pontos és bátor kérdésnek: „Merre irányul ez a cselekedet?”
Nem kell kétségbeesnünk, amikor vegyes indítékokra bukkanunk. Annak felfedezése, hogy egy cselekedet még nem a helyes irányba mutat, lehetővé teszi a valódi munka megkezdését. A valótlanság csak akkor válik veszélyessé, amikor megszenteljük, és nem vagyunk hajlandók meglátni.
Az igazság nem követeli meg, hogy úgy tegyünk, mintha már elértük volna az adást.
Azt követeli meg, hogy tudjuk, hol állunk, és a helyes irány felé forduljunk.
Belépni a fény sávjába
A formaegyezés törvénye egyszerre hordoz megalkuvást nem ismerő követelést és mérhetetlen gyengédséget.
Követelése abszolút: a spirituális valóságot nem lehet a természetével ellentétes edényben befogadni. Nincs helyettesítő megoldás. Sem a szenvedés, sem az intellektuális ragyogás, sem a vallásos érzelem, sem a külső jóság nem pótolhatja a tulajdonságok belső megfelelését.
Gyengédsége azonban ugyanilyen mély: senkitől sem kívánják meg, hogy már teljesként érkezzen.
Az edény fokozatosan épül. Az adás tulajdonságait lépésről lépésre sajátítjuk el. Már a legkisebb igaz mozdulat is kapcsolatba helyezi az embert a céllal. Nem az számít, hogy az egész szív kijavult-e, hanem az, hogy egy valódi pontja már a fény felé fordult.
Nem kell hatalmassá válnunk, mielőtt igazakká válhatnánk.
Csak abba kell hagynunk annak követelését, hogy a fény lépjen be az árnyékunkba, és el kell kezdenünk azt kérdezni, hogyan léphetünk be a sávjába.
Ekkor a szenvedés megkülönböztetéssé válik. A zavar kérdéssé alakul. A kapcsolatok laboratóriummá lesznek. Az ima az átalakulás iránti kéréssé válik. Az önmagunkkal való törődés minden őszinte felismerése olyan anyaggá lesz, amelyből az adás edénye felépíthető.
A Teremtő nem rejtőzik leküzdhetetlen távolság mögött. A távolság két forma között létezik: az önmagunkért való befogadás és az adás között.
Ahogy a szív megváltoztatja irányát, ez a távolság eltűnni kezd.
És egy napon, talán számtalan, látszólag sehová sem vezető próbálkozás után, a teremtett lény felfedezi, hogy a fény soha nem tartotta vissza önmagát. Mozdulatlanul, türelmetlenség és ítélet nélkül várt – tökéletesen jelen volt.
A keskeny fénysáv mindig is ott volt.
A szív végre megtanulta, hogyan lépjen bele.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás