„Amikor a csoport egyik tagja meghal, a csoport minden tagjának aggódnia kell.” (Sábát 106)
„Amikor az ember napi rendet készít, és a napot több részre osztja, akkor ezekhez a beosztásokhoz kapcsolja magát. Abban az időben minden egyes rész önmagában úgy tekintendő, mint „a csoport egyik tagja”, mivel valamennyi rész egyetlen renddé kapcsolódik össze.
Ha valamelyik beosztás kényszerből, tévedésből vagy szándékosan elmarad, akkor a csoport többi tagjának aggódnia kell. Aggódnia kell a nap összes többi beosztása miatt is, hogy azok se maradjanak el, mert az a beosztás, amelyik megszűnt, halottnak tekintendő, és ezért tartania kell attól, hogy a többi beosztás is megszűnhet.”
RABASH, Feljegyzések 277. – Amikor a csoport egyik tagja meghal
Nincs nagyobb csoda a spirituális életben, mint egy valódi spirituális csoport létezése.
Nem azért, mert emberek történetesen egy szobában ülnek együtt.
Nem azért, mert ugyanazokat a szövegeket tanulmányozzák.
Nem azért, mert hasonló gondolatokat osztanak meg.
A spirituális csoport valami ennél végtelenül mélyebb. Élő spirituális szervezet, amely odafentről ered, jóval azelőtt, hogy tagjai egyáltalán tudomást szereznének egymásról. Nem emberi kezek állítják össze. Maga a Teremtő rendezi el.
Semmi sem véletlen benne.
Minden egyes lélek abszolút pontossággal kerül oda, ahová kerülnie kell.
Minden találkozás.
Minden beszélgetés.
Minden nehézség.
Minden vonzalom.
Minden elutasítás.
Mindent a felső rendszer készített elő egyetlen céllal: hogy létrejöjjön az a hely, ahol végül a Teremtő feltárulhat.
Az egyetlen kérdés az, hogy felismerjük-e azt, amit a kezünkbe kaptunk.
Az élet nagy része arra tanít bennünket, hogy kifelé nézzünk.
Ha valami nincs rendben, megpróbáljuk megváltoztatni a körülményeket.
Megpróbáljuk megváltoztatni az embereket.
Megpróbáljuk jobbá tenni a körülöttünk lévő világot.
A spiritualitás azonban ezt teljesen megfordítja.
Az alsó világ csak azért változik meg, mert valami megváltozik odafenn.
És az egyetlen út a Felsőhöz az, hogy önmagunkat változtatjuk meg.
Nincs rövidebb út.
Nincs másik bejárat.
Csak egyetlen keskeny nyílás létezik, amelyen keresztül az ember szabadsága áthaladhat.
Képes leszek-e felemelkedni jelenlegi természetem fölé?
Vagy benne maradok?
Ez az egyetlen valódi választás.
Minden más ebből következik.
Ezért a spirituális csoport semmilyen más emberi közösséghez nem hasonlítható.
Nem támogató csoport.
Nem baráti társaság.
Nem jó barátok gyűjteménye.
Hanem laboratórium, amelyben egy teljesen új ember születik.
Minden találkozás a barátokkal meghívás arra, hogy az ember önmaga fölé emelkedjen.
Minden beszélgetés a korrekció anyagává válik.
Minden félreértés felfedi az ego újabb darabját, amely még mindig elválasztja az egyik szívet a másiktól.
Semmi sem vész kárba.
Minden lépés lehet a Teremtőhöz való hasonlóság felé.
A legnagyobb veszély azonban sokszor nem a gyűlölet.
Hanem a közöny.
Az ember csak ül.
Sem nem lelkes.
Sem nem csüggedt.
Sem nem ég.
Sem nem fagy.
Semmi sem fáj.
Semmi sem lelkesíti.
Minden elfogadhatónak tűnik.
Holnap is lesz egy nap.
Talán történik valami.
Talán nem.
Ez a csendes belső álom a spirituális úton az egyik legveszélyesebb állapot.
Mert miközben látszólag semmi sem történik, az élet csendesen elszivárog.
A lélek többé nem kérdez.
Nem vágyakozik.
Nem kiált.
Nem kapaszkodik felfelé.
És mégis éppen ez az üresség gyakran a Teremtő meghívása.
Egyszer csak felébred egy apró kérdés:
„Miért vagyok ilyen?”
„Miért lettem ennyire közömbös?”
„Miért nem vágyom valami magasabbra?”
Ez az egyetlen kérdés már önmagában ajándék.
Bizonyíték arra, hogy az Ég nem feledkezett meg rólunk.
Valaki odafenn észrevett bennünket.
Valaki gyengéden kopogtat a szívünk ajtaján.
Az egyetlen kérdés az, hogy válaszolunk-e.
És hogyan válaszolunk?
Nem úgy, hogy várjuk az ihletet.
Nem úgy, hogy vég nélkül önmagunkat elemezzük.
Nem úgy, hogy egyre mélyebbre süllyedünk saját érzéseinkben.
Hanem úgy, hogy a barátok felé fordulunk.
A Teremtő pontosan bennük helyezte el azt az erőt, amely éppen most hiányzik belőlünk.
Ma valaki más ég a vágyakozástól.
Holnap valaki más ragyog bizonyossággal.
A harmadik legyőzi a kétségbeesést.
A negyedik csendben kitart, bár semmit sem érez.
Mindegyikük hordoz egy szikrát, amelyre valaki másnak égető szüksége van.
Ha úgy döntök, hogy lenyűgöznek azok, akik spirituálisan élnek, akkor az ő tüzük lassan az én tüzemmé válik.
Az ő vágyakozásuk felébreszti alvó szívemet.
Az ő mozgásuk az én mozgásommá lesz.
Az ő felemelkedésük engem is magával húz.
Ez a Teremtő egyik legnagyobb ajándéka.
Senkinek sem kell egyedül felkapaszkodnia.
De a csoda itt nem ér véget.
Néha éppen az ellenkezője történik.
Ma én rendelkezem erővel, miközben valaki más elesett.
Valaki elfárad.
Valaki összezavarodik.
Valaki elveszíti a reményt.
Valaki lassan elsodródik.
Abban a pillanatban a spirituális törvény megfordul.
Most én válok felelőssé.
Ha segítek felébreszteni egy másik lelket, valami egészen csodálatos történik.
Az a felemelkedés, amelyhez hozzásegítettem, a saját felemelkedésemmé válik.
A Teremtő úgy számítja be a másik ember újjáéledését, mintha én magam estem volna el, majd emelkedtem volna fel újra.
Semmi sem vész el abból, amit egy másik lélekbe fektetünk.
Minden erőfeszítés, amellyel életet ébresztünk valaki másban, életet ébreszt bennünk is.
Ezért olyan mélyek a bölcsek szavai:
„Amikor a csoport egyik tagja meghal, a csoport minden tagjának aggódnia kell.”
Az itt említett „halál” nem testi halál.
Hanem az a pillanat, amikor meghal a vágyakozás.
Amikor meghal a részvétel.
Amikor meghal a felelősség.
Amikor meghal az inspiráció.
Amikor egy barát csendben belül eltűnik, miközben még mindig ott ül mindenki között.
A csoport nem maradhat közömbös.
Mert a spirituális élet egyetlen élő testhez hasonlít.
Ha egy szerv meggyengül, az egész test gyengébbé válik.
Ha egy szív lassabban ver, az élet keringése az egész szervezetben megváltozik.
Minden lélek hat minden más lélekre.
Akár tudatosan, akár tudattalanul.
Talán a legmélyebb tévedésünk az, hogy azt hisszük, spirituális munkánk magánügy.
Hogy az én felemelkedésem csak az enyém.
Hogy az én zuhanásom csak nekem árt.
Semmi sem állhatna távolabb az igazságtól.
Minden gondolat hatással van a közös edényre.
Minden erőfeszítés mindenkit megerősít.
Minden feladás mindenkit meggyengít.
Senki sem jár egyedül.
Senki sem esik el egyedül.
Senki sem emelkedik fel egyedül.
A Teremtő olyan tökéletesen szőtte össze a lelkeket, hogy a különállóság csak a képzeletünkben létezik.
Ezért a spirituális csoport első törvénye egyszerre egyszerű és rendkívül követelő.
Minden barátnak egyformán fontossá kell válnia.
Nem érzelmileg.
Nem mesterségesen.
Hanem spirituálisan.
Az ego azonnal különbségeket kezd tenni.
„Ő megért engem.”
„Ő idegesít.”
„Ő kellemes.”
„Ő keveset tesz hozzá.”
Az ego állandóan mér, összehasonlít, ítélkezik, előnyben részesít és elutasít.
A Teremtő azonban nem.
Ő minden lélekben egyformán lakozik.
Ha akár egyetlen barátot is belül elutasítok, akkor a Teremtő feltárulásának egy helyét utasítom el.
Ha a barátokat azokra osztom, akiket természetesen szeretek, és azokra, akiket természetesen kerülök, akkor magát az edényt osztom ketté, amelyben az isteni egység megjelenhetne.
Ezért a munka nem csupán abból áll, hogy szeretjük azokat, akiket könnyű szeretni.
Hanem abból, hogy az ego minden számítása fölé emelkedünk, míg minden egyes barát egyformán nélkülözhetetlenné nem válik a Teremtő feltárulásához.
Csak ekkor kezd a csoport hasonlítani felső spirituális gyökerére.
Csak ekkor szűnik meg egyének gyülekezetének lenni, és válik egyetlen lélekké.
Ezért a valódi spirituális munka soha nem ér véget.
Abban a pillanatban, amikor azt képzeljük, hogy már nincs mit kijavítani, valójában már nem látunk.
Minden nap új lehetőségeket tár fel arra, hogy egyre egyenlőbbek legyünk.
Egyre összekapcsoltabbak.
Egyre felelősségteljesebbek.
Egyre élőbbek.
A Teremtő folyamatosan egymás elé állít bennünket, mert Ő maga közöttünk kíván lakozni.
Nem elszigetelt egyénekben.
Hanem abban a kötelékben, amely minden elválasztottságot legyőz.
Ezért a spirituális csoport a legnagyobb ajándék és egyben a legnagyobb felelősség, amelyet az ember valaha kaphat.
Ez a Menny műhelye.
Az a hely, ahol az önző szívek lassan megtanulnak egyként dobogni.
Az a hely, ahol az idegenek egyetlen lélek részeivé válnak.
Az a hely, ahol minden zuhanás lehetőséggé válik arra, hogy valaki felemeljen egy másik embert.
Az a hely, ahol minden ébredés élő tűzként terjed szívről szívre.
És végül ez lesz az a hely, ahol a Teremtő otthonra talál.
Mert amikor minden barát egyformán értékessé válik…
amikor minden zuhanás mindenki ügye lesz…
amikor minden felemelkedés mindenkié…
akkor a csoport többé már nem sok emberből áll.
Hanem egyetlen élő vággyá válik.
Egyetlen egyesült szívvé.
Egyetlen edénnyé.
És ebben az egységben végül feltárul Az Egy, aki mindezt kezdettől fogva elrendezte.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás