„….. Ezért annak, akiben megvan a Teremtő iránti szeretet, az adakozni akar, és ezt nevezik Dvekutnak [tapadásnak], ahogyan írva van: „És ragaszkodjatok Hozzá.” Ezáltal a Teremtő átadja neki a Tórát és a bölcsességet. Ebből következik, hogy egy lábon tanította meg őt, vagyis hogy az emberek szeretete által eljut a Teremtő szeretetének fokára, és akkor érdemessé válik a Tórára és a bölcsességre…”
RABASH, Vegyes Feljegyzések 410. Az Önszeretet és a Teremtő Szeretete
A legtöbben ugyanazzal az okkal kezdjük el spirituális utunkat.
Valami megérint bennünket.
Egy Fény belép az életünkbe.
Hirtelen minden értelmet nyer.
A bölcsek szavai felébresztenek bennünket.
A szív lángol.
A Teremtő közelinek érződik.
Az ima természetesen áramlik.
Az adakozás gyönyörűnek tűnik.
Az egész világ mintha belülről ragyogna.
Azt hisszük, végre megtaláltuk valódi önmagunkat.
De aztán… a Fény eltűnik.
Minden figyelmeztetés nélkül.
Minden magyarázat nélkül.
A szív, amely még tegnap túlcsordult a szeretettől, most üresnek érzi magát.
Az elme, amely tegnap még mindent megértett, most a zavar ködébe burkolózik.
A Teremtő, aki olyan közelinek tűnt, most végtelenül távolinak érződik.
Először azt hisszük, hogy kudarcot vallottunk.
Keressük a hibánkat.
Vádoljuk önmagunkat.
Töprengünk, hol ronthattuk el.
Pedig talán semmi sem romlott el.
Talán ez az első pillanat, amikor az igazi szeretet megszülethet.
Amíg folyamatosan kapunk, addig soha nem tudhatjuk, kit is szeretünk valójában.
A Teremtőt szeretjük… vagy azt szeretjük, amit Tőle kapunk?
Őt keressük… vagy csupán az ölelésének melegségét?
Az Ő jelenléte után vágyakozunk…vagy csak azok után a csodálatos érzések után, amelyek azt kísérik?
Amíg az élvezet betölti a szívet, ezek a kérdések rejtve maradnak.
Csak amikor mindent elvesznek tőlünk, akkor tárulhat fel az igazság.
Amikor a Fény visszahúzódik, valami különleges történik.
Az ego minden számítása azonnal felébred.
A szív egyetlen kérdést kezd ismételni:
„Mit kapok én ebből?”
Ha a válasz az, hogy:
„Semmit.”
Akkor az ego csendesen levonja a következtetést:
„Akkor nincs értelme tovább folytatni.”
Ez az önszeretet természetes nyelve.
Az emberiséget a teremtés kezdete óta kíséri.
Csak egyetlen irányt ismer: a beteljesülés felé.
Nem képes megérteni a jutalom nélküli szeretetet.
Nem tudja elképzelni a közelséget haszon nélkül.
Nem tudja felfogni az adakozást úgy, hogy előtte ne kapjon valamit.
Mégis, e régi természet mélyén egy másik lehetőség rejtőzik.
Egy apró pont, amely egészen más kérdést tesz fel.
Nem azt kérdezi: „Mit kapok?”
Hanem ezt: „Képes vagyok kapcsolatban maradni?”
Ez az egyetlen kérdés mindent megváltoztat.
Először válik maga a kapcsolat fontosabbá, mint a jutalmai.
Maga a Teremtő értékesebbé válik, mint azok az örömök, amelyek Belőle áradnak.
Ez a hit megszületése.
A hit nem azt jelenti, hogy elhisszük: a Teremtő létezik.
A hit azt jelenti, hogy megtanuljuk a Teremtőt többre értékelni, mint az ajándékait.
Azt jelenti, hogy felfedezzük: a legnagyobb beteljesülés nem az, amit Ő ad nekünk, hanem az, hogy képesek vagyunk Felé fordulva maradni akkor is, amikor semmit sem ad.
Ez egy teljesen másfajta élet.
Eleinte lehetetlennek tűnik.
Egész természetünk fellázad ellene.
Egész eddigi életünkben minden kapcsolatot az alapján mértünk, hogy mit ad nekünk.
Minden csalódás gyengítette a szeretetet.
Minden jutalom erősítette azt.
A spirituális út azonban lassan az ellenkezőjére tanít.
A legmélyebb szeretet éppen ott születik meg, ahol a jutalom eltűnik.
Csak ekkor válik lehetővé a szabadság.
Csak ekkor válik a szeretet tisztává.
A Teremtő fokozatosan arra tanít bennünket, hogy ne az inspiráció alapján mérjük spirituális életünket.
Ehelyett arra hív, hogy a kapcsolat alapján mérjük.
Ne ezt kérdezzük: „Mennyi Fényt érzek ma?”
Hanem ezt: „Mennyire akarok kapcsolatban maradni akkor is, ha semmit sem érzek?”
Ez az apró változás az egész utat átalakítja.
A siker többé nem kellemes érzésekben mérhető.
A siker a hűségben mérhető.
A kitartásban.
Abban, hogy továbbra is a Teremtő felé fordulunk akkor is, amikor minden érzésünk arra ösztönözne, hogy elforduljunk Tőle.
Ezért a sötétség nem büntetés.
Hanem meghívás.
Meghívás arra, hogy olyan kapcsolatot építsünk, amely már nem az ajándékoktól függ.
Olyan kapcsolatot, amely túléli a csendet.
Túléli az ürességet.
Túléli a távolságot.
Olyan kapcsolatot, amelyben maga a Teremtő válik a jutalommá.
Ez az erő nem egyik napról a másikra jelenik meg.
Csendesen épül fel számtalan apró erőfeszítésből.
Minden pillanatból, amikor saját kényelmünk helyett a cél nagyságát választjuk.
Valahányszor emlékeztetjük magunkat arra, hogy a Teremtő nagyobb, mint az érzéseink.
Valahányszor folytatjuk az utat az üresség ellenére.
Valahányszor a kapcsolatot választjuk a beteljesülés helyett.
Valami örökkévaló formálódik bennünk.
Lassan egy új életforrás ébred fel.
Nem többé a befogadás öröme.
Hanem az odatartozás öröme.
A csendes boldogság, hogy közel maradhatunk.
Az a mély béke, amely abból fakad, hogy Valakit jobban szeretünk annál, mint amit Tőle kapunk.
Ekkor egy rendkívüli fordulat következik be.
Az ember többé nem ezt mondja: „Csak akkor fogok járni, ha erőt adsz nekem.”
Hanem ezt mondja: „Azért fogok járni, mert Te méltó vagy arra, hogy kövesselek.”
Többé nem ezt mondja: „Azért szeretlek, mert betöltöd a szívemet.”
Hanem ezt: „Azért szeretlek, mert Te Te vagy.”
Ez az igazi szabadság kezdete.
Ez az őszinte adakozás első lélegzetvétele.
Ez az a pillanat, amikor a lélek elkezd hasonlóvá válni Teremtőjéhez.
Mert a Teremtő azért ad, mert ez az Ő természete.
És apránként, a sötétségen, a csenden, a vágyakozáson és a hiten keresztül az emberi lélek is megtanul ugyanígy cselekedni.
Egy napon a Fény visszatér.
Mindig visszatér.
De amikor ilyen munka után tér vissza, már egy egészen más embert talál.
Nem olyat, aki újabb spirituális élményre vadászik.
Nem olyat, aki inspirációt kerget.
Hanem olyat, aki megtanulta a legnagyobb titkot:
A legnagyobb öröm nem az, hogy kapunk a Teremtőtől.
A legnagyobb öröm az, hogy Hozzá tartozhatunk.
És amikor ez válik a szív legmélyebb vágyává, akkor a szeretet végre szabaddá válik.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás