„Ha a Rav [tanító/nagy ember] olyan, mint egy angyal”, stb. „Ki a gazdag? Aki örül a részének.” „Az evés teszi az embert anyagivá.”
Az ételnek nincs íze, amíg át nem halad a nyelven és a szájpadláson. Ugyanígy van ez a spirituális táplálékkal is. Ha a Tóra és a Micvák [parancsolatok] nem a Teremtőbe vetett hiten keresztül haladnak át, nincs ízük, éppúgy, mint a fizikai ételnek.
Van a teremtés célja és van a teremtés korrekciója. Az evéssel ellentétben nincs élvezet, amelyet a szájpadlás és a nyelv jelent. A Tórában és a Micvákban ezek a Teremtőért vannak, illetve a Lo Lishma [nem az Ő nevéért] állapotában. Az éjszaka követi a nappalt, mert minden fény a maga sajátos sötétségén nyugszik, ahogyan minden válasz is a maga sajátos kérdésén. Ezért nem lehet fény vagy nappal a sötétség és az éjszaka előtt.”
RABASH, Vegyes feljegyzések 444., A sötétség megelőzi a Fényt
Talán nincs is nagyobb illúzió a spirituális úton annál, mint amikor azt hisszük, hogy az inspiráció a miénk.
Amikor a szív lángol…
amikor minden szó, amely a Teremtőről szól, örömmel tölti el…
amikor a teremtés célja kristálytisztának tűnik…
amikor az adakozás szeretete magától értetődőnek látszik…
akkor természetesen arra a következtetésre jutunk:
„Megváltoztam.”
„Spirituálissá váltam.”
„Most már ilyen ember vagyok.”
Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül minden eltűnik.
A melegség megszűnik.
A bizonyosság szertefoszlik.
Az inspiráció elpárolog.
A szív, amely még tegnap kizárólag a Teremtő után vágyakozott, hirtelen ismét a hétköznapi kényelmet kezdi keresni.
Az az ember, aki még tegnap kész volt mindent feláldozni a spiritualitásért, ma azt veszi észre, hogy gondolatai ismét önmaga, saját örömei, aggodalmai és teste körül forognak.
Ez a zuhanás pusztítónak érződik.
Úgy tűnik, mintha az összes korábbi munka elveszett volna.
Pedig valójában éppen ekkor kezdődik el az igazi spirituális munka.
Amíg a Fény ragyog, addig Ő hordoz bennünket.
Felébreszt.
Felemel.
Olyan gondolatokat ad, amelyek korábban soha nem léteztek bennünk.
Olyan vágyakat ébreszt, amelyek nem tartoznak természetes emberi természetünkhöz.
Egy rövid időre valóban önmagunk fölött élünk.
De ez az állapot ajándék.
Még nem a miénk.
Amikor azonban a Fény visszahúzódik, valami egészen megdöbbentő tárul fel.
E magasabb erő nélkül azonnal visszatérünk eredeti természetünkhöz.
Az ember eltűnik.
Az állat marad.
Nem fizikai értelemben vett állat.
Az értelmünk megmarad.
A tudásunk megmarad.
Az emlékeink megmaradnak.
De belső számításaink pontosan olyanná válnak, mint a természet minden teremtményéé.
Mi fog örömet adni nekem?
Mi szünteti meg a kellemetlenségemet?
Hogyan őrizhetem meg önmagamat?
Minden ismét a befogadás körül kezd forogni.
A Teremtő elhalványul tudatunkból.
A teremtés célja elveszíti jelentőségét.
Az adakozás többé nem tűnik vonzónak.
Csak az önfenntartás marad.
Ez a felismerés mélységesen megalázó lehet.
Hirtelen ráébredünk, hogy mindaz, amiről azt hittük, hogy a miénk, valójában egy Fény által volt fenntartva, amely végig hordozott bennünket. Amikor ez a megvilágítás eltávozik, mielőtt az ember önállóan megszerezte volna spirituális edényeit, természetes egoista állapota azonnal újra megjelenik, megmutatva, mennyire függ még mindig a magasabb erőtől.
De ez a felismerés nem büntetés.
Hanem meghívás.
Ha a Fény soha nem távozna el, örökké összetévesztenénk a kölcsönkapott spiritualitást saját megszerzésünkkel.
Soha nem válnánk önállóvá.
Örökké gyermekek maradnánk, akiket az Ég karjai hordoznak.
Az a szeretet, amely csak addig létezik, amíg átölelnek bennünket, még mindig függő szeretet.
Az az adakozás, amely csak addig létezik, amíg örömet érzünk benne, még mindig önszeretet.
Ezért lazul meg az ölelés.
Nem azért, mert elhagytak bennünket.
Hanem mert meghívást kaptunk arra, hogy saját első lépéseinket tegyük meg.
Itt születik meg a hit.
Nem a hit mint vak meggyőződés.
Nem a hit mint vágyálom.
Hanem a hit mint az élet egy teljesen új forrása.
Amikor a Fény eltűnik, egy másik erő kezdhet bennünket fenntartani.
Nem az élvezet.
Nem az érzelem.
Nem az inspiráció.
Hanem a Teremtő fontossága.
A cél nagysága.
Az a szépség, hogy hasonlóvá válhatunk Hozzá.
Ez a fontosság nem jelenik meg magától.
Lassan épül fel.
Csendesen.
Türelmesen.
A spirituális környezet által szerezzük meg.
Minden őszinte beszélgetés.
Minden közös erőfeszítés.
Minden lecke.
Minden valódi könyv.
Minden pillanat, amikor a spirituális cél nagyságát csodáljuk saját magunk helyett.
Valahányszor engedjük, hogy a környezet az adakozás nagyságáról beszéljen, egy újabb magot ültet el bennünk.
Az inspiráció idején ezek a befektetések szinte feleslegesnek tűnnek.
Maga a Fény ad erőt.
De amikor megérkezik a sötétség, rájövünk, hogy semmi sem volt ennél fontosabb.
Mert amikor az Ég elcsendesedik, csak az szól tovább bennünk, amit a környezetünkből magunkba szívtunk.
A barátoktól kölcsönkapott nagyság saját erőnkké válik.
A tőlük kapott remény a mi reményünkké válik.
Az általuk felébresztett fontosság belső üzemanyagunkká lesz.
Ezért a spirituális környezet nem pusztán támogatás.
Hanem az anyaméh, amelyben a hit megszületik.
Kölcsönadja nekünk a szívét, amikor a mi szívünk kiürül.
Kölcsönadja nekünk a szemét, amikor mi már nem látunk.
Kölcsönadja nekünk a bizonyosságát mindaddig, amíg a bizonyosság bennünk is meg nem születik.
Ilyen környezet nélkül minden zuhanás pontosan ott ér véget, ahol természetünk maradni szeretne.
Az állat szintjén.
Vele azonban minden zuhanás újabb lehetőséggé válik arra, hogy emberré váljunk.
Mert az állat csak az élvezet felé tud mozogni.
Az ember azonban képes az igazság felé haladni.
Az állat csak ezt kérdezi:
„Mit fogok kapni?”
Az ember fokozatosan megtanulja ezt kérdezni:
„Hogyan maradhatok kapcsolatban?”
Ez Ádám megszületése – annak az embernek a születése, aki hasonlóvá akar válni a Teremtőhöz.
És ez a születés kizárólag a sötétségben történik.
A Teremtő elveszi az élvezet üzemanyagát, hogy felfedezhessünk egy egészen másfajta üzemanyagot.
A Teremtő nagyságát.
A cél nagyságát.
A szeretet nagyságát.
Lassan, apránként valami rendkívüli kezd történni.
Többé nem azért haladunk előre, mert élvezzük az utat.
Hanem azért, mert maga a cél vált felbecsülhetetlenül értékessé.
Többé nem azért járunk ezen az úton, mert inspirációt érzünk.
Hanem mert tudjuk, Kihez szeretnénk hasonlóvá válni.
Többé nem a kapott Fényből élünk.
Hanem a hitből.
Ekkor maga a sötétség is új értelmet nyer.
Ami korábban halálnak tűnt, születésnek bizonyul.
A Fény eltűnése többé nem rombol le bennünket.
Hanem elkezd felépíteni.
Minden jutalom nélküli küzdelem újabb réteget formál a lélekből.
Minden érzelmi támogatás nélküli erőfeszítés megerősíti jövőbeli edényünket.
Minden lépés, amelyet akkor teszünk meg, amikor semmit sem nyerhetünk vele, a kölcsönkapott spiritualitást valódi, saját megszerzésünkké alakítja.
A lélek nem akkor épül fel, amikor minden ragyog.
Hanem akkor, amikor a Teremtőt választjuk akkor is, amikor semmi sem ragyog.
Ezért minden zuhanás két teljesen különböző valóságot rejt magában.
Az állat szenved.
De a lélek csendben megszületik.
Az állat azért sír, mert eltűnt az élvezet.
A lélek pedig örül, mert most először kapott lehetőséget arra, hogy jutalom nélkül szeressen.
Ezek a pillanatok fokozatosan egyre gyakoribbá válnak.
Az inspirációtól való függőség gyengül.
Az igazságtól való függőség egyre erősebb lesz.
És egy napon az ember valami egészen csodálatos dolgot fedez fel.
Többé nincs szüksége arra, hogy hordozzák.
A Teremtő nagysága saját mozgásának forrásává vált.
A hit lett az élete.
És ebben a pillanatban bontakozik ki a legnagyobb csoda.
Nem a Fény befogadásának csodája.
Hanem annak a csodája, hogy olyan lénnyé válunk, aki teljes sötétségben is képes a Fény felé járni.
Ez jelenti valójában azt, hogy emberré válunk.
Nem azért, mert a sötétség eltűnt.
Hanem azért, mert a Teremtő iránti szeretet nagyobbá vált, mint az a vágyunk, hogy érezzük Őt.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás