„Ennek megfelelően megérthetjük, mi a világosság és mi a sötétség. Világosságnak azt nevezzük, amikor világít az ember számára, hogy a Teremtő útján járjon. A „Teremtő útja” azt jelenti, hogy azon az úton akar járni, amelyen a Teremtő jár, az Ő útja pedig az adakozás. Amikor világosságot és életet érez az adakozás munkájában, és nem törődik saját hasznával, azt nevezzük „világosságnak”.
Ezt nevezzük „felemelkedés idejének”, vagyis annak, hogy az ember magasabb fokozatra emelkedett. Ahelyett, hogy egy alantas, alacsony rendű személyt szolgálna, most a Teremtőt szolgálja. Ezt nevezzük „fokozatbeli felemelkedésnek”, mert a Királyt szolgálja ott, ahol korábban egy egyszerű embert szolgált.
Nyilvánvaló tehát, hogy a világosság ellentéte a sötétség. Ez azt jelenti, hogy az ember többé nem talál ízt az adakozás munkájában, mert ismét csak saját hasznával kezd törődni. Nem talál sem ízt az adakozás munkájában, sem vágyat iránta. Megelégszik azzal, hogy csupán a teste által követelt szenvedélyeket elégítse ki. Ezt nevezzük „leesésnek”, mert a testet akarja szolgálni, nem pedig a Teremtőt. Ezt nevezzük „sötétségnek”.
Tudnunk kell, hogy a „nap” egy teljes állapotot jelöl, amely világosságból és nappalból, valamint sötétségből és éjszakából áll, amint írva van: „És lett este, és lett reggel: egy nap.” Meg kell értenünk, hogyan mondható, hogy az este és a reggel egyetlen dolog. Nem azt mondjuk, hogy este és reggel együtt „egy éjszakát” alkotnak, hanem azt, hogy együtt „egy napot”. Mit tanít ez nekünk a munkában? Azt, hogy éppen együtt nevezik őket „egy napnak”, mintha a nap teljessége nem is létezhetne sötétség nélkül…” – RABASH – Mi a nappal és az éjszaka a munkában?
Minden ember azt hiszi, hogy azért létezik, mert a tegnap megszülte a mát.
Azt képzeljük, hogy emlékeink visznek át bennünket egyik pillanatból a másikba.
Hogy személyiségünk azért marad fenn, mert már korábban is létezett.
Hogy a világ egyszerűen azért folytatódik, mert eddig is folytatódott.
Pedig mindez nem igaz.
A valóság nem egy olyan gépezet, amelyet egyszer bekapcsoltak, majd magára hagytak.
A teremtés most történik.
Ebben a pillanatban.
És most újra.
És ismét.
Minden szívdobbanás, minden gondolat, minden atom, minden vágy csak azért létezik, mert a Teremtő ebben az egyetlen pillanatban is létbe akarja őket.
Ha Fénye akár a másodperc töredékére is visszahúzódna, semmi sem maradna.
Nem csupán a csillagok.
Nem csupán a Föld.
Nem csupán a test.
Maga az az „én” is, amelyet mindannyian önmagunknak nevezünk, úgy tűnne el, mintha soha nem is létezett volna.
Olyan csodában élünk, amely annyira állandó, hogy természetesnek hisszük.
A legnagyobb elrejtés nem az, hogy nem látjuk a Teremtőt.
Hanem az, hogy azt hisszük, a dolgok maguktól folytatódnak.
Azt képzeljük, hogy léteznek tárgyak.
Események.
Emberek.
Körülmények.
Állandó személyiségek.
Maradandó eredmények.
Pedig mindegyik mögött az isteni megújulás végtelen cselekedete áll.
A Teremtő minden egyes másodpercben újra kimondja a valóságot a létezésbe.
Minden másodpercben újra beöltözteti a Fényt a teremtésbe.
Minden másodpercben fenntartja azt, ami önmagát nem képes fenntartani.
Semminek sincs önálló élete.
Semminek sincs önálló létezése.
Minden azért lélegzik, mert a Teremtő leheli bele az életet.
Még az is, ami teljesen mozdulatlannak tűnik, minden pillanatban újrateremtődik.
Még a kő is csak azért nyugszik, mert a Fény szüntelenül fenntartja létezését.
Még a legnagyobb bizonyosságunk is csak azért létezik, mert éppen most adatik meg nekünk.
Milyen különös, hogy egész életünkben a holnap miatt aggódunk, miközben elfelejtjük, hogy még ezt a jelen pillanatot sem birtokoljuk.
Minden az Övé.
Minden Tőle származik.
Minden Tőle függ.
Ez a felismerés teljesen megváltoztatja minden felemelkedés és minden zuhanás jelentését.
Amikor a Fény betölt bennünket, okosnak érezzük magunkat.
Magabiztosnak.
Lelkesnek.
Megértjük a tanult szavakat.
Érezzük a célt.
A jövő világosnak tűnik.
Aztán hirtelen minden eltűnik.
Az inspiráció megszűnik.
A bizonyosság elpárolog.
A szív kiürül.
Az elme összezavarodik.
Azok a szavak, amelyek korábban élettől izzottak, száraz hangokká válnak.
Úgy érezzük, mintha hosszú évek munkája egyetlen éjszaka alatt semmivé lett volna.
Nem értjük, mi történt.
Attól félünk, hogy mindent elvesztettünk.
Pedig talán semmit sem veszítettünk el.
Talán a Teremtő csupán visszavonta az egyik megvilágítást, hogy előkészítse a következőt.
A lélek nem úgy növekszik, hogy örökké ugyanabban a Fényben marad.
Hanem úgy, hogy a Fény megszámlálhatatlan változásain halad keresztül.
Minden spirituális fokozat egyszer elkerülhetetlenül túl kicsivé válik.
A Teremtő szeretettel elveszi a tegnap megvilágítását, hogy megszülethessen a holnap új edénye.
Az egyik Fény távozása és a másik érkezése között gyakran üres tér keletkezik.
Ez az üresség megrémít bennünket.
Mi összezavarodottságnak nevezzük.
Felejtésnek.
Sötétségnek.
Kudarcnak.
Az Ég azonban átmenetnek nevezi.
A régi edény befejezte feladatát.
Az új még nem ébredt fel.
A Teremtő nem hagyott el bennünket.
Éppen újjáépít bennünket.
Bárcsak emlékeznénk erre zuhanásaink idején.
Bárcsak ezt tudnánk suttogni magunknak:
„A Fény nem azért tűnt el, mert kudarcot vallottam. Azért rejtőzött el, mert meghívást kaptam a növekedésre.”
A legnagyobb lelkek is átmentek ilyen sötétségen.
Nem azért, mert gyengék voltak.
Hanem mert minden nagyobb feltárulást mélyebb elrejtés előz meg.
A Fény irányít minden felemelkedést.
A Fény irányít minden zuhanást.
A Fény irányít minden emlékezést.
A Fény irányít minden felejtést.
A Fény feltár.
A Fény elrejt.
A Fény épít.
A Fény kiürít.
A Fény ismét betölt.
A Teremtő egyetlen pillanatra sem szűnt meg munkálkodni.
Az egyetlen kérdés az, hogy felé fordulva maradunk-e, miközben Ő dolgozik.
Itt kezdődik az igazi szabadság.
Amíg boldogságunk attól függ, hogy éppen mit érzünk, addig a változó megvilágítások szolgái maradunk.
Amikor a Fény betölt bennünket, örülünk.
Amikor eltávozik, összeomlunk.
Életünk érzéseinkkel együtt emelkedik és süllyed.
A beteljesülés rabszolgái vagyunk.
A Teremtő azonban végtelenül nagyobb ajándékot akar adni számunkra, mint kellemes érzéseket.
Szabaddá akar tenni bennünket.
A szabadság nem azt jelenti, hogy állandó megvilágításban részesülünk.
A szabadság azt jelenti, hogy képessé válunk a Teremtőhöz kapcsolódni akkor is, amikor a megvilágítás eltűnik.
Ez a Maszach csodája.
A szűrő nem akadályozza meg a sötétséget.
Hanem egy másik életforrást ad.
Ahelyett, hogy a befogadás édessége táplálna bennünket, fokozatosan az adakozás édességéből kezdünk élni.
A bizonyosság helyett bizalmat kapunk.
A tudás helyett hitet.
A személyes beteljesülés helyett annak örömét, hogy a Teremtőhöz tartozunk.
És ekkor valami rendkívüli történik.
Életünkben először többé nem az irányít bennünket, amit éppen érzünk.
Egy egészen más kérdést kezdünk feltenni.
Nem ezt:
„Mit érzek?”
Hanem ezt:
„Mit akar most tőlem a Teremtő?”
Nem ezt:
„Hogyan tölthetném be önmagamat?”
Hanem ezt:
„Hogyan válhatnék Hozzá hasonlóvá?”
Ez az igazi szabadság születése.
Megdöbbentő, milyen kevés szabadság tartozik valójában hozzánk.
Szinte minden Felülről száll alá.
A vágyak.
A gondolatok.
A zavarok.
Az ébredések.
A lehetőségek.
Az elrejtések.
A feltárások.
A Teremtő rendezi el valamennyit.
Csak egyetlen apró nyílást hagyott számunkra.
Egy keskeny kaput.
Egyetlen döntést, amely senki másé nem lehet.
Felhasználom-e minden állapotot, amelyet Ő küld, arra, hogy közelebb emelkedjek Hozzá?
Vagy ott maradok, ahol vagyok?
Ennyi az egész.
Nem azt választjuk meg, milyen Fény érkezzen.
Nem azt választjuk meg, milyen zuhanás következzen.
Nem azt választjuk meg, milyen vágy ébredjen fel.
Csak azt választjuk meg, hogy felhasználjuk-e ezeket a felemelkedésre.
A szabadságunk nem abban rejlik, hogy irányítjuk az életet.
Hanem abban, hogy eldöntjük, melyik irányba fordítjuk a szívünket.
Az Ég minden pillanatban csupán egyetlen kérdést tesz fel:
„Felemelkedsz Hozzám?”
Minden más már el lett rendezve.
És talán ez a legvigasztalóbb felismerés.
A Teremtő hordozza az egész világegyetemet.
Ő hordozza a lelkünket.
Ő hordozza fejlődésünk minden szakaszát.
Ő hordoz minden felemelkedést és minden zuhanást.
Még azt a sötétséget is Ő hordozza, amelytől félünk.
Az egyetlen dolog, amelyet arra vár, hogy mi hordozzunk, az a készségünk, hogy újra és újra Felé forduljunk.
A szívnek ez az egyetlen mozdulata – a vágy, hogy önmagunk fölé emelkedjünk Ahhoz, Aki szüntelenül újrateremt bennünket – az igazi emberré válás kezdete.
És egyben az örök szabadság kezdete is.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás