„….. Ezért amikor Jákob bement Izsákhoz, mivel Jákob a középső vonal, ahol minden teljesség megjelenik, ezért van megírva, hogy Izsák azt mondta: „És monda: Íme, fiam illata olyan, mint a mező illata, amelyet megáldott az Örökkévaló.” Vagyis amikor a mennyek királysága, amelyet „mezőnek” neveznek, megkapta a középső vonal korrekcióját, akkor „mezőnek, amelyet megáldott az Örökkévaló”-nak nevezik. Ez azt jelenti, hogy itt jelenik meg az a gyönyör és öröm, amelyet a Teremtő készített teremtményei számára. Ez a különbség a „mező embere”, a „mezőn bolyongani” és az „olyan, mint a mező illata” között.…”
RABASH, Mi a különbség a mező és a mező embere között a munkában?
Minden lélek arról álmodik, hogy Jákobbá válik.
Békéssé.
Teljessé.
Olyanná, aki a szentség sátraiban lakozik.
Aki a Teremtő közelségében él.
Mégis nagyon kevesen értik az odavezető utat.
Senki sem születik Jákobnak.
Jákob előtt Ézsau áll.
Az áldás előtt ott van a mező.
A nyugalmas lakóhely előtt ott van a munka.
Ez a spirituális fejlődés egyik legmélyebb törvénye.
A Teremtő nem alkot hibákat.
Nem teremt fölösleges erőket.
Semmi sem létezik cél nélkül.
Még azok a tulajdonságok sem, amelyeket önmagunkban a legjobban gyűlölünk.
A lázadás, amely a spiritualitás ellen támad.
A makacs ego, amely nem hajlandó meghajolni.
A büszkeség, amely elválaszt bennünket másoktól.
A vég nélküli önmagunkkal való törődés.
A zavarodottság.
Az üresség.
A belső bizonytalanság.
A szüntelen belső viták.
Ezek nem idegen ellenségek, amelyek valahogy betörtek a lelkünkbe.
Maga a Teremtő ültette el őket bennünk.
Ha Ő teremtette őket, akkor önmagukban nem lehetnek rosszak.
Befejezetlenek.
Várakoznak.
Nyersanyagok.
A spirituális munka teljes mezeje belőlük épül fel.
A tragédia nem az, hogy ezek a tulajdonságok megjelennek.
A tragédia az, amikor azt kívánjuk, bárcsak soha ne jelentek volna meg.
Hányszor mondjuk magunknak:
„Bárcsak véget érne már ez az állapot.”
„Bárcsak másként éreznék.”
„Bárcsak eltűnne ez a zavar.”
„Bárcsak a holnap végre könnyebb lenne.”
Pedig minden ilyen kívánság észrevétlenül vitába száll a Teremtővel.
Csendesen ezt mondja:
„Ennek a pillanatnak nem kellene léteznie.”
De ha a Teremtő éppen ide vezetett engem… akkor ennek a pillanatnak szükségesnek kell lennie.
Nem holnap.
Most.
Nem a zavar után.
Hanem magában a zavarban.
Minden állapot pontosan akkor érkezik, amikor szükség van rá.
És csak akkor távozik, amikor betöltötte a feladatát.
Ahogyan azért jött, mert szükség volt rá, úgy tűnik el, amikor többé már nincs rá szükség.
Semmi sem érkezik túl korán.
Semmi sem marad túl sokáig.
Mindennek egyetlen célja van: közelebb vinni a teremtményt a Teremtőhöz való hasonlósághoz.
Ez teljesen megváltoztatja a spirituális munka értelmét.
A munka nem az, hogy elmeneküljünk a kellemetlen érzések elől.
Nem is az, hogy hősiesen elviseljük a szenvedést.
A munka az, hogy megkérdezzük:
„Mit lehet egyedül itt kijavítani?”
„A mezőm melyik része vált ma láthatóvá?”
A Teremtő soha nem arra kér bennünket, hogy szenvedjünk.
Arra kér, hogy műveljük meg.
A mező vár.
Minden zavar egy újabb földdarab, amelyet az Ő keze tárt fel.
A kérdés csupán az, hogy felismerjük-e ezt.
Ézsaut „a mező emberének” nevezik.
Miért?
Mert belép a vad földre.
Még nem a szentségben él.
Még nem a sátrak békéjében lakik.
Tövisek között jár, kövek között, vadállatok között, és megműveletlen földön.
Spirituális értelemben ez az a szakasz, amikor az ember elkezdi felfedezni, mi is él valójában benne.
A becsvágy.
Az irigység.
A tisztelet utáni vágy.
A szeretetre való képtelenség.
Az adakozásra való képtelenség.
Az a belső bizonytalanság, amely minden alkalommal megjelenik, amikor közeledni próbál a Teremtőhöz.
Nem a szépség tárul fel először.
Az első feltárulás mindig a pusztaság.
És mégis éppen ez a pusztaság a legnagyobb ajándék, amelyet az Ég adhat.
Mert ami nem tárult fel, az soha nem javítható ki.
Csak az alakítható át, ami a fényre került.
A mező nem akadálya a szentségnek.
A mező az a hely, ahol a szentség megszületik.
Ezért Ézsau nem pusztán bibliai szereplő.
Ő egy spirituális felismerés, amelyen minden keresőnek át kell mennie.
Ő az a szakasz, amelyben az ember megszerzi a mezőt.
Csak ezután jelenhet meg Jákob.
Jákob soha nem egy kész paradicsomot örököl.
Egy olyan mezőt örököl, amelyet már megmunkáltak.
Egy mezőt, amelyet csalódások szántottak fel.
Könnyek öntöztek.
Megszámlálhatatlan erőfeszítés tisztított meg a kövektől.
Csak ezután válik Jákob „a sátrak lakójává”.
A sátrak arra a földre épülnek, amelyet először Ézsau tárt fel.
A mező nélkül nincsenek sátrak.
A feltárulás nélkül nincs korrekció.
Ézsau nélkül nincs Jákob.
Talán ezért érezzük olyan gyakran úgy, mintha a spirituális fejlődés visszafelé haladna.
Minden új fokozat először sötétségként jelenik meg.
Minden felemelkedés zavarral kezdődik.
Minden korrekció egy újabb romlottság felfedezésével indul.
Az egónk azonnal ezt a következtetést vonja le:
„Egyre rosszabb ember vagyok.”
Pedig talán éppen az ellenkezője igaz.
Talán a Teremtő egyszerűen annyira megbízik bennünk, hogy feltár előttünk egy újabb réteget, amely eddig rejtve maradt.
A mező egyre nagyobb lesz.
Nem azért, mert elestünk, hanem mert végre készen állunk arra, hogy még nagyobb részét műveljük meg.
Ehhez egészen más mérce szükséges, mint amit a test ösztönös számításai diktálnak.
A test csak egyetlen kérdést tesz fel:
„Kellemes ez?”
A spiritualitás azonban mást kérdez:
„Igaz ez?”
A test az édeset és a keserűt méri.
A lélek az igazat és a hamisat.
A Teremtő legnagyobb ajándékai közül sok kezdetben keserű ízű.
Az ego legnagyobb megtévesztései közül sok pedig csodálatosan édesnek tűnik.
Ha csak az érzéseink alapján ítélünk, elhagyjuk a mezőt még az aratás előtt.
Az igazság gyakran ott kezdődik, ahol az édesség véget ér.
A mező maga nem rajtunk kívül van.
Minden, amivel találkozunk, része lesz ennek a mezőnek.
Változó hangulataink.
Családi életünk.
Munkánk.
Csalódásaink.
Kapcsolataink.
Konfliktusaink.
Magányos pillanataink.
Még azok az emberek is, akik látszólag ellenünk állnak.
Minden egyetlen hatalmas spirituális mezővé válik.
Minden esemény ugyanazt a csendes kérdést teszi fel:
„Ez elszakít majd a Teremtőtől… vagy ezt is képes leszel egy újabb lépéssé alakítani Felé?”
A körülmények csupán a díszletek.
Az igazi munka az, hogy megőrizzük azt a belső szálat, amely a szívet a Forrásához köti.
Amíg ez a szál nem szakad el, még a legvadabb mező is lassan termékennyé válik.
És ekkor egy még csodálatosabb felismerés kezd kibontakozni.
Talán a mező valójában egyáltalán nincs rajtunk kívül.
Talán mindaz, amit „világnak” nevezünk, egyszerűen bennünket tükröz vissza önmagunknak.
Miért zavar engem ez az ember?
Miért tűnik elviselhetetlennek az a helyzet?
Miért ítélek meg másokat olyan gyorsan?
Miért látom ellenségesnek a valóságot?
Mert kijavítatlan edényeken keresztül szemlélem.
A külső világ tükörré válik.
Visszatükrözi mindazt, ami még korrekcióra vár bennünk.
A Teremtő soha nem szűnt meg jósággal betölteni a valóságot.
Csak a mi érzékelésünk maradt befejezetlen.
Amikor az edények megváltoznak, a világ is megváltozik.
Nem azért, mert a valóság változott meg, hanem mert a megfigyelő végre hasonlóvá vált Ahhoz, aki megteremtette.
Akkor a mező, amely egykor átkozottnak látszott, hirtelen felfedi, hogy valójában mindvégig áldott volt.
Az áldás mindig is ott volt.
Csak a szemek vártak még a korrekcióra.
Talán ez a legmélyebb jelentése annak, hogy valaki belép „abba a mezőbe, amelyet megáldott az Örökkévaló.”
Nem az, aki elmenekül a pusztaság elől.
Nem az, aki megvárja, amíg az élet kényelmessé válik.
Hanem az, aki szívének minden megműveletlen területére úgy lép be, hogy tudja: a Teremtő már előtte ott járt.
Minden kő egy magot rejt.
Minden tövis a jövő gyümölcsét védi.
Minden zavar egy újabb meghívást rejt arra, hogy még hasonlóbbá váljunk Hozzá.
Egy napon a munka befejeződik.
Kívülről talán semmi sem változott.
Ugyanaz a világ marad.
Ugyanazok az emberek.
Ugyanazok a körülmények.
Ugyanaz a mező.
És mégis minden egészen más lett.
Mert most a mező már nem Ézsaué.
Hanem „az a mező, amelyet megáldott az Örökkévaló.”
És az ember, aki egykor annak pusztaságában bolyongott, végül felfedezi, hogy minden lépés, minden küzdelem, minden csalódás és a rossz minden feltárulása csendben arra készítette fel őt, hogy Jákobbá váljon – olyanná, aki végül az örökkévaló közelség sátraiban lakozik a Teremtővel.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás