„….. Ezért, amikor az ember a bal vonalon halad, büszkeséggel kell lennie, ahogyan bölcseink mondták: „És felemelkedett a szíve az Örökkévaló útjain.” Más szóval azt kell mondania, amit bölcseink mondtak (Szanhedrin 37): „Ezért minden embernek azt kell mondania: »Értem teremtetett a világ.«” Vagyis arra kell törekednie, hogy megvalósítsa a teremtés célját, amely az Ő vágya, hogy jót tegyen teremtményeivel.
Ezért arra kell törekednie, hogy a teremtés célja benne valósuljon meg, és amíg nem érte el a célt, hiányt kell éreznie, és bánkódnia kell amiatt, hogy még nem érte el azt a teljességet, amely méltó ahhoz a teremtményhez, akit a Teremtő megteremtett. Ezt nevezik „balnak”, vagyis hiánynak.
Azonban mit tegyen az ember, mielőtt elérte volna a teljességet, amikor még hiányban van? Hiszen az ember nem tud hiányokon élni, életerőt kell kapnia, és életerőt csak a teljességből kaphatunk, mert ebből származik az öröm és a gyönyör, és ebből képes létezni. A bal vonalból azonban lehetetlen élni.
Abban az időben az embernek át kell térnie a jobb vonalra, amelyet „teljességnek” neveznek. De hogyan kaphat teljességet, amikor azt látja, hogy mezítelen és szegény? Honnan kaphat teljességet? Vagyis miből meríthet örömöt és gyönyört ebben az állapotban?…”
RABASH: Mi a „jobb vonal” a munkában?
Van egy csendes megtévesztés, amely minden őszinte spirituális keresőt elkísér.
Azt suttogja, hogy ha csak mélyebben éreznénk a hiányosságainkat…
ha csak alaposabban elemeznénk a kudarcainkat…
ha csak eleget szenvednénk tökéletlenségeink miatt…
akkor bizonyára méltóvá válnánk a spirituális életre.
Meggyőzőnek hangzik.
Sőt, még alázatosnak is tűnik.
Pedig ez a spirituális út egyik legnagyobb illúziója.
A lélek sohasem magából a sötétségből növekszik.
Csak a Fényből növekszik.
A rossz irány
Valahányszor azzal kezdünk foglalkozni, hogy mi a baj velünk, valami finom, alig észrevehető folyamat indul el.
Figyelmünk befelé fordul.
Méricskélni kezdjük kudarcainkat.
Másokhoz hasonlítjuk magunkat.
Elemezni kezdünk minden gyengeséget, minden zavart, minden hiányt.
Lassan, szinte észrevétlenül, egész belső világunk saját magunk körül kezd forogni.
Még a spirituális életünk is önmagunk középpontjába kerül.
Azt hisszük, hogy az igazságot keressük, miközben valójában saját hiányosságaink bűvöletébe estünk.
Pedig egyetlen virág sem azért nőtt ki valaha a földből, mert a föld alatti sötétséget bámulta.
Azért nő, mert a Nap felé fordul.
A lélek pontosan ugyanezt a törvényt követi.
Semmilyen önvád nem képes valódi spirituális életet felébreszteni.
Semmilyen bűntudat nem képes szeretetet teremteni.
Semmilyen belső önkritika nem képes hasonlóvá tenni bennünket a Teremtőhöz.
A szív nem tud meggyógyulni attól, hogy állandóan saját sebeit vizsgálja.
A Fény teremti meg a hiányt
Ez a spiritualitás egyik legmélyebb paradoxona.
Az emberek általában azt hiszik, hogy először fel kell fedezniük, mi hiányzik nekik, és csak azután kereshetik a beteljesülést.
A spiritualitás azonban éppen ellenkező irányban működik.
Először a nagyság feltárulása jön.
A hiány csak ezután születik meg.
Amikor az ember elkezd elmélkedni a Teremtő nagyságán, jóságán és tökéletességén, valami csodálatos történik.
A szív hirtelen felismeri, mi az, ami hiányzik neki.
Nem azért, mert valaki erre kényszerítette.
Nem azért, mert önmagát elemezte.
Nem azért, mert másokhoz hasonlította magát.
Hanem azért, mert maga a Fény ébreszt fel benne egy egészen másfajta vágyódást.
Ez már nem az üres ego fájdalma.
Ez a szeretet utáni sóvárgás.
A lélek többé nem azt kiáltja:
„Nyomorultul érzem magam.”
Hanem ezt:
„Közel akarok lenni Hozzád.”
Ez két teljesen különböző világ.
Az egyik hiány az önszeretetből születik.
A másik a Teremtő iránti szeretetből.
Az egyik megfojt.
A másik életet ad.
Az életet megszülő szenvedés
Vannak szenvedések, amelyek börtönbe zárnak bennünket.
És vannak szenvedések, amelyek felszabadítanak.
Az első fajta ezt mondja:
„Nincs semmim.”
„Üres vagyok.”
„Nem haladok.”
„Elbuktam.”
Minden saját magam körül forog.
A második fajta alig beszél önmagáról.
Egyszerűen elviselhetetlen vágyat érez a közelség után.
Mint valaki, aki kétségbeesetten hiányolja azt, akit szeret.
Ez a fájdalom nem gyengít.
Megerősít.
Nem taszít depresszióba.
Felemel.
Nem a veszteség szenvedése.
Hanem a szeretet szenvedése.
Ilyen vágyakozást nem lehet mesterségesen előállítani.
Nem lehet kierőszakolni.
Csak akkor jelenik meg, amikor a Teremtő nagysága elkezd felragyogni a szívben.
A Fény teremti meg azt az edényt, amely a Fény után vágyakozik.
Soha ne hagyd el a szentség birodalmát
Van a spirituális életnek egy rendkívüli alapelve.
Ne hagyd el a szentség légkörét.
Maradj abban a tudatban, hogy minden a Teremtőtől származik.
Minden.
Minden siker.
Minden zavar.
Minden késedelem.
Minden felébredés.
Minden elrejtés.
Minden lépés.
Minden lélegzet.
Ebben a valóságban élj.
Ha zavarok jelennek meg, ne hagyd el ezt a légkört.
Vidd bele a zavarokat is.
Ne hagyd el a Hozzá való tapadást azért, hogy a saját sötétségedet elemezgesd.
Vidd magát a sötétséget is a tapadásba.
Maradj kapcsolódva akkor is, amikor benned minden tiltakozik.
Maradj hálás akkor is, amikor a zavarodottság kiált.
Maradj Felé fordulva akkor is, amikor a szíved üresnek érzi magát.
Ez az igazi spirituális munka.
A kapcsolatot sohasem hagyjuk el.
Csak egyre mélyítjük.
Minden új akadály új lehetőséggé válik arra, hogy még erősebben tapadjunk Hozzá.
Az öröm nem naivitás
Sokan összetévesztik az örömöt az érzelmi lelkesedéssel.
A spirituális öröm azonban egészen más.
Az a csendes bizonyosság, hogy a Teremtő már akkor is tart bennünket, amikor még nem érezzük Őt.
A hála választása még a megértés előtt.
A kapcsolat választása még az érzékelés előtt.
Az élet választása még a bizonyítékok előtt.
Az öröm nem azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha a nehézségek nem léteznének.
Az öröm azt jelenti, hogy nem engedjük, hogy azok váljanak valóságunk középpontjává.
Amikor a Teremtő nagysága kerül a középpontba, minden probléma automatikusan a megfelelő helyére kerül.
Nem tűnnek el.
De többé nem is uralkodnak rajtunk.
Segíts annak, akit nehéz szeretned
Talán a spirituális érettség egyik legnagyobb próbája nem a magányban, hanem az emberi kapcsolatokban mutatkozik meg.
Könnyű segíteni annak, akit természetesen kedvelünk.
Könnyű támogatni azt, aki értékel bennünket.
Könnyű kapcsolódni azokhoz, akiknek a személyisége hasonlít a miénkre.
A spirituális szeretet azonban pontosan ott kezdődik, ahol a személyes szimpátia véget ér.
Valahányszor valaki más mozgása a cél felé meggyengül, minden más másodlagossá válik.
A személyes múlt.
A viták.
A félreértések.
A régi sebek.
A jellembeli különbségek.
Ezek közül egyik sem lehet fontosabb annál, hogy segítsünk egy másik léleknek továbbhaladni a Teremtő felé.
A cél végtelenül magasabban áll minden személyes számításnál.
Minden neheztelés jelentéktelenné válik az örökkévalóság mellett.
Éppen azok a pontok, ahol a szívünk természetes módon ellenáll egy másik embernek, válnak gyakran a legnagyobb spirituális nyereség helyévé.
Mert az a szeretet, amelynek nem kellett semmilyen ellenállást legyőznie, még nem alakította át a szívet.
Ne építsd magad a kétségbeesésre
Sok őszinte spirituális kereső, anélkül hogy tudná, évekkel meghosszabbítja saját útját.
Nem azért, mert hiányzik belőle az erőfeszítés.
Hanem azért, mert folyamatosan a kétségbeeséssel táplálja magát.
Azt képzeli, hogy az állandó elégedetlenség a komolyság bizonyítéka.
Hogy a depresszió az őszinteség jele.
Hogy a végtelen önkritika alázatot szül.
A valóságban azonban a kétségbeesés óriási spirituális energiát emészt fel, miközben szinte semmiféle előrehaladást nem hoz.
Az ember tovább tanulhat.
Tovább imádkozhat.
Tovább dolgozhat.
És mégis ugyanabban a belső körben maradhat fogva, mert figyelme soha nem hagyja el magukat a hiányokat.
Az ego örömmel működik együtt ebben a folyamatban.
Sokkal szívesebben tölt évtizedeket a sötétség elemzésével, mint egyetlen pillanatot a Fény felé fordulva.
A gyógymód azonban mindig is meglepően egyszerű volt.
Emeld fel a tekinteted.
Ne önmagadra.
Hanem a Teremtőre.
Az előrehaladás nagy titka
A spiritualitás iránti vágyat nem lehet pusztán emberi erőfeszítéssel létrehozni.
Felülről születik.
Maga a Fény ébreszti fel a Fény utáni éhséget.
Ahogyan a hajnal felébreszti a madarakat még azelőtt, hogy a nap teljesen felkelne, ugyanúgy ébreszti fel a Teremtő a vágyakozást még azelőtt, hogy feltárná Önmagát.
Ezért a mi munkánk nem az, hogy kitaláljuk vagy előállítsuk a spirituális vágyat.
A mi munkánk az, hogy oda helyezzük magunkat, ahol az Ő nagysága hatással lehet ránk.
Hogy beszéljünk Róla.
Hogy hálát adjunk Neki.
Hogy emlékezzünk Rá.
Hogy keressük Őt.
Hogy csupán egyetlen dolgot kérjünk:
„Tárd fel a szívem előtt a Te nagyságodat.”
Minden más természetes módon következik ebből.
A helyes hiány.
A helyes ima.
A szükséges akadályok.
Az erő, hogy legyőzzük őket.
A szeretet, amely felváltja a félelmet.
Az öröm, amely felváltja a kétségbeesést.
Az élet, amely felváltja a vég nélküli önvizsgálatot.
Mert a spirituális fejlődés sohasem egy ember története volt, aki saját szenvedésének erejével próbált egyre magasabbra felkapaszkodni.
Mindig is annak a története volt, ahogyan a Fény gyengéden magához vonzza a készséges szívet.
És minél inkább e Fény felé fordulunk, annál inkább felfedezzük, hogy valójában nem a saját hiányaink végtelen tudatosítása változtat meg bennünket, hanem annak egyre mélyebb felismerése, hogy milyen végtelenül nagy Az, Akire hasonlóvá vágyunk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás